Antwerpenben a víz az, ahol a dolgok elkezdődnek.

Áradó természeti erő, mely széles kanyarulataival s felette bőséges pompájával úgy fogadta kegyeibe a várost, s kötötte össze a világtengerekkel, hogy temérdek szeszélye és kérlelhetetlen szilajsága rejtve maradt a felszín alatt. A forrás, mely édes vizét táplálja, délnyugaton fakad. Útja kezdetben észak felé tart, majd egyszer csak északkeletnek fordul, s ott, szélesebben hömpölyögve, mint bárhol, homokpadok és hordalékhátak között halad, hogy majd egybefolyjon a sós vizekkel, melyek immár egy szüntelen meghódítandó világ szagát árasztják. Ha beleesel, elvesztél. Lehúz magával a jéghideg mélyébe, s mikor a tüdőd teliment vízzel, kiköp a parti iszapba. Ám ha gondját viseled, gazdaggá tesz. Kotord ki a szélét a keleti parton, hogy kedvükre járhassanak a hajók, s meglátod, istennő lesz belőle, aki lustán osztja kegyeit az embereknek, s annyi vízi alkalmatosságot megtűr magán, amennyit csak akarsz. Szeszélyessége nem lesz több halovány emléknél, melyről az apa elfelejt mesélni a fiának. S ettől lesz aztán még veszélyesebb. Egy kiásott gödör nem marad az örökkévalóságig ugyanaz a gödör. Ami áramlik, az mindig változást hoz. Egyvalami marad csak a világ végezetéig, és az az iszap, mely sötét fátyolba vonja a testét. Azt mondják róla, odaadással szolgálja a várost, és ünnepnapokon a papok virágot dobnak az ölébe, hogy megtiszteljék. Hanem az efféle áldozat nem elegendő, s bizony kockázatos ezt nem megérteni. Azt mondják, hogy e folyó asszonyszemély, szülőanya, mint a Miasszonyunk, vízi út, amelyet Te nyitottál számunkra, vagyis voltaképpen édes áldás, melyet a városra mondtál. Ugyanúgy azonban férfi is lehet belőle, aki felveri a magukat biztonságban hívő lelkeket, és minden, csak nem áldás többé. Törődj vele, és mélyítsd a medrét, úgy assszony marad. Hanyagold el, és férfi lesz belőle, mélységek nélküli ember, akinek mindegy, hogy mit ajándékoz, mit nem, tovakanyarogva másutt keresi a kedvét.

Lássuk, mit hozott a víz.

Először német földről érkezett réz és ezüst, melyet egyre nagyobb portugál hajókra raktak, és úgy szállítottak a messzi Indiákra vagy a Molukkákra, hogy ott borsra, gyömbérre, fahéjra és megannyi más fűszerre cseréljék. Angliából posztó és sokféle egyéb szövet érkezett, kinek-kinek a kedvére való. Mindezt a vásárokon kínálták, melyek kezdetben nem tartottak tovább néhány hétnél, idővel azonban véget nem érővé nyúltak, s amelyeken, ha átmenetileg is, de minden teremtett lélek kegyelmet kapott, hogy kereskedhessen, beleértve a gyilkosokat, árulókat, csalókat és kóbor hadurakat is. Megjelentek a daruk, a csatornák, a zsilipek és a raktárházak, hogy munkások seregével fogadják a százával érkező hajókat, és segítsék szétteríteni rakományukat a szélrózsa minden irányába. A város rakpartjait elárasztották a Te Kegyelmed alatt élő számtalan nyelv hangjai. Bizonyosan felhallatszottak a Miasszonyunk egyetlen befejezett tornyának a tetejéig. Nem mindenki volt olyan kevély, hogy arról a magas helyről kívánja megszemlélni eme nagy sürgölődést és forgolódást, a legtöbben nem kérnek abból, amit reánk letekintve Te látsz. Ám ha egy ember mételyes önteltségében mégiscsak megtette ezt, bizonyosan beleszédült a látványba, és nem is csupán a magasság miatt, hanem mindattól, ami itt nap mint nap történt, amit idehordtak, és amit hajóra tettek. Végigtekinthetett a csatornákon, erődítéseken és árkokon, a vízi utak mindent behálózó erezetén, valamint az utcákon, amelyek hemzsegtek a szekerektől és harsogtak a tülekedők szitkaitól. Itt nyers nádcukrot szitáltak át, ki tudja, hány meg hány rostán, s édesítettek vele ki tudja, hány meg hány étket. Ott az arany- és ezüstművesek dolgoztak, hogy ékszerekké kalapálják, amit keletről és délről hoztak ide a navarraiak és kasztíliaiak. Amott pedig a balti városok népe, akiket mi „keletieknek” neveztünk, építette roppant kereskedőházát száz meg száz helyiségével az Újvárosban, és még jó pár nyárba tellett, mire befejezték. Szintén ők voltak, akik gondoskodtak róla – még ha erről oly könnyű is megfeledkezni –, hogy északkeleti vidékükről a rozsgabonát hajókra rakják és ideszállítsák az élelmezésünkre. Abban az évben, amikor Spanyol Fülöp lett a király, Te felemelted az ujjadat, és tönkrement a búzatermés. Három hét se telt el, és a városnak már koldulnia kellett az újabb rozsszállítmányokért sok-sok tengeri mérföld távolságból. De újabb idő elteltével a nem olyan rég még szűkölködők máris hangoztatták, hogy csak a Te múló rosszkedvedet nyögtük, s hogy az imádság segít elejét venni az ilyen csapásoknak. Majd amikor annyi évvel később az éhínség ismét lesújtott rájuk, rémületükben a keserves káromkodáson kívül semmihez sem tudtak kezdeni. Nálam tanultabbak szerint az éhínséget a hold állása okozza, vagy valamely más, szeszélyes természetű égitesté. Úgy látszik, az antwerpeniek azt gondolták Rólad, hogy egyszer jelen vagy, egyszer meg visszahúzódsz nagy unalmadban. Olykor reménykedtek, hogy közbeavatkozol, máskor meg éppen az töltötte el őket megkönnyebbüléssel, hogy semmi sem történik, hogy egyik nap olyan, mint a másik, és csendben bizakodtak, hogy a következő sem hívja ki a haragodat. És ha egy ideig jól mentek a dolgok, az ember hajlamos volt elfelejteni a botor és felelőtlen politikát. Az az igazság, hogy legszívesebben Téged tettek meg bűnbaknak. Amikor gyűlni kezdtek felettük a viharfellegek, az elöljárók is egyre-másra a „Te Kezedet” emlegették. Halvány bólogatás fogadta a magyarázatot. Hát persze, hogy az Úr műve minden, aki ezt a tényt el nem ismeri, istenkáromló. Csakhogy ez nem volt több színjátéknál, mert még a dühöngő nép is okosabbnak tartotta kivárni a megfelelő pillanatot, addig pedig csak őrizte a látszatot. Mélyen a zsigereikben sokan nehezteltek a város vezetőire, és ez az örökös érzés csak erősbödött, mikor az elöljárók a „Te Kezeddel” palástolták a szégyenvallásukat. Ha valaki mégsem tudta magában tartani a tirádáit, az ember csak vállat vont, mindig volt, aki fizetett egy újabb rundót, és egy közös nevetéssel folytatódhatott tovább a komédia. Így folyt az élet a rakpartokon és városszerte, kitárt ablakokkal a holnapi napra, s árnyékszékekkel a múlt kanálisa fölött.

Forrás: Helikon Kiadó

Felidézem magamban a marannókat, akik úgy tettek, mintha elfogadták volna a Te Igédet, de mélyen a szívükben azután is zsidók maradtak, amit minden további nélkül eltűrtek nekik. Mindaddig, amíg portugál gyémántokat hasíttattak és vittek piacra, megóvták őket Spanyol Fülöp haragjával szemben, aki ugyan istentelen disznónak tartotta valamennyit, hanem királyként csak úgy zabálta a vályúból a hitelt. Rajta is ragadt az Óvatlan Fülöp név, de nevetni már nem nevetett a tréfán senki. Dicsérd a Mindenség Urát, és hajtsd fel a borod, ne bánd, ha a világ másnap is ugyanúgy forog. Dicsérj, igyál, és ne nézz körül. A folyó partján pénzemberek, délnémet és itáliai bankárok diadalmaskodtak, akik megtollasodott valagukkal rátelepedtek a megannyi újonnan rakott pénzfészekre, hogy azután még több pénzt kotoljanak ki rajtuk. Ott bólogattak a mohó biztosítók, akik uzsoraáron hárították el a leselkedő bajokat, hátuk mögött seregnyi könyvelővel, akik magamaguktól kettőződtek meg, újabb és újabb törvényes és törvénytelen alakokat öltve megbízóik válfaja szerint, az ügyfelek pedig csak tódultak és tódultak mindegyikhez, hogy elkábítva és elkápráztatva átengedjék magukat a megcsalattatás csábításának, amelyet nem lehet megkülönböztetni a szűnni nem akaró pénzéhségtől. Pénz és kereskedelem, ezek az élet nagy kormányosai.

Nem csoda hát, ha a kétségkívül csöppet sem óvatos Fülöpöt 1549-ben, midőn trónörökös korában előszörre járt a városban, olyan színjátékkal fogadták, amely Rólad szólt, ó, Istenem, aki arany- és ezüstdukátokkal ajándékoztál meg minket, ó, emberiséget. Egy szinttel lejjebb az óriás emelvényen, melyet e „Boldog Bevonulás” alkalmára emeltek, Saturnus isten kovácsolta a nemesfémet Moneta, a pénz istennője számára – aki, mint azt egy szerelmi eposzban olvastam, „zokszó nélkül mindenkinek enged, de azt sem bánja, ha szolgája szenved”. Örömünnepe volt ez egy városnak, mely maga mögött hagyván a szabályok, jog és pénz nélküli barbár életet, felül akarta múlni önnönmagát. Moneta körül jámbor és fölötte zsenge szüzek gyülekeztek, akik a gazdagság, bőség, kereskedelem és műveltség újonnan szerzett erényeit jelképezték. Úgy éreztem, jóból is megárt a sok, de minthogy senki sem tette szóvá, azt gondoltam, bennem van a hiba. Hiszen apám is csak megszorította a karom, és úgy sulykolta belém: – Na, látod? Nem számít semmi, csak a pénz! Az az, ami összeköt minket. Az a lényeg! – Én meg csak annak a halovány képű, pelyhes állú spanyol legénykének a riadalmát láttam, akit később a királyunkká fognak kikiáltani. Elnéztem a gyanakvóan felbiggyesztett felső ajkát, és egyszerre megláttam, mi lesz belőle: olyan király, aki távolról uralkodik, aki majd egyikünket sem akarja megérteni; olyan király, aki úgy hiszi, hogy pénzzé kell tennie az akaratát; olyan király, aki nem várost akar itt látni, csak bevételi forrást.

*

Jeroen Olyslaegers Vadasszony című regénye Fenyves Miklós fordításában jelenik meg a Helikon Kiadónál a Könyvfesztiválra.