Winst, Wij, Willem en mijn wellust, Wil, vagyis Védőr, és Wildevrouw, vagyis a Vadasszony – egy újabb „w”-vel kezdődő Jeroen Olyslaegers-regény, mely 2023-ban vált olvashatóvá a magyar közönség számára. Akármilyen oka is legyen Olyslaegers „w”-hez való vonzódásának, az író következetesen tartja magát hozzá. A magyarul is megjelent regények fordítói, Balogh Tamás és Fenyves Miklós is követik a sort, de a nyelvünkben gyakrabban előforduló „v” betű segítségével, így a magyar olvasóknak is jut az élményből – kíváncsian várjuk hát a következő feladványt.

De még mielőtt a jövőről fantáziálnánk, merüljünk alá a múltba. A nemrég megjelent Vadasszony 

végtelenül szerteágazó kivonat a flamand középkor egy szeletéről,

amelynek főszereplője és narrátora Beer, a fogadós. A tizenhatodik század második felének Antwerpenjében járunk, így az 1576-ban megesett spanyol megszállás is a szöveg része, mely fontos fordulópontja a Vadasszony történetének, és bár a mű fikció, számos valós történelmi alak is feltűnik a szövegben a festő Pieter Bruegeltől a magyar származású filológusig, Zsámboky Jánosig (Sambucus) vagy a protestánsüldöző Jan Grauwelsig.

A regény nyelvezete ősi, de nem feltétlenül archaizáló. Olyslaegers írásaiban, így a Vadasszony flamand eredetijében is bátran használ patinás szavakat, kifejezéseket és nyelvtani formulákat, mint a jellegzetes ‘ge’, ami a mai ‘je’ vagyis magyarul a ‘te’ személyes névmás, de ez csupán egy a rengeteg kifejezetten a flamand dialektusban ma is használt elemek közül.

A regény nyelve mégis 21. századi marad:

kevés archaizáló torzítást fedezhetünk fel benne (a magyar változatban a „mindegyőnk” az a szó, amely rendszeresen megjelenik, és talán ez az, ami a leginkább kilóg és furcsának hathat), a szerző nem teremt régies műnyelvet, mint Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyékában, hanem a sajátját használja, a flamandot, melynek ízére oly büszke, és melyből bátran mer olyan kifejezéseket felsorakoztatni, melyek maiak, de nem mindennapiak, és talán kissé elfeledettek. Ez a faktor különösen megnehezíthette a fordítást, azonban Fenyves Miklós munkájáról bátran kijelenthető, hogy igazi bravúr, a szöveg ugyanis az elejétől a végéig gyönyörűen visszaadja az eredeti hangzását és zamatát úgy, hogy közben a tartalomtól sem rugaszkodik el. A flamand és a magyar változatot összeolvasva egyértelművé válik, hogy nemcsak elképesztő tudással, de kiváló hallással és ritmusérzékkel is rendelkezik.

A narrátor, Beer (magyarul Medve) egy flamand fogadós, akinek látszólag semmilyen beleszólása nincs a saját életébe: kívülállóként figyeli az eseményeket és viseli azok következményeit. Retrospektív módon, Amszterdamból meséli el a tíz évvel korábbi történéseket, egyszerre festve le élete alakulását, személyes küzdelmeit és Antwerpen nem várt hanyatlását és későbbi kifosztását. 

Beer hagyja, hogy sodorja az élet, de nem amolyan hedonista módon:

végignézi, ahogy egy vadasszonyt beköltöztetnek a fogadójába, és ugyanitt egy szót sem szól arról, hogy a barátai illegális ügyleteket bonyolítanak le nála, melyekkel akár őt is veszélybe sodorhatják. Beer megbízható és beszámítható, ezt pedig a környezete kihasználja. Beer sorsát szemlélve közvetett módon több alkalommal felsejlik a szabad akarat kérdésköre: nehéz eldönteni, hogy Beer végtelenül bölcs, ezért nem küzd a vágyaiért és pontosan érzi emberi halandóságát és a lét jelentéktelenségét, vagy olyannyira bizonytalan a saját döntéseit és érzelmeit illetően, hogy inkább a sors kezére bízza a saját története alakulását. Olvasás közben hol az egyik, hol a másik opció tűnik valószínűnek – ezért is annyira összetett és emberi Beer karaktere.

A folytonos bizonytalanság eredője az irtózatos magány, ami többször is súlyos hirtelenséggel zuhan rá Beerre: három feleségét veszíti el, egyiküket várandósan, kettejüket pedig gyermekágyban. Egyetlen gyermeke éli túl az eseményeket, akit sokáig egyedül nevel, amíg egy helyi bába, Margreet ott nem marad Beerrel. Margreetot romantikus szálak nem fűzik Beerhez, viszont a tragédiák sora összetartja őket, így egy háztartásban maradnak, Margreet önként segíti Beert az élete karbantartásában és egyetlen fia, Ward nevelésében. Margreet az a nő Beer életében, aki a rációt hordozza, két lábbal a földön jár, józan és végtelenül gondoskodó: „Gondja volt mindenre. Valójában ő volt az egyetlen, aki biztonságot adott.” (88)

A fogadóst az életében bekövetkezett halálesetek olyan mély, életen át tartó krízisbe sodorják, mely megállíthatatlanul zúdítja rá a bűntudatot. Az „elátkozott mag” motívuma rengetegszer feltűnik, ahogy arról beszél, hogy ő taszította halálba a nőket azáltal, hogy az ő gyermekét hordozták. A megmagyarázhatatlan események következményeiből végtelen önutálat olvasható ki: „rájuk fenekedett a halál, azokra a nőkre, akiket megajándékoztam a szerelmemmel, amiért aztán átkozottabbnak éreztem magam a saját fogadómban, mintha a pokol tüzén, nyársra tűzve, önnön kénköves bűzömben sültem volna pecsenyére.” (20) Beer a történteket követően nehezen kapcsolódik (ha egyáltalán) a valósághoz, rengetegszer bünteti magát borzalmas gondolatokkal és titulálja magát átkozottnak, nemkívántnak. Később ezt az önpusztító attitűdöt elítéli, és ezért ismételten hibásnak érzi magát. 

Olyslaegers hátborzongató érzékenységgel nyúl a gyász tematikájához, különösen az azt övező dühhöz és nem múló önvádhoz.

A szövegben rengeteg szín és textúra megfordul, és mindegyik szorosan kötődik a Bruegel által lefestett világhoz: a földszínek, mint a rozs barnasága vagy a gyógynövények mélyzöldje mind áthatja a szöveget. A textúrák közül a legmeghatározóbb, fontos szimbolikával bíró elem a szőr, hovatovább a bunda, mely négy esetben is előfordul. Ezek elsődleges forrása Beer maga, a maga borzas, nagyhajú, szakállas alakjával – ennek megfelelően egyetlen fia is szőrrel borítva született meg. Annak ellenére, hogy a szőrre Beer rontásként tekint, a tavasz beköszöntekor minden évben szőrös vadembernek öltözik, maszkot és maskarát ölt. A negyedik esetben pedig a vadasszony az, aki bundát hord és ő maga is igencsak szőrös. A regényt hátborzongató módon átszövi ez az ősi, talán az ösztönvilághoz kapcsolódó motívum, amely egy régi kor maradványa. Mindez annak is betudható, hogy a szőr valamiféle oltalmi funkciót lát el Beeren, a gyermekén és a vadasszonyon egyaránt, mert nekik még szükségük van rá. Amikor Beer minden évben vadembernek öltözik, a jelmezt önként viseli, és a maszk hordása revelációval felérő élményként hatalmasodik el rajta: ekkor találkozik önmagával, és ekkor válik az átkozott szőr a részévé.

A tizenhatodik század furcsa, mágikus előfutára a tudományos koroknak: alapvetően a varázslatba vetett hit az uralkodó, azonban már a racionalitás is megjelenik a horizonton:

ekkor találják például fel Németalföldön a mikroszkópot – igény támad az anyagi világ részleteinek vizsgálatára. Ez a környezet még lehetővé teszi, hogy az északi expedícióról elhurcolt vadasszonyt szörnynek, mágikus lénynek állítsák be, és cirkuszi mutatványként használják. Az akaratán kívül otthonától eltaszított nő a gyerekével együtt kerül Beer fogadójába, ahol egy szobába zárják őket és a népek rácsokon keresztül csodájára járnak. A megtépázott nő mindenkitől fél, de Beert egy idő után a bizalmába fogadja. Az asszony hangja átjárja a fogadót, Beer gyakran jár hozzá, hogy vele énekeljen, vagy csupán vigyázzon rá. Délibáb ő Beer életében, bár nem derül ki a könyvből, hogy mi a karakter pontos szerepe. Logikusnak tűnhet azt feltételezni, hogy a vadasszony Beer párja, és ha ez így van, akkor nem romantikus értelemben van így. Bár a címadással a szerző nagy jelentőséget tulajdonít neki, a szövegből kevéssé érződik ki a szerepe.

Jeroen Olysaegers Vadasszonya 

legalább olyan zsúfolt regény, amennyire Antwerpen volt a tizenhatodik században.

Meghökkentő mennyiségű fájdalmas emléket tár fel, melyekre nincs feloldozás vagy megoldás, az eredmény csupán egy esetlegesen bekövetkezett élet. Mégis, az emlékezés fakasztotta igenlő tapasztalat még a könyv elején elhangzik: „idő múltával az emlékezet angyallá is lett, aki tükröt tartott elém.” (24). Legyen így mindenkivel.

Jeroen Olyslaegers: Vadasszony. Fordította Fenyves Miklós. Budapest, Helikon, 2023. 560 oldal, 4999 forint