Jelenetek a néhai NDK-ból - szerelem, születés, határ.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szász iparváros az Érchegység lábánál. Híres volt és fekete a koromtól, egyszerre volt dúsgazdag és nyomorgó. Amit a háború meghagyott belőle, például a Kaßberg gründerzeit-villáit, azt a háború után szénmorzsalékszürke gyászlepel borította, és nem sok okot adott, hogy beszéljenek róla. Az utcákat, tereket, a romos területeket megtisztították a régi maradványoktól, kisöpörték, hogy tiszta talajon sarjadhasson fel az új. A várost behálózó keskeny sínpárokon százéves villamosok döcögtek és zörögtek.
Egy ilyen járműben ült egymással szemben 1976-ban két fiatal: Felix és Felizitas. Felixen a Német Demokratikus Köztársaság határőrségének egyenruhája feszült, Felizitas tarka, virágos ruhát viselt, haja divatos loknikban. Felix megsimogatta a lány hasát, és azt mondta: – Egy év várakozási idő. Aztán kaphatunk egy kétszobás lakást. Ha szerencsénk van.
– Az van.
– Ha megszületik a gyerek, zászlós leszek. Az biztos meggyorsítja a dolgot.
– Talán.
– Nemigen csípnek a szüleid.
– De csak mert a seregnél vagy.
Felizitas megráncigálta Felix egyenruháját, és azon gúnyolódott, hogy a fiú göncei totál kimentek a divatból. Felix megígérte, hogy este megszabadul tőlük.
– Mindig lelépsz – panaszkodott Felizitas.
– Az a kötelességem, hogy megakadályozzam, hogy bárki lelépjen. De hát ezt tudod. És a szüleid is tudják.
Felizitas szüleinek kicsi volt a konyhája; berendezése még ’30-as évekből származott. Wilma mama, mint minden vasárnap, fával és szénnel begyújtott a tűzhelybe. A sütőben egy serpenyő melegedett. Wilma leemelte róla a fedőt, hogy ellenőrizze a sültet. Lányuk a nagy pocakjával a konyhaasztalnál ült, és gyerekruhát varrt. Arno, a papa megjött a reggeli sörözésből. Vastag kordnadrágjában olyanok voltak a lábai, mint két fatörzs. Kop, kop, hallották az asszonyok, miközben Arno átment a konyhán, és eszükbe jutott, hogy sok-sok éve (még fiatal volt az élet) egyszer fölszaladt egy mókus a papa lábán. Most lehajította a sildes sapkáját, rágyújtott egy cigarettára, és odakiáltott nekik: – A kaja?
Felizitas gyorsan elpakolta a varrószereket az asztalról. Míg a papa a konyhai lefolyóba pöccintette a hamut, a lány megterítette az asztalt, és az apja terítékéhez odatett egy üveg sört. A mama kivette a sütőből a serpenyőt, fölvágta a húst, krumplit, káposztát rakott mellé, és föltálalta. Mindnyájan leültek.
– Na, kisasszony? – kérdezte Arno.
Felizitas sört töltött az apjának. – Egészségedre, papa!
– Van már benne elég – morogta a mama.
– Tudod is te?! – háborgott Arno. – Azelőtt még a kismamák is ittak sört. Te nem vagy szomjas, Feli?
A papa egy hajtásra legurította a sört. Utána ettek. A családfő azt tudakolta, mi újság. Felizitas megpaskolta a pocakját, és közölte: – Bokszol és rugdal.
– Hiába, igazi Leichsenring! Proszit!
A mama más véleményen volt: – Egy igazi Leichsenring nem izgágáskodik a lábával.
– Fő, hogy egészséges!
Az apa elővett egy új sört, a fogával kinyitotta, és meghúzta az üveget.
Felizitas a barátja kíséretében belépett a nőgyógyászati klinika szülőszobája előtti váróba. Összegörnyedt a fájásoktól. Felix igyekezett őt megnyugtatni:
– Lélegezz! Lélegezz! Ez igazán könnyű!
Múlt az idő. Kinyílt egy ajtó; kilépett rajta egy mogorva bába. A jövevényeket meglátva kifakadt: – Neeem, barátocskáim; felejtsétek el – fájront!
El akarta hagyni a helyiséget, de Felix elállta az útját, és azt mondta, hogy mindjárt jön a gyerek. A bába félretolta a fiatalembert, és odavetette neki: – Nyugalom, papácska, itt nem lép le senki.
Aztán kelletlenül és idegesen a nevét tudakolta a kismamától.
– Feli.
– Ez egy macskanév.
– Felizitas – javította ki a leendő anyuka.
– És még?
Felizitas felnyögött.
– Leichsenring! – egészítette ki helyette Felix. – Felizitas Leichsenringnek hívják.
A vajúdó csikorgatta a fogát. – Ahol bement, ugyanott ki is kell jönnie – nyugtatta meg a bába. – De ha már most így bőgsz, kislány, akkor ez nem nagyon fog működni.
A váróban az apák egy nagy üvegablak előtt ülve várták, hogy először megpillanthassák nemzőaktusuk eredményét. A csecsemőosztályos nővérek fölemelték az újszülötteket, egyiket a másik után. Általános volt a boldogság és az örvendezés.
Felixet, aki hiába várt a csecsemőjére, a látogatási idő után behívták az orvosi szobába. Az ott ügyelő nővér borúsan pillantott rá, az orvos pedig ezt mondta: – Nem akarok mellébeszélni. Nagyon sajnálom, Leichsenring úr.
– Hänsel! – szúrta közbe Felix. – Hänsel a nevem. Nem vagyunk házasok.
– Szóval szabadon, büszkén, katonásan – nyugtázta a hírt a doktor Felix egyenruhájára pillantva. – Akkor nem is fogja annyira megviselni. Szóval a szülés közben váratlan esemény lépett fel, jobban mondva, közbeszólt egy ritka véletlen. Latinul caput galetaeum, ami annyit tesz, hogy a kicsi sértetlen magzatburokban jött világra; ezt, ugye, szerencsét hozónak tartják. De sajnos magzatvíz volt a tüdejében. Minket éppen máshol foglalt le egy nehéz eset, így Leichsenring kisasszonynál, így mondom, lemaradtunk a folyamatról.
– Szerencseburok? – kérdezte Felix.
– Ez a közhiedelem. Eltekintettünk az újraélesztésről. A gyermeknek nulla volt a túlélési esélye.
– Látni akarom a gyereket.
– Felejtse el. Már a vödörben van.
– A gyereket! Most!
– Ember! – emelte fel a hangját az orvos –, szedje össze magát! Elvégre maga katona! Bátor, optimista, bevetésre kész. Szóval fel a fejjel! A gyerek anyja egyébként nem tehet semmiről. És nincs is semmi baja. Őt még feleségül is veheti így, ahogy van. Ne spekuláljon sokat, fiatalember! Legközelebb több szerencséje lesz.
A nővér átnyújtott Felixnek egy receptet. – Ezt magának írta föl a doktor úr; megnyugszik tőle.
Együtt ültek a konyhában. Arno és Wilma Leichsenring, előttük egy-egy sör, mindketten fáradtak. Az üveg száján át a komlóaromájú vigasz mélyébe bámultak, és hallgattak mindarról, amit az elmúlt években átéltek: korábbi életükről, amely alatt úgy senyvedt a lelkük, mint egy örökké gyulladt bőr alatt, az új, közönyösen múló korszakról, amely kegyesen életben hagyta őket; hallgattak a fiukról, aki Leningrádban tanul gazdaságtant, és csak egy képeslapot ír nekik évente; hallgattak a lányukat ért szerencsétlenségről, aki elveszítette újszülött gyermekét, és nem tud leválni arról a szar alakról, akinek az egészet köszönheti, és hallgattak az öregségről, amely utolérte őket, és már semmilyen perspektívát nem tartogat számukra. Ebben a hallgatásban élt Felizitas is, mert amikor csak megkérdezte a szüleit, hogy most mit kezdjen magával, mindannyiszor ez volt a válasz: – Menj dolgozni, a többi majdcsak elrendeződik valahogy.
Az Állami Kötöttárugyár üzemcsarnokát por-, olaj- és izzadságszag lengte be. A szabó- és varrógépeknél dolgozó asszonyok között ott volt Leichsenring-Felizitas. A gépek akkordban zakatoltak. Az üzemi rádió hangszóróiból szórakoztató zene áradt, míg föl nem hangzott a szünet kezdetét jelző hang, és le nem állt minden. Negyedóra uzsonnaidő. Az asszonyok a gépek és az öltözőszekrények között ettek, ittak, cigarettáztak. Felizitas rosszkedvűen rágcsálta a kenyerét, amíg egy kolléganője föl nem rezzentette a borongós letargiából. – Fájdalom nézni a búvalbaszott képedet. Kell valami, hogy fölrázzon.
– Egyáltalán nem alszom éjszakánként – mondta Felizitas.
Az üzemi rádió a szünet végét jelezte. Az asszonyok visszatértek a helyükre, a gépek mellé.
Volt egyszer két textilipari szakmunkásnő, akik elmentek a vurstliba szerencsét próbálni. A sorsjegyes bódénál a csupa nyeretlen sorsjeggyel megtagadtatott tőlük a szerencse, a célbadobásnál egyetlen találatnak sem örülhettek, még a kacsahorgászatnál sem volt egy icipici sikerük sem. A céllövöldében a tulaj légpuskát nyomott a kezükbe. Egy lövés tíz pfennig! Három lövés huszonöt pfennig! Az asszonyok derültek saját ügyetlenségükön; nem tudták, hogy kell bánni a fegyverrel. Ekkor odalépett hozzájuk egy hosszúhajú fiatal fickó, hentesingben, foltozott nadrágban és szarvasos hippitarisznyával[1]. Elvette Felizitastól a puskát, megtöltötte, és az égre célzott vele.
– Hé! Lefelé a puskacsövet!
De a fickó katonásan jelentett: – Tábornok úr! Fegyveres szerv vagyok, és a Vogelfrei[2] században szolgálok.
Elsütötte a puskát, durrant, és az égből egy varjú zuhant a szellemvasút kulisszái közé. A fickó visszaadta a fegyvert a céllövölde-tulajdonosnak, és biztosította, hogy odafönt immár tiszta a levegő.
A vicces jelentért hálából Felizitas és a kolléganője meghívták a fickót vattacukorra. Aztán együtt kortyolgattak egy vodkásüvegből, és átsétáltak a vurstlin a gyerekkörhintához, ahol hárman préselődtek be egy hintóba. A mutatványos elnézte nekik, és azt rikkantotta: – Egy extrarundót a nagyra nőtt kisdedeknek! Indulás! Tessék, kérem, kapaszkodni!
Egy arra járó népi rendőr nagy szemeket meresztett. Felizitas, a kolléganője, a hentesinges fickó és az összes gyerek a körhintából integetett neki.
Szeptemberben kirándulni mentek a hegyekbe. A csúcsok és a hegyoldalak sötétzöldek, lefelé a völgyekben csillámpala és gnejsz… Kirándulóidény volt; a fiatalemberen zászlósegyenruha, vitt magával fényképezőgépet is. Mellette Felizitas baktatott. A lánynak tüskefizurája volt, szegecses nadrág rajta, és kék-fehér csíkos hentesing. Felix az erdőt fényképezte. Jól illett a kezébe a kamera. Valamivel később a fiatal pár egy kilátóponthoz ért, és a távolban megpillantották a pfaffrodai kastélyt. Felix elkattintotta a gépet, egyszer, kétszer, háromszor.
– Mióta érdekelnek téged a kastélyok? – tudakolta Felizitas.
– Szuperéles képek lesznek, hidd csak el!
– Szóval szuperélesek. Na, és én?
– Várd ki!
A pár tovább vándorolt. Felizitas talált az út szélén egy pompásan kifejlett-kinyílt légyölő galócát, kicsavarta a földből, és maga elé tartotta. A fényképezőgép csak egyszer kattant.
– Valahogy furcsán viselkedsz az utolsó találkozásunk óta – jegyezte meg a lány.
Felix húzódozva elismerte, hogy valamit be kell vallania.
– Hogy egy félév után nem ismertél meg? Úgy nézek ki, mint egy huligán. Erre gondolsz?
– Mindig és mindenütt megismerlek. Te az én Felim vagy.
– Oké, mesélj valami újat.
– Hát jó. Az az újság, hogy beálltam hivatásosnak. Tíz évre, de lehet, hogy örökre.
Zúgott az erdő. A fák lehajlították a koronájukat, mintha a kirándulóknak valami titkát akarnák kihallgatni. Fenyőtobozok koppantak a földre.
– Tűnj el! – mondta Felizitas.
Folytatták az útjukat, át a hegyen. Felix megpróbálta elmagyarázni, hogy más is van a világon, mint két ember, akik szeretik egymást.
– Aha. És mi az?
– A jövő, Feli.
Egy menedékházhoz értek.
– Kell valami, hogy felébredjek.
– Tényleg? Most már piálsz is? Mint az apád?
– Felix, kispofám; neked és nekem volt egy gyerekünk. Ő volt a jövő!
Egy darabig farkasszemet néztek, egymástól csalódottan, dühösen, végül Felix szelíden-erőszakkal betuszkolta Felizitast a kunyhóba. Bent levetkőztek, és egymásnak estek a fapadon. Utána fölvették az alsóneműjüket, a többi ruhadarabjukat magukra terítették, és egymáshoz simulva elszívtak egy cigarettát.
– Na látod – mondta Felix –, az én Felim vagy, és az is maradsz.
Ekkor Felizitas felkapta barátja egyenruháját, kirohant a kunyhóból, és belehajította az uniformist a közeli erdei patakba. Amikor az alsógatyás katona utánament a kedvesének, nemcsak az ő karjába szaladt, hanem egy népi rendőrébe is, aki így üdvözölte: – Á, az ifjú szarvasbika! Szépjónapot. Igazolvány?
– Alázatosan jelentem: Hänsel-Felix, 12-es határőr-kiképzőezred.
– Szolgálati igazolvány?
– Feli, az egyenruhám! Benne van az igazolványom!
– Miféle egyenruha? – kérdezte Felizitas.
– Add ide!
Felizitas ekkor fölnevetett, ugrabugrált a pasik előtt, mint egy gyerek, és énekelt: – Az összes ruhám ott úszik a tavon, úszik a tavon, ne lógasd az orrod, mért bánkódsz vajon?[3]
– Elég ebből – dörrent rájuk a rendőr. – Most mind a ketten velem jönnek, és lesznek szívesek magukra húzni valamit!
Felix igyekezett megbékíteni a rend őrét: – Higgyen nekem. Ez az egész csak félreértés. Szabadságon vagyok, a barátnőm pedig nemrég veszítette el a gyerekét. Össze van zavarodva; a sokk… Érti, ugye… Semmi tiltottat nem csináltunk.
Felix bizonyítékul átnyújtotta a rendőrnek a fényképezőgépet. Ő csak a csodálatos Érchegységet fotózta. Meg a kastélyt. Meg a barátnőjét. Vidámak voltak, jól érezték magukat, ennyi az egész.
A rendőr elvette a fényképezőgépet. – Meg fogjuk vizsgálni.
Hét hónappal később Felizitas a nőgyógyászati klinika vizsgálószékén feküdt. Az orvos az ultrahang-vizsgálat diagnózisát diktálta, Felizitas pedig azt tudakolta, lehet-e már látni, hogy kicsoda-micsoda várható.
–Remélem, nem vetélés – hangzott a válasz.
– Hogyhogy?
– Nem egy van ott; hárman vannak – közölte az orvos. – Három egy csapásra. Gratulálok. Minden rendben. Fölkelhet, felöltözhet. Következő vizsgálat négy hét múlva.
A nővér is gratulált a leendő anyának, azzal a megjegyzéssel, hogy derekasan túlteljesítette a tervet. Most még csak a gyermekek apjának nevét kell elárulnia, hogy minden egyéb intéződhessen. Felizitas szó nélkül öltözött föl.
– Értette, amit mondtam, Leichsenring kisasszony?
Amikor Felizitas az ismételt érdeklődésre sem volt hajlandó az apát megnevezni, a nővér ezekkel a szavakkal zárta le az ügyet: – Hát akkor apa nélkül. Így is föl fog nevelődni a banda.
Felizitas a szülői konyhaasztalnál ült, sört ivott, egy újságot lapozgatott, és a következőket olvasta: Erich Honecker, a Német Demokratikus Köztársaság Államtanácsának elnöke vállalja a Karl-Marx-Stadt-i hármasikrek patronálását. Felizitas előtt fajátékok: egy liba, egy malac, egy tehén. A kredenc melletti bölcsőben aludtak az újszülöttek. Felizitas anyja begyújtott a tűzhelybe. A tűzhelyen állt a pelenkakifőző fazék. Felizitas anyja egymás után a fortyogó lúgba rakosgatta a szennyes pelenkákat, és egy fakanállal megkeverte a levet.
– Proszit! – kiáltotta Felizitas, és lepattintotta a sörösüvegről a kupakot.
Este a takaróba bugyolált újszülöttek az anyjuk mellett aludtak az ágyban. A hálószobában nagymami és nagypapi aludt.
A Nemzeti Néphadsereg kaszárnyájának szolgálati helyiségében Felix egy főhadnaggyal ült szemben. Az elöljáró arra volt kíváncsi, miért nem kért Hänsel elvtárs kilenc hónap alatt egyetlenegyszer sem szabadságot. Ez mégiscsak szokatlan, hiszen felesége és gyerekei vannak. Mondhatni, családja.
– Főhadnagy elvtárs – húzta ki magát Felix –, úgy határoztam, hogy minden erőmet és egész hátralevő életemet egyedül hazánk védelmének kívánom szentelni.
– No, gondok vannak?
– Nincsenek, főhadnagy elvtárs.
– Akkor ki vele! Tekintse ezt igazmondási parancsnak.
Felix habozott. A főhadnagy türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon.
– Na, ne mórikálja itt magát; csak bele a közepébe! Egy határőrnek ez nem eshet nehezére!
– De, nehezemre esik – mondta Felix. – A barátnőm hármasikreket szült, mindegyik tőlem van… én… ezt nem tudom… Három apró lény, tudja, két fiú, egy lány; persze, jön támogatás az államtól, pelenka, lakás, takarékkönyv, igen, de elidegenedtem Felitől; ő olyan furcsa, talán mert… mert elveszítette az első… a szerelemgyerekünket, és…
– Én vesztem el mindjárt a türelmemet – mondta fenyegetően a főhadnagy, s amikor Felix bevallotta, hogy nem élnek együtt Felizitasszal, fölpattant és azt bömbölte: – Szétváltak? Maga megőrült?! És ezt csak most mondja? Hihetetlen!
– Soha többet nem fogunk találkozni.
– Nem fognak többet találkozni? Mi nem fogunk többet találkozni, Hänsel elvtárs! Nagyon jól tudja: nincs olyan, hogy különválás a partnertől. Egyszerűen tilos! Ti-los, érti?! Maga államtitkok birtokában van! Titoktartási kötelezettséggel! Maga célpontja lehet egy ellenséges akciónak! Mégis mit mesélt otthon?
Felix megesküdött, hogy magánbeszélgetésben soha egyetlen szót sem ejtett semmiről, ami a hivatásával kapcsolatos. Nem is érdekelt volna senkit, sem Felit, sem a lány szüleit vagy a bátyját, sem senki mást.
– Á, szóval azt adta be a kedves hitvesének és a rokonságának, hogy a közlekedésrendészetnél szolgál?
– Igen, valahogy így, főhadnagy elvtárs.
– Aztamindenségit! Hänsel! Maga idióta! Mi az istent csináljak magával?
Felix könyörgött: – Kérem, főhadnagy elvtárs, becsületszavamra! Soha nem fogom viszontlátni a barátnőmet és a gyerekeket. Senki nem fog semmit elmondani. Soha. Senkinek! És mivel ez így van és örökre így lesz, lemondok minden szabadságról és minden szabadnapról, főhadnagy elvtárs beoszthat bármilyen rendkívüli szolgálatra vagy bármire…
– Jól van már! Csessze meg, maga az egyik legjobb katonánk.
Felix hevesen bólogatott, a főhadnagy pedig folytatta:
– Úgy hallottam, maga remekül bánik a fényképezőgéppel is. Hogy úgy mondjam, mintha a masina egy speciális szeme volna.
– Így igaz.
– Akkor hamarosan hallani fog rólam, Hänsel elvtárs. És senkinek egy szót se!
– Soha!
– Magának több a szerencséje, mint az esze.
– Parancsára, főhadnagy elvtárs!
*
Az itt közölt részlet a Glückshaut [Burokban születni (tkp. szerencsehártya, szerencsebőr)] c. regényből (Quintus-Verlag, Berlin 2024) való.
[1] hentesing (Fleischerhemd) és „szarvastarisznya” (Hirschbeutel) – az NDK-s fiatalok jellegzetes (kvázi lázadó üzenetű, nonkonformistán uniformizált) ruhadarabjai. A munkaruházatként nagyon praktikus, szellős Fleischerhemd-et eredetileg valóban mészárosok és hentesek viselték a Német Demokratikus Köztársaságban, később, a ’70-es, ’80-as években lett kultikus-kötelező viselet a rendszerkritikus fiatalok körében; ugyanők, ugyanekkor kedvelték a Hirschbeutel-t (más néven Pennerbeutel-t), a házilag, többnyire díszpárnahuzatból vagy sötétítőfüggönyből (az ezeken gyakran megjelenő szarvasmotívumból származik az elnevezés) tarisznyát. [A ford.]
[2] törvényen kívüli (törvényen kívülre helyezett, kvázi kiátkozott, jogvédelmet nem élvező) [A ford.]
[3] Az „Alle meine Entchen schwimmen auf dem See, schwimmen auf dem See; Köpfchen in das Wasser, Schwänchen in die Höh” kezdetű (Minden kiskacsám úszik a tavon, úszik a tavon; fejecskék a vízbe, farkincák a magasba) ismert gyermekdal parafrázisa. [A ford.]