A vándor rosszabb bőrben tért vissza, mint ahogy elment: zsineggel átkötött, ósdi bőröndöt cipelt, szakadt nagykabátját nyakig gombolta, és elnyűtt, kockás kalapja alatt a feje, valamint a fél arca be volt pólyálva gézzel és fekete fáslival, arca másik fele elkékült, rajta többnapos borosta, keze pedig sápadt volt, akár egy betegé. Valaki felismerni vélte, de kitért az útjából, mert eszébe jutott, hogy az előző hónapban egy asszony leprásan jött haza külföldről; meg aztán dühös szél is fújt, az errefelé szokásos északi fajtából, ami akár a báránnyal jóllakott sas, el akarja ragadni az embert, aki ilyenkor kimerészkedik az utcára.

Így hát a férfi egyedül maradt; szánalmas, átkötözött csomagjával, szélfútta kabátban megállt tájékozódni a terecskén, mely bástyaszerűen terült el a völgy fölött. A régi szép időkben gyönyörű volt a völgy: most, az alkony kísérteties fényénél az olajfaligetek és a gesztenyeerdők csikorogva zúgtak, mint a tengeren dúló vihar. Az utazók szállója, mely magányosan uralta a vörös és sárga facsemeték tarkította terecskét, felerészben zárva volt; de a kristály esőfogó alatt az üvegajtó úgy ontotta magából a fényt, mint egy kandalló.

A férfi habozott, mielőtt rászánta magát a csengetésre, nem mintha elbátortalanodott vagy félt volna, csak tudta, hogy a tulajdonossal, akinek korábban pénzt adott kölcsön és amit csak részben kapott vissza, rokonok lettek: nem akarta feszélyezni a másikat kényszerű jelenlétével, hisz jó szándékkal tért haza, a barátság és béke reményében.

Csak néhány pillanat múlva nyomta meg a csengő gombját, miután szemügyre vette a falut, mely feltorlódott, akár a vízmosás egy szurdok alján, minden földes és füstös volt, egy-két fényszikrával, mint egy működő szénégető. Egy vaskos asszonyság nyitott ajtót, vörös ruhában, széles arca jókedélyről árulkodott, azonban mihelyst meglátta az idegen bekötözött arcát, csomagját, ellenséges és elutasító lett.

A férfi a tulajdonos felől érdeklődött.

– Nincs a faluban – jött a kész válasz; a nő már eldöntötte, nem engedi be az embert. – Én a felesége vagyok. A szálló átépítés miatt zárva van.

A férfi megértette, hogy itt nincs mit tenni, nem ellenkezett, nem háborgott: csak egy bárgyú félmosollyal megmondta a nevét. Az asszony jobban megnézte; talán tudott a férje adósságáról, de ez a poggyász, ez a bekötözött arc, ezek a cipők, melyeken még ott látszott a balvégzetű út pora, védekezésre sarkallták. Hogy ne tűnjön könyörtelenül keményszívűnek, azt mondta:

– Jöjjön vissza, ha már itt lesz az uram. Tudja, van egy fogadó a falu végén is.

És jó erősen belökte az ajtót, mert úgy tűnt, a szél megszánta a szegény embert és mindjárt besegíti a házba. Bezzeg nem segítette őt az emelkedőn, ami akár egy sziklás lépcső, végighúzódott a falun, hogy aztán elvesszen a fekete hegycsúcsban a jeges ég alatt. Mintha egy gleccser felől jött volna, a szél tomboló hófúvást hozott magával: vadul ostorozta, mintha nem is egy, hanem egy egész raj madár szemelte volna ki magának, fütyült, sisegett, karmolt, a vándor csontjáig hatolt, rákényszerítve, hogy behunyja szemét, magához ölelje csomagját, nehogy a szél kikapja a kezéből; felrémlett előtte, hogy a városban, ahonnan jött, legalább volt kifeszítve egy kötél a nagyobb utcákban, hogy erős viharokban a járókelők megkapaszkodhassanak és az elesés veszélye nélkül haladhassanak.

Itt, a falucskájában, ahol ismert minden követ, minden ajtót, elcsigázottabbnak, megtépázottabbnak érezte magát, mint az ismeretlen nagyvárosban. Minden bezárva, elsötétítve, és a csúcson még csak a fogadó fénye se bukkant fel. Félúton azonban felismert egy rácsos ajtót, amit egy külső lépcső íve fogott körbe: régen itt lakott egy unokatestvére, egy cipész, igen szegény; eszébe jutott, hogy bekopogjon, hisz a szegény ember gyakran szívélyesebb, mint a gazdag. De azért itt is tétovázott. Az ajtó résein át fény és gyerekhangok szűrődtek ki. A szegény ember ivadékai se nem nagylelkűek, se nem jólneveltek, és úgy érezte, nem tudna ellágyulni a kis rokonai sirámait hallva, de arra gondolt, a megjelenésén talán derülni fognak, és ez a felnőtteknek is tetszik majd. A szegényes tűzhelyhez letelepedve ezt fogja nekik mondani:

– Most távoli világokról mesélek nektek.

De ezek csak az ő gondolatai voltak, szegény falusiéi, és hiába tapasztalta meg épp most a világ csalfaságát, még élt benne a bibliai egyszerűség.

Odabent a gyerekek veszekedtek, gyalázkodtak, kacagtak, sírtak, mígnem egy meglehetősen rekedt hang, egy meghűlt nőé, aki az anyjuk lehetett, meg nem fenyegette őket, és, miután a botozás emlegetése nem érte el a kívánt hatást, elkeseredetten hozzá nem tette:

– Ha így viselkedtek, a szél idehozza a farkasembert.

A férfi épp ebben a pillanatban kopogtatott, minek következtében a szobában olyan csend lett, mintha elvágták volna a zsivajgást. Odakint még kegyetlenebbül kezdett fújni a szél, mintegy alátámasztva az anya fenyegetését. Mégis a nő ijedt meg legjobban, rögtön ijesztő rémképek öltöttek testet előtte; és mikor a sokadik kopogtatásra végül rászánta magát az ajtónyitásra, hátrahőkölt a bepólyált arc és a nem túl bizalomgerjesztő bőrönd láttán, és mint egy csibéit fenyegetve érző tyúkanyó, ami felborzolja tollait, hirtelen ő is nagyobbnak tűnt a rongyaiban. Pedig azonnal felismerte a vándort: a szeméről ismerte fel, mert ugyanolyan kedves, szelíd szeme volt, mint rég, gesztenyeszínű, mint a környékbeli gesztenyék: fájdalmas ellentétben állt lesoványodott arcával.

– Te vagy az? – kérdezte ingerülten. – Mi úgy hittük… meggazdagodtál. Hogy nézel ki! Tényleg olyan vagy, mint a farkasember.

– Hol a férjed?

A nő szinte hétrét görnyedt: sírásban tört ki és nem felelt. A könnyei leginkább a sértettségéből fakadtak, mivel a férje meghalt, és úgy érezte, ezt az egész világnak kötelessége tudni.

A gyerekek ijedten próbáltak egymás háta mögé bújni, még a szemüket is becsukták, hogy ne kelljen látniuk a füstösképű embert. Ő belépett, leült, körülnézett; nem szólt egy szót sem, várta, hogy az asszony lecsillapodjék. De az csak nem csillapodott: mintha őt is megrémisztette volna a férfi visszatérése, a látogatása, és talán, hogy egy kicsit elijessze, a saját nyomorúságát kezdte ecsetelni.

Ó, igen, ő már csak tudja, mindenhol egymást érik a szerencsétlenségek: a nyomor, a munkanélküliség, az ínség; de a városban legalább kapni egy csupor levest, van lelencház az árváknak; itt ellenben keményebb az élet, a szegény ember úgy él, mint a vadállat, füvet meg gyökereket rág.

A férfi hallgatta, arca elkomorult, úgy tett, mint aki nem látja a tűz fölött a fazekat, amiből zsiradék és zöldség illata szállt; aztán hirtelen felderült és mulattatni kezdte a helyzet. A gyerekek felé fordult, kérdezgette őket, mi a nevük, közelebb hívta őket, de ők a hangjától csak még jobban összekapaszkodtak, süketek maradtak minden unszolásra.

– Jól van hát – mondta aztán, inkább csak magának –, valóban én vagyok a farkas.

– Igen – köhintett a nő, félig-meddig erőltetetten –, rossz idők járnak, az emberek gonoszak, az aranymadár elszállt a faluból, és sosem jön vissza.

– Az aranymadár…

A gyerekkupacból néhány fej feléje fordult, néhány szem felvillant, akárha egy villámot tükröztek volna vissza: no, úgy látszik, nem csak a farkasban hisznek, aki emberbőrben bekopogtat, mint ő, az idegen, és a rokonuknak álcázva magát eljön a rossz gyerekekért, de ismerik a nagy aranymadár történetét is, ami ősidőktől fogva a hegyi barlangokban élt, és ha a jó emberek megidézték, leszállt a faluba, és minden rosszat elűzött. A napnál is tündöklőbb volt, és hatalmas, mint a Szentlélek: de jónak kellett lenni, hogy leszálljon.

Mint akinek nagyon megtetszett az ötlet, a férfi megismételte:

– Manapság már csak a farkasok jönnek le a hegyekből.

A gyerekek arca erre elsötétült, szemüket sietve hunyták le ismét. Úgy tűnt, az anyjuk élvezi ezt, így legalább ez a szerencsétlen nem lopja be magát a szívükbe, távol tarthatja őket a nyomorúságától; megkeverte a fazék tartalmát, de még nem vette le a tűzről, meg akarta várni, hogy a férfi elmenjen.

A férfi ezt tudta jól: egy kis mosoly, ezúttal gonoszkás, csillant fel a szemében. Felállt, vette a cókmókját, indulni készült: a nyikorgó, szélcsapdosta rácsos ajtó távozásra ösztönözte. De mikor az asszony előzékenyen odasietett, hogy kitárja neki, olyasmi történt, amit a gyerekek csak később értettek meg: a férfi széthúzta a kabátját, ami alól kilátszott kötött gyapjúmellénye, olyan, amilyet az uraságok hordanak; azt pedig egy aranylánc ékesítette, a lánc végén pedig, mély mellényzsebébe süllyesztve, egy nagy aranyóra lógott, mutatóját megannyi apró gyémánt díszítette. Hogy az időt megnézte, minden bizonnyal csak ürügy volt a férfinak, hogy megmutathassa, szintúgy az is, ahogy ügyetlenül kinyitotta belső zsebéből előhúzott tárcáját, és úgy olvasott benne, akár egy könyvben.

Az asszonynak jó szeme volt: látta, hogy nem könyv van ott, hanem vaskos bankjegyköteg. A férfi kiemelt egyet a kisebbek közül, és átnyújtotta: a nő habozva elvette, aztán örömtől, meglepetéstől, naiv ravaszságtól sugárzó arccal így szólt:

– Hová mész? Maradj, vacsorázz velünk! Hová mennél ilyen időben, amikor még beteg is vagy?

Ő pedig bosszúját ízlelgetve megnedvesítette ajkát:

– Á, semmi gond, csak mumpszos vagyok.

Aztán eltűnt a szélben, és mint az aranymadarat, őt sem látták többé.

A mű eredeti címe: L’uccello d’oro