Frøydis Sollid Simonsen: Minden reggel kimászom a tengerből (részlet)
Fotó: Wikipedia / Wellcome Images
Frøydis Sollid Simonsen: Minden reggel kimászom a tengerből (részlet)

Frøydis Sollid Simonsen kisprózájában az elképzelt és a tudományosan ismert világ fonódik össze. Az egészen apró részletektől a világegyetem végtelenségéig, a bőrön lakó mikroorganizmusoktól a Tejútig, az őstenger morajától szerelmünk hangjáig az élet minden eleme egyetlen hosszú, örök folyamat része. A norvég író könnyedén vált perspektívát a galaxisunk, egy kávéscsésze vagy a fürdőszobában lakó ezüstös ősrovarok között. Ahogy e mindössze 80 oldalas mű címe is utal rá, az elbeszélő minden reggel kimászik az őstengerből: amőbaként kezdi, majd villámgyorsan végigjárja az evolúció számtalan szakaszát, és néhány percen belül emberré válik. A mű lényege mégsem naiv természettudományos rajongás, hanem az a képzettársító erő, mellyel egyedi életünk összevisszaságait, kétségeit, vágyait szokatlan optikán keresztül képes láttatni.
A Minden reggel kimászom a tengerből hol egy oldal hosszú, hol pusztán néhány soros lírai képekbe sűrített gondolatok, töredékek láncolata, melyből 2015-ben már megjelent magyarul néhány részlet, annak alkalmából, hogy Frøydis Sollid Simonsen a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt. (A fordító jegyzete)

A világegyetem általában iszonyú hideg (a hőmérséklet körülbelül 2,7 Celsius-fokkal magasabb az abszolút nulla foknál), egy-egy pontján viszont kibírhatatlanul meleg van. Csak kevés olyan része ismert, ahol közepes a hőmérséklet, és az egyik ilyen hely az, ahol mi élünk. A Nap magjában például 15,7 millió Kelvin-fok van, az tehát nem a legmegfelelőbb hely. A Nap felszíne ugyan hűvösebb, a koronája viszont megint forró. Az én maghőmérsékletem 235 Celsius-fokkal magasabb az abszolút nulla foknál, a felszínem hűvös, a ruhám viszont – melegen tart. De a kezem mindig hideg, függetlenül attól, hogy mennyi ruha van rajtam. Szerinted ez a rossz vérkeringés miatt van, neked is ilyen, és ha viszonyod van valakivel, mindig a te kezed hidegebb. De nekünk nincs viszonyunk egymással, mondom. Akkor, ha ilyen nem-viszonyod van valakivel, feleled. A világegyetem két leghidegebb pontjának saját neve is van: az egyik a Bumeráng-köd, ahol hihetetlen módon még hidegebb van, mint bárhol máshol a világűrben. A másik pont a Massachusetts sugárút 77, a 26-243-as épület, Cambridge, Massachusetts. Ott sikerült mesterségesen előállítani az abszolút nulla fokot, a fok billiomod részének megfelelő pontossággal, mivel a nulla pontot nem lehet elérni, viszont fontos elméleti és kísérleti határt jelent. A pulóvered alá dugom a kezem, hogy melegedjen, te pedig ahelyett, hogy eltolnád, a másik kezem is mellé csúsztatod. És ráteszed a sajátodat. Ez az elméleti és kísérleti kiindulópont. Mégis megfontolom ezt a viszonyt, mondom.

[...]

A sötétet nem látjuk, de látunk a sötétben. A fekete nem létezik, az csak valami másnak a hiánya. A szem a fénysugarakat fogja fel, és nem a tárgyakat látjuk, vagy a többi embert, a világot, csak a visszaverődő fényt. Nem látlak, csak a fényt, amely reggel a testednek ütközve visszaverődik felém. Én pedig befogadom, az egészet. A fénybe születünk, csak ezt látjuk egész életünkben, tágra nyitjuk a szemünk, de csak a fényt látjuk.

[...]

Fekszünk az ágyban, a fenekem simogatod. Ahol az ember legmeghatározóbb izma található. Ha nem ez lenne a legnagyobb izmunk, akkor nem tudnánk két lábon állni. Minden állatfajnak van valamilyen ehhez hasonló, fontos feladata. Például a csirkemell azért olyan nagy és omlós, hogy pusztán a szárnyak segítségével meg tudja emelni az egész testét. A csirke szárnyai pedig módosult karok. Ugyanazok a csontok találhatók minden állat végtagjaiban, a csirkeszárnytól a (szerencsét hozó) nyúllábon át egészen a bálnauszonyig.

[...]

A polip ősei több mint 550 millió évvel ezelőtt váltak el a mi őseinktől. De mit is tudunk a polipokról? Hogy változtatják a színüket és tintát bocsátanak ki? Hogy elképesztő intelligensek? Hogy diónagyságú agyuk van? Csak különös véletlen, hogy a dió hasonlít az agy formájára. Korábban azt feltételezték, hogy a nagyobb agy magasabb intelligenciára utal, de a mesterséges intelligencia kutatói egyre kevésbé biztosak abban, hogy mi is az intelligencia. Azt hitték például, hogy a sakkozáshoz absztrakt gondolkodás szükséges, ám a Deep Blue nevű számítógép 1997-ben legyőzte Garri Kaszparovot. Nyilván kevesen vitatják, hogy a Deep Blue nem képes absztrakt módon gondolkodni, és intelligensnek sem mondható. De velünk ellentétben nem a víz alatt keletkezett, hanem a szárazföldön. Csak különös véletlen, hogy ezt a nevet kapta. A polip ősei a vízben maradtak, amikor a mieink kimásztak a szárazföldre, a szemünk mégis nagyon hasonlóan fejlődött. A legnagyobb különbség, hogy az övék logikusan épül fel, a mienk viszont a visszájára van fordítva.

[...]

Szerintem nézzük meg a Spiderman-filmet. Szerinted viszont Batman sokkal menőbb, ráadásul a denevérek pókot esznek reggelire. A denevérek nem reggeliznek, mert éjszaka aktívak, mondom erre. De akkor is, mondod te. Batman csak egy buta, álarcos fickó, folytatom. Jaaaj, feleled, ez mindkettőre igaz. Akkor is, mondom én.

[...]

Történt valami, valami, ami terjeszkedik. Mintha köd terülne szét minden dologban. Mintha remegne a kezem. Mintha visszhangot verne a koponyámban a hang (a tenger zúgása). Vajon ha meghalok, csigaház lesz belőlem?

[...]

A lélegzést nem lehet szándékosan abbahagyni. Ha megnő a vér szén-dioxid szintje, akkor az agy légzőközpontja olyan utasítást kap, amit nem tudsz befolyásolni, egyszerűen nincs választásod. Szóval lélegezz tovább, légy bátor, és folytasd. Ez a központ a nyúltvelőben található, az agy alsó részén, és ez szabályozza a szívritmust, a vérnyomást és a hányást is. A légzés ritmusát tartani kell, még akkor is, ha az ember nem lehet önmaga. Tartsd a ritmust, irányítsd (a légzés szabályozása az emberi beszéd kialakulásának is fontos feltétele volt). Ne hányj. Nézz ki az ablakon – a félelem idővel magától elmúlik, ez bizonyított tény. Vajon nevethetünk rajta, vajon csiklandozhatjuk a talpunkat? A nevetés fizikailag nem más, mint erős, tempós lélegzetvétel. Tartsd a tempót. Amíg levegőt veszel, te irányítod a helyzetet. 

[...]

Nem akarom, hogy lásd az arcomon a repedéseket. Azt szeretném, hogy simának láss, egésznek, akár egy fényes kerámia kancsót, a felszínem hajlékony és sima legyen, akár a gyík bőre, azt szeretném, hogy meglásd az arcomban a gyíkot, ahogy átsurran egy félig földbe süllyedt, törött kancsó alatt. És hogy a füvet is lásd, amely körbenőtte.

[...]

Az utóbbi időben igyekeztem kihúzni magam. Ahogy tanultam, emelt fejjel, lapockámat behúzva álltam a tömegközlekedési eszközökön, a metrón, a buszon, a Kiwiben a zöldségespultnál, a Lindexben az alsóneműosztályon. Próbáltam „helyet foglalni a világban”, az Oslói Pályaudvar menetrendje előtt állva. Láttam egy felhőt a Torshow felett, gerinc formája volt. Azon tűnődőm, hogy talán az enyém lehetett, mert az enyém hiányzik.

[...]

„Miért olyan hosszú a zsiráf nyaka? – Hogy elérje a fák leveleit. – Nem: azért, hogy elérje a vizet, amikor iszik.” Ez a természetismeret-tanár vicce volt általános iskolában. Utólag azt gondolom, talán az volt a szándéka, hogy megértsük, nem mindig a legegyértelműbb magyarázat a helyes. A helyes válasz ugyanakkor inkább ez lehet: Hogy meg tudják ütni egymást a fejükkel. Mint annyi minden és mindenki más, a zsiráfok is küzdenek, hogy párt találjanak: ez életük legfontosabb harca. Legalábbis sokak – például a génjeik – szerint mindenképpen, a hosszabb nyak ugyanis nagyobb erőt jelent. De nem mindenki tudja elviselni ezt a szerelmet: a zsiráf nyakát illetően ugyanis a nemi szelekció felülkerekedett a természetes kiválasztódáson, és mivel olyan nagy a távolság a szív és az agy között, az összes emlős közül a zsiráfnak a legmagasabb a vérnyomása. Oh the things we do for love. A zsiráf szíve akár tizenegy kilót is nyomhat.

[...]

Minden, amit látunk (a fény), a véren keresztül jut el hozzánk. Az emberi szem visszájára van fordítva, így a fényérzékeny idegek az őket tápláló vérerek hálója mögött húzódnak meg. A fénynek (a képnek) tehát át kell hatolnia a véren, hogy elérje a retinát. Ha rád nézek, áthatolsz a véremen, arcod pezsegni kezd minden egyes vérsejtemben.

[...]

A félelem attól, hogy elmosódnak a szélek. Kitoljuk a határát annak, aki vagyunk, figyeljük, meddig keveredünk, amíg teljesen meg nem szűnünk. Akarok és nem akarok. Egy akarok lenni, nem fél, másfél. Mint sejtjeinkben a mitokondriumok, testünk építőköveiben felszívódott külön kis szervek, úgy fekszem én is benned. Mozdulni sem merek. Eressz ki. Ne, eressz be.

[...]

Az E.coli baktérium könnyen tenyészthető laboratóriumban, éppen ezért ez a génkutatók kedvence. Ha egy gént befűznek a többi közé, rá lehet venni, hogy emberi növekedési hormont és inzulint állítson elő, olyan kémiai anyagokat, amelyeket le lehet szüretelni és használni, majdnem úgy, ahogy lefejjük a tehén tejét. A tej görög neve gala, az a szó, amely a galaxis szó tövében is megtalálható. Ha éjjel felnézünk az égre, szinte csak a fényszennyezést látjuk, és talán néhány felhőt, vagy egy-egy csillagot. Az ókori görögöket mindez még nem választotta el az égtől, eléjük minden éjjel a végtelen világegyetem ijesztő látványa tárult. A csillagok segítségével navigáltak, állatokat, emberi hősöket fedeztek fel bennük. Felnézve látták, hogy fejük felett a Tejút húzódik, ami olyan, akár a tej. Galaxiasz kuklosznak nevezték el. A galaktóz a tejcukor egyik monoszacharidja, és az E.colinak véletlenül éppen ez kell a túléléshez.

[...]

Kiskoromban egyszer, már nem emlékszem, melyik nyáron, Dániában nyaraltunk. A Kattegatnál egy strandon nagy, kerek követ találtam, olyan nagyot, hogy alig bírtam felemelni. Lapos volt a teteje, lapos, sima és tiszta fekete. A papa azt mondta, hogy kovakő. Az iskolában tanultam a szakócáról, egyszer lerajzoltam egy mamutot is, és most haza akartam vinni a követ, hogy szakócát készítsek belőle, hogy aztán kivonulhassak az erdőbe, és olyan legyek, mint az őseink, akikről azt hallottam, hogy „egységben éltek a természettel.” A papa azt mondta, hogy túl nagy a kő, nem fér be az autóba, és rámutatott egy bokorra: hagyd itt, mondta. Elindultam, lassan, lábaim körül összesűrűsödött a levegő, a szél is ragadós lett, a homokszemek megálltak a levegőben, mielőtt földet érhettek volna. Ha visszamennék az időben, még mindig ott állnék a kővel a kezemben, jéggé fagyva, egyik lábam a másik előtt, mint egy jégkorszaki lány.

[...]

A bolygónk nem is olyan erős, mint hisszük, nem áll ellen mindennek, amit rá akarunk erőltetni, enged a nyomásnak. Egy atlaszt tartok az ölemben, nézem a képlékeny földgolyót. A kontinensek a földrészek csúcsai csupán, melyek a jéghegyekhez hasonlóan a tenger mélyére nyúlnak. Mi a jéghegy csúcsán élünk, nem is merünk másról beszélni, csak a leckékről, filmekről és bulikról. A vacsoráról. Megégetnénk magunkat, ha mélyebbre mennénk ezen a lebegő sziklán. A kontinensek nagyjából olyan gyorsan mozognak, ahogy a köröm nő – Dél-Amerika, Afrika, az Antarktisz és Ausztrália egykor mind egy nagy földrész volt. Lassan haladnak, de haladnak – India északra sodródott, át a tengeren, és Ázsiának ütközött. Hosszú idő alatt messzire el lehet jutni. Ha maradsz még egy darabig, ha nem akasztod le a kabátod a fogasról, ha hagyunk időt magunknak, talán mi is mélyebbre juthatunk.

[...]

Megnyalom a bőröd. Nyelvem végigfut a nyakadon, és le a kulcscsontodon. Hamarosan elmész, egy óra múlva, én pedig mindent meg akarok szerezni, ami itt marad belőled: az elhalt bőrsejteket, a baktériumokat, izzadtságod sóját. Az izzadtság és a só a sejtjeidben volt, benned. Mi az a só. Az izmaid összerándulnak az elektromos töltésű sóionok miatt. Mi az izom. Az izomsejtek belül pozitív, kívül negatív töltésűek, akárcsak én. Az izom összerándul, ahogy a töltés áthatol a membránon, és helyet cserél. Így ver a szív. Minden izom így húzódik össze, a szív is így húzódik össze – a pozitív és negatív helyet cserél. A szív membránpotenciálja azonban nem állandó, hanem önszabályzó. Nem akaratlagos. Ezért a szív akkor is folytatja ritmikus összehúzódását, ha kiveszik a testből. Mi az a szív.

[...]

A cikk szerzőjéről
Frøydis Sollid Simonsen (1986)

Norvég képregényrajzoló, író. Eddig két kisprózakötete jelent meg.

A fordítóról
Domsa Zsófia (1975)

Irodalmár, műfordító, az ELTE BTK adjunktusa. Fordításában jelentek meg többek közt Jon Fosse és Arne Lygre drámái magyarul. Legutóbbi fordítása: Ylva Østby és Hilde Østby: Titokzatos memória - A felejtés és emlékezés könyve (Park Kiadó, megjelenés alatt)