Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bobok (3. rész)
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bobok (3. rész)

 

A továbbiakban akkora zűrzavar vette kezdetét, hogy képtelen vagyok mindent az emlékezetemben tartani, hiszen egyszerre nagyon sokan ébredtek fel: magához tért egy, az államtanácsosok közé tartozó tisztviselő, és a tábornokkal azonnal a minisztériumi új albizottság tervezetéről kezdett beszélgetni, az albizottsággal összefüggő lehetséges ügyekről, a tisztviselők áthelyezéséről, ami a tábornokot rettentően érdekelte. Bevallom, én magam is sok újdonságot tudtam meg, még el is csodálkoztam azon, miféle úton-módon lehet ebben a fővárosban az adminisztratív újdonságokról értesülni. Ezt követően félig-meddig magához tért egy mérnök, de még sokáig annyi ostobaságot mormogott, hogy a mieink nem is szegődtek mellé, hanem hagyták egy ideig pihenni. Végül az aznap reggeli ravatalról eltemetett dáma is a síri megelevenedés jeleit kezdte mutatni. Ljebezjatnyikov (mert a hízelgő és bennem gyűlöletet keltő udvari tanácsost, aki Pervojedov tábornok mellett feküdt, Ljebezjatnyikovnak hívták) persze ott buzgólkodott, és nagyon elcsodálkozott, hogy ezúttal minden hulla olyan gyorsan magához tér. Bevallom, én is csak néztem. Különben néhány újonnan felébredt hullát még csak három napja temettek el, mint például egy nagyon fiatal hajadont, aki úgy tizenhat éves lehetett, és folyton vihogott… Mégpedig undorító és kéjsóvár módon.

– Méltóságos uram, Taraszevics tikos tanácsos ébredezik! – közölte hirtelen, nagy sietve Ljebezjatnyikov.

– Á, mi az? – kérdezte az épp felocsúdott titkos tanácsos undorral és selypítve. A hangjában volt valami szeszélyes, ugyanakkor parancsoló. Én kíváncsian hallgatóztam, hiszen az utóbbi napokban hallottam ezt-azt erről a Taraszevicsről, érdekes, de nagyon is aggasztó dolgokat.

– Én vagyok, excellenciás uram, egyelőre csak én.

– És mit óhajt?

– Kizárólag méltóságod egészségi állapota felől érdeklődnék; az itteni szokatlan helyzet miatt ugyanis kezdetben mindenki valahogy összepréselve érzi magát… Pervojedov tábornok megtiszteltetésnek venné, ha megismerkedhetne méltóságoddal, és reméli…

– Még nem hallottam felőle.

– Már megbocsásson őméltóságod, Pervojedov tábornokról van szó, Vaszilij Vasziljevics…

– Maga Pervojedov tábornok?

– Nem, méltóságos uram, én mindössze Ljebezjatnyikov udvari tanácsos vagyok, szolgálatára, Pervojedov tábornok viszont…

– Ostobaság! Kérem, hagyjon engem békén.

– Hagyja csak! – állította le végül méltóságteljesen maga a tábornok a sírbéli kliense förtelmes nyüzsgését.

– Még mindig nem tért egészen magához, excellenciás uram, ezt figyelembe kell venni, ez az itteni szokatlanságból ered, majd ha felébred, mindenhez másképp fog viszonyulni…

– Hagyja, kérem! – ismételte meg a tábornok.

– Vaszilij Vasziljevics! Jaj, excellenciás uram! – kiáltott fel hirtelen egy hangos, szenvedélyes és új hang közvetlenül Avdotya Ignatyevna mellől, amolyan nagyúri, magabiztos, ami pedig a kiejtést illeti, épp divatban lévő fáradt és pimasz hang. – Már két órája figyelem magukat mind, hiszen három napja fekszem itt; emlékszik rám, Vaszilij Vasziljevics? Klinyevics vagyok, Volkonszkijéknál találkoztunk, ahol önt, nem is tudom miért, de szintén fogadták.

– Hogyhogy, Pjotr Petrovics gróf… hát valóban ön az… ilyen fiatalon… Mennyire sajnálom!

– Igen, én magam is sajnálom, nekem most már oly mindegy, viszont innen is szeretnék minden lehetőséget kiaknázni. Én nem gróf vagyok, hanem báró, mindössze báró. Mi csak amolyan lakájok közül való, rühes kis bárók vagyunk, amire, nem is tudom, miért, de fütyülök. Ennek a pszeudo-előkelő társaságnak csak egy semmirekellője vagyok, akit csupán egy „kedves kis tartozéknak” vélnek. Az apám csak egy kis tábornokocska volt, de az anyámat egykoron en haut lieu*[1] fogadták. A zsidó Ziffellel a múlt évben ötvenezer rubelnek megfelelő váltót hamisítottam, aztán még fel is jelentettem, csakhogy Julka Charpentier de Lusignan az összes pénzt magával vitte Bordeaux-ba. És képzelje el, már majdnem eljegyeztek Sevalevszkajával, aki három hónap híján tizenhat éves, és még intézetben van, de kilencvenezret fog örökölni. Emlékszik, Avdotya Ignatyevna, hogy megrontott engem vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még csak tizennégy éves nemesúrfi voltam?

– Ah, te semmirekellő, az Isten küldött téged ide, de itt…

– Maga a szomszédját, a nagykereskedőt alaptalanul gyanúsította azzal, hogy rossz szaga van… Én pedig csak hallgattam, és jót nevettem magamban, hiszen a bűz belőlem árad, ezért is temettek előre lezárt koporsóban.

– Á, mennyire undorító! De azért örülök, mert el sem hinné, Klinyevics, el sem hinné, mennyire hiányzik innen az élet és a szellemesség.

– Na igen, na igen, ezért is áll szándékomban ide némi eredetiséget becsempészni. Őméltóságod – nem ön, Pervojedov –, hanem a másik méltóság, Taraszevics titkos tanácsos úr! Feleljen hát! Én vagyok az a Klinyevics, aki önt madmoiselle Furyvel a nagyböjt idején összehoztam… Hallja?

– Hallom önt, Klinyevics, és nagyon örülök, és higgye el…

– Egy szavát se hiszem, és fütyülök rá. Kedves öregem, én magát egyszerűen csak szeretném összevissza csókolni, de hál’ istennek, nem tehetem. Tudják-e, uraim, hogy ez a grand-père[2] mit ki nem talált? Három vagy négy napja halt meg, és képzeljék, négyszázezer ezüstrubel hiányt hagyott maga után. Az összeg özvegyeket és árvákat illet, de valamiért csak ő gazdálkodott vele, olyannyira, hogy már vagy nyolc éve nem is ellenőrizték. Képzelem, hogy megnyúlt most ott fenn a képük a csodálkozástól, és miket mondanak róla! Akár igaz, akár nem, kéjes egy gondolat! Tavaly végig azon csodálkoztam, hogy egy ilyen hetvenéves forma köszvényes vénembernek honnan van annyi ereje a bujálkodáshoz – és íme, a megfejtés! Itt vannak ezek az özvegyek és árvák, akikre, ha csak rágondol, már az lázba hozza... Én erről régóta tudok, egyedül csak én tudok, Charpentier árulta el nekem, és amint megtudtam, azonnal nála termettem, és barátságosan ugyan, de nyomást gyakoroltam rá: „Adj huszonötezret, különben holnap jön az ellenőrzés” – és képzeljék, akkor csak tizenháromezer volt nála, úgyhogy, úgy látszik, épp jókor halt meg. Grand-père, grand-père, hallja?

– Cher Klinyevics, teljesen egyetértek önnel, de felesleges ilyen részletekbe bocsátkoznia. Az életben annyi a szenvedés, a gyötrelem, és oly kevés kárpótlás jár érte… Én végtére is csak egy kis nyugalmat kívántam magamnak, de amennyire látom, itt is minden ki fog pattanni…

– Fogadni mernék, hogy már itt is kiszimatolta magának Katyis Beresztovát!

– Milyen… Milyen Katyist? – vibrált kéjsóváran az öreg hangja.

– Á-á, hogy milyen Katyist? Hát itt, balra, tőlem öt lépésre, magától tízre. Öt napja fekszik már itt, de ha tudná, grand-père, micsoda alávaló nőszemély ez… Jó házból való, jó nevelést kapott, de egy szörnyeteg, valóságos szörnyeteg! Én ott fönn senkinek sem árultam el, csak én tudtam róla… Katyis, válaszolj!

– Hihihi! – felelte egy recsegő, tűszúrásszerű leányhang. Hihihi.

– És ez a sző-ke-lány-ka? – gügyögte szakadozott hangon a grand-père.

– Hihihi.

– Én… én már régóta – gügyögte levegő után kapkodva az öreg – álmodozom egy szőke lányról – aki úgy körülbelül tizenöt éves… és éppen ilyen körülmények között…

– Ah, szörnyeteg – kiáltott fel Avdotya Ignatyevna.

– Elég! – döntött Klinyevics. – Látom, első osztályú anyaggal állunk szemben. Nemsokára remekül be fogunk itt rendezkedni. A lényeg, hogy vidáman töltsük el a hátralévő időnket, de milyen időt is? Ej, maga valami tisztviselő, Ljebezjatnyikov, nemde? Úgy hallottam, hogy így hívták magát!

– Ljebezjatnyikov udvari tanácsos, Szemjon Jevszejics, szolgálatára, és nagyon, de nagyon örülök.

– Érdekel is engem, hogy maga örül, vagy sem, hisz úgy tűnik, ön itt az egyedüli, aki mindent tud. Először is azt mondja meg nekem (tegnap óta ezen csodálkozom): hogyan tudunk mi itt beszélgetni egymással? Hiszen meghaltunk, mégis beszélünk, és mintha mozognánk is, holott valójában se nem beszélünk, se nem mozgunk. Miféle szemfényvesztés ez?

– Ezt, báró úr, ha annyira óhajtja, Platon Nyikolajevics nálam sokkal jobban el tudja magyarázni önnek.

– Miféle Platon Nyikolajevics? Ne motyogjon itt nekem, hanem térjen a tárgyra!

– Platon Nyikolajevics, a mi saját, külön bejáratú természettudósunk és magiszterünk. Írt néhány filozófiai tárgyú könyvet, de már vagy három hónapja az örök elalvásra készül, így most lehetetlen felrázni. Hetente egyszer mormol ugyan néhány szót, de azok nem tartoznak a tárgyhoz.

– Térjünk a tárgyra, a tárgyra!...

– Azzal az egyszerű ténnyel magyaráz mindent, hogy odafent, amikor még életben voltunk, tévesen gondoltuk az ottani halált halálnak. A test itt mintha még egyszer feléledne, az élet maradványai mintha még egyszer összpontosulnának, de csak a tudat szintjén. Nem tudom önnek rendesen kifejezni – de itt mintha az élet a tehetetlenségi erő miatt folytatódnék. Azon a véleményen van, hogy az összes életerő valahol a tudatban koncentrálódik, és tovább él még két vagy három hónapon keresztül… néha fél évig is… Van itt például egy olyan, akinek a hullája már majdnem teljesen feloszlott, de hat éve minden héten egyszer hirtelen egy – természetesen értelmetlen – szót mormog, valami bobokról: „Bobok, bobok” – tehát még benne is megvan az életnek valamiféle alig érzékelhető szikrája…

– Elég nagy ostobaság. De az hogy lehet, hogy nincsen szaglóérzékem, mégis érzem a bűzt?

– Ez… hehe… Erre vonatkozólag a filozófusunk is homályban tapogatózik. Éppen a szaglóérzékkel kapcsolatban jegyezte meg, hogy itt a bűz, amit érzékelünk, úgymond, erkölcsi büdösség – hehe. Mintha a lélek bűze volna, hogy a halottak még ebben a két-három hónapban észbe kaphassanak… és hogy ez, ahogy mondani szokás, az utolsó kegyelem a számukra… Csakhogy nekem úgy tűnik, báró úr, hogy ez már egyfajta misztikus képzelgés, ami ebben az állapotban bizony megbocsátható…

– Elég; biztos vagyok benne, hogy a témáról minden további szó badarság volna. A lényeges az a két-három hónap, ami az életből maradt, és végeredményben a bobok. Javaslom mindenkinek, hogy amennyire lehet, ezt a hátralévő két hónapot töltse minél kellemesebben, és ennek érdekében helyezzen mindent más alapokra. Uraim! Azt javaslom, hogy semmit se szégyelljünk!

– Ah, igen, semmit, de semmit se szégyelljünk! – hallatszottak mindenfelől a hangok, és furcsa módon teljesen új hangok is, ami azt jelenti, hogy ez idő alatt mások is ébredezni kezdtek. Különös tettrekészséggel dörgött a már teljesen felocsúdott mérnök egyetértést kifejező basszushangja. Katyis-bakfis pedig boldogan vihogott.

– Ah, mennyire szeretném, ha semmi miatt sem kéne szégyenkeznem! – kiáltott fel elragadtatva Avdotya Ignatyevna.

– Hallják, mi lesz itt, ha már Avdotya Ignatyevna se szeretne semmi miatt sem szégyenkezni…

– Nem, nem, és nem, Klinyevics, én szégyelltem magam, ott folyton szégyelltem magam, itt viszont borzasztóan, borzasztóan szeretném magam többé nem szégyellni!

– Én megértem önt, Klinyevics – dörmögte basszushangján a mérnök –, hogy azt javasolja, az úgynevezett itteni életünket helyezzük új és értelmes alapokra.

– Na, én viszont köpök erre! Erre vonatkozóan várjuk meg Kugyejárovot, tegnap hozták ide. Ha magához tér, minden el fog magyarázni. Micsoda ember, micsoda nagyszerű ember! Holnap, legalábbis úgy tűnik, még egy természettudóst ide fognak hurcolni, nyilván tiszt az illető, és ha nem tévedek, három-négy nap múlva egy tárcaírót is, minden valószínűség szerint a szerkesztőjével együtt. Különben meg vigye őket az ördög, alakuljon csak meg a magunk kis társasága, és akkor nálunk minden magától ki fog alakulni. De addig is azt akarom, hogy ne hazudjunk. Én csakis ezt akarom, mert ez a legfontosabb. A földön élni, és közben nem hazudni lehetetlen, mivel az élet és a hazugság egymás szinonimái, de itt a tréfa kedvéért nem fogunk hazudni. Ördög vigye, hát mégiscsak jelent valamit a sír! Mindannyian fennhangon el fogjuk mesélni az életünk történetét, és már semmi miatt sem fogunk szégyenkezni. Legelőször majd én mesélek magamról. Én, tetszik tudni, a kéjencek közé tartozom. Mindezt ott fenn rothadó kötelek fonták körbe. Dobjuk sutba ezeket a köteleket, és éljük le ezt a két hónapot a legszemérmetlenebb igazságban! Vetkőzzünk meztelenre, váljunk csupasszá!

– Váljunk csupasszá, váljunk csupasszá! – kiabálta minden hang.

– Borzasztóan, borzasztóan szeretnék meztelenre vetkőzni! – sipította Avdotya Ignatyevna.

– Ah…ah… Ah, úgy látom, itt vígan leszünk, nem is akarok Eckhez menni!

– Nem, én mégis tovább szeretnék élni, tudják, tovább szeretnék élni!

– Hihihi! – vihogott Katyis.

– Az a lényeg, hogy itt senki sem tilthat meg nekünk semmit, és bár látom, hogy Pervojedov haragszik rám, mégsem tudja elkapni a grabancomat. Beleegyezik, grand-père?

– Teljességgel, teljességgel beleegyezem, a legnagyobb örömmel, de azzal a feltétellel, ha Katyis mondja el elsőként az élettörténetét.

– Tiltakozom, a leghatározottabban tiltakozom! – jelentette ki keményen Pervojedov tábornok.

– Excellenciás uram – fecsegett idegesen hadarva, lehalkított, ugyanakkor tárgyalópartnerét meggyőzni akaró hangon a semmirekellő Ljebezjatnyikov –, excellenciás uram, de hisz az nekünk még előnyösebb is, hogyha beleegyezünk. Itt van, tudja, ez a kislány… és végül is csak különféle csínytevésekről van szó…

– Tegyük fel, hogy egy kislány, de hát…

– Előnyösebb, excellenciás uram, Istenemre mondom, előnyösebb! Járuljunk hozzá, csak úgy kísérletképpen, csak úgy próbaképpen…

– Hogy még a sírban sem hagyják nyugton az embert!

– Először is, tábornok úr, maga a sírban preferánszot játszik, másodszor pedig, köpünk magára – skandálta Klinyevics.

– Kegyelmes uram, kérem, ne feledkezzék meg magáról!

– Mi? Hisz maga hozzám sem érhet, miközben én innen úgy bosszanthatom magát, mint Julka pincsikutyáját. És először is, uraim, hát miféle tábornok ez itt? Ez ott fent volt tábornok, itt viszont egy nagy semmi!

– Nem, nem vagyok semmi… én itt is…

– Itt belerothad a koporsóba, és nem marad más magából, mint hat rézgomb.

– Bravó, Klinyevics, hahaha! – bődültek fel különböző hangok.

– Én a cár atyuskámat szolgáltam… kardom is van…

– A maga kardjával csak egereket lehet aprítani, ráadásul soha nem rántotta ki.

– Az már aztán mindegy, de az egésznek én is része voltam.

– Az egésznek igen kicsiny részét képezhette.

– Bravó, Klinyevics, bravó, hahaha!

– Nem értem, hogy kerül ide a kard – hangoztatta a mérnök.

– A poroszok elől úgy futunk, mint az egerek, piheként szórnak szét bennünket! – ordította egy távolabbi és számomra ismeretlen hang, amely a lelkesedéstől szó szerint fuldokolt.

– A kard, uram, maga a tisztesség! – kiáltotta a tábornok, de már alig hallottam, ugyanis olyan hosszú és heves lárma, zavargás és zsivaj alakult ki, hogy csak a hisztériás türelmetlenségében sipítozó Avdotya Ignatyevna hangját lehetett kivenni:

– Na, gyorsabban, gyorsabban! Á, mikor kezdjük már a nem szégyenkezést?

– Ó-ho-hó! A lelkem igazi gyötrelmeken megy keresztül! – hangzott fel a szatócs hangja és…

És akkor hirtelen eltüsszentettem magam. Váratlanul és akaratom ellenére történt, ám a hatása megdöbbentő volt: minden elcsendesedett, épp úgy, mint a temetőben, és szertefoszlott, mint az álomban. Valódi temetői csönd köszöntött be. Nem gondolom, hogy a halottak miattam restelkedtek volna, hisz eldöntötték, hogy semmit sem fognak szégyellni. Vártam vagy öt percet, de egy szót, egy hangot sem hallottam többé. Azt szintén nem feltételezhetem, hogy a halottak a rendőrségen való feljelentéstől ijedtek volna meg, mert hát mit csinálhatott volna itt a rendőrség? Önkéntelenül arra a következtetésre jutottam, hogy nekik is kell lennie valamilyen titkuknak, ami ismeretlen a földi halandók előtt, és amit gondosan el akarnak előlük titkolni.

„No, kedveseim – gondoltam –, majd még meglátogatlak benneteket” – és ezekkel a szavakkal otthagytam a temetőt.

 

Nem, ezt nem tartom lehetségesnek, nem, tényleg nem! A bobok engem már nem tud zavarba hozni (íme, itt a temetőben a bobok is megmutatkozott!), csakhogy…

Romlottság egy ilyen helyen, romlottság az utolsó reménység helyén, romlottság a fonnyadt és rothadó hulláknál, akiket ráadásul nem kímélnek a tudat utolsó pillanatai! Megkapták, megajándékozták őket ezekkel a pillanatokkal, hogy… De ami a lényeg, a lényeg, hogy egy ilyen helyen! Nem, ez egyszerűen lehetetlen…

Majd elmegyek más társadalmi réteghez tartozókhoz is, mindenütt fogok hallgatózni. Ez az, amikor az embernek nemcsak egy helyen, de mindenütt hallgatóznia kell, ha valamiről fogalmat akar alkotni. Remélhetőleg ennél örvendetesebb dolgokba is bele fogok ütközni.

Ám hozzájuk mindenképp vissza akarok jönni. Hisz az élettörténetüket és különféle anekdotákat ígértek nekem. Fú! Eljövök, okvetlenül eljövök, a lelkiismeretem ezt kívánja.

Följegyzéseimet a Grazsdanyinba viszem be, ott az egyik szerkesztő arcképét is kiállították. Talán kiadják.

 

[1] a legmagasabb helyeken (francia) – a fordító megjegyzése

[2] nagypapa (francia) – a fordító megjegyzése

A cikk szerzőjéről
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821- 1881)

Orosz író. 

A fordítóról
Gyürky Katalin (1976)

Irodalomtörténész, színikritikus, műfordító.