A caatingák háborúja

A gyilkolás művészetének mesterei Európában épp a tudomány területére trappolnak be pimaszul pendülő sarkantyúkkal, hogy megfogalmazzák a háborúskodás törvényszerűségeit, papírra vessék a csaták egyenletét. Ezek az urak azt is elég pontosan tudják definiálni, milyen fontos taktikai szerepe van az erdőknek a támadásban és a védekezésben.  A stratéga tábornokok, ezek a hajdan volt harcosok, akik a fegyvert már ceruzára cserélték, bizonyára kinevetnének, ha megpróbálnám nekik elmagyarázni, hogy a ritkás, sivatagi bozótos, a caatinga hadi szempontból mennyivel fontosabb a dús, érintetlen erdőknél. Az erdő is igen lényeges a területvédelemben: természetes határt képez, megtöri a rajtaütés hullámait, megakadályozza a gyors mozgósítást és ellehetetleníti a tüzérségi fegyverek szállítását. Ám a hadjárat egészét tekintve semleges a szerepe. Mert az érintetlen erdőség előnyei és hátrányai ugyanúgy érintik mindkét harcoló felet: a lombok árnya kiváló rejtekhelyet biztosít, viszont a csapatmozgásokat nehezítő tényezők is hasonló stratégiai döntésekre kényszerítik őket. Olyan változók ezek a háború sötét matematikai problémájának képletében, amelyeknek egyaránt lehet pozitív és negatív az értéke.

A caatinga viszont megvesztegethetetlen szövetségese a helyi lázadóknak. Bizonyos szempontból résztvevője a küzdelemnek. A növényzet itt fegyverkezik, sőt, ha kell, támadásba lendül. A behatolók előtt áthatolhatatlan vadonnak mutatja magát, ám számtalan ösvényt kínál azoknak, akik itt születtek és nőttek fel. A lázadót pedig nehezen legyőzhető gerillává képezi ki e táj. A caatinga nemcsak rejti, de támogatja is őket.

Nincs abban semmi meglepő, ha a száraz évszakban gyorsan vonuló csapatot veszünk észre a kanyargó ösvényeken. A bozótoson ilyenkor nincsenek levelek, könnyű átlátni a bokrok fölött, a katonák gyanútlanok, nem is gondolnak az ellenségre. A nagy hőségben és a menetelés otthonos, nyugodt ritmusában óvatlanul vonulnak egymás mögött, beszélgetéstöredékek, fegyverek csendülése, félig elfojtott röhögés hallatszik. Mintha semmitől sem kéne tartaniuk. Ám ha a vakmerő ellenség rájuk tör, pillanatok alatt végez velük. A bozót hajtásait egy kardcsapással szét lehet vágni, és az sem túl valószínű, hogy egy gondosan kivitelezett rajtaütést megakadályoznának a gyönge gallyak. A katonák azonban csak menetelnek tovább hősies közömbösséggel.

Hirtelen oldalról, egészen közelről lövés dördül.

A golyó elsüvít mellettük, de az is lehet, hogy eltalálja valamelyiküket, aki aztán holtan terül el. További lövések fütyülnek a csapat fölött. Száz, kétszáz, ezer szempár fürkészi a bozótot, a katonák nyugtalanul forgolódnak, de nem látnak semmit. Ez csak az első meglepetés. A félelem hulláma végigsöpör a csapat tagjain. Továbbra is lőnek rájuk – kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de kitartóan, hol balról, hol jobbról, hol elölről érkeznek a golyók, most már az egész csapat támadás alatt áll.          

Még a tapasztalt, bátor katonákat is szorongás fogja el az ellenségtől, aki látja őket, mégis láthatatlan marad. Néhány mesterlövész nagy nehezen megpróbál az összesűrűsödött csapattól elkülönülni a keskeny ösvényen, és a caatinga szélére húzódni. Parancsszó hallatszik és golyózáport zúdítanak az ágak közé.  Ám közben a láthatatlan mesterlövészek sem tétlenkednek, hosszú szüneteket tartva újabb és újabb lövedék csapódik a sorban álló katonák testébe. A helyzet egyre súlyosabb, határozott ellenlépéseket kell tenni. Újabb egységek állnak csatasorba az út teljes hosszában, és már csak a parancsra várnak. A parancsnok támadást indít a rejtőzködő támadók ellen, de hamar kiderül, hogy fantomokkal kell megküzdeniük.   

Hevesen vágják a bozótot bajonettjeikkel, így még nagyobb rés nyílik a lövedékeknek. Gyorsan haladnak előre. A támadók mintha visszavonultak volna. És ebben a pillanatban a caatinga megmutatja, milyen félelmetes ellenfél. Az egységek előretörnek addig a pontig, ahol a puskafészket sejtik, ám rugalmas, áthatolhatatlan akadályba ütköznek: a masszív jurema-bokor bozótjába. Belegabalyodnak a kúszónövényekbe, a liánok kiverik kezükből a fegyvert, a bozótos megállítja őket. Arra kényszerülnek, hogy megkerüljék az akadályt. Távolról mintha futótüzet látnánk: bajonettek sora csillan a száraz gallyak között. Megvillannak a kopasz ágak közt átszűrődő nap fényében, aztán eltűnnek, majd megint távolabb látszik a csillanás, a pilosocereus kaktuszok vastag törzse állja útjukat: tüskékkel felfegyverkezve falanxként, zárt, áthatolhatatlan négyzetalakzatban helyezkednek el. 

A katonák megzavarodnak, nagy ívben kerülik ki a kaktuszokat. Szétszélednek, céltalanul rohangálnak az ágak útvesztőjében. Elesnek, belebotlanak a kúszó fügekaktuszokba, lábukat folyondárok csápja ragadja meg.  Elkeseredetten küzdenek, míg egyenruhájukat cafatokra nem szaggatják a broméliák görbe tüskéi. Tehetetlenül káromkodnak, dühösek és reménytelenek, elkeseredve próbálnak kiszabadulni, de minden hiába. Ahogy kissé szétszélednek, a zajongás is elhalkul. A katonák véletlenszerűen, cél nélkül lövöldöznek mindenféle hadrend és tűzfegyelem nélkül, amivel a bajtársaik életét veszélyeztetik. Erősítés érkezik, az újabb katonák is reménytelenül küzdenek a növényzettel. Azzal, hogy többen lettek, csak a zavar és a fejetlenség lett még nagyobb – miközben a félelmetes ellenség biztonságos fedezékből ontja rájuk a pontos ritmusban érkező, könyörtelen, jól célzott lövéseket.

És hirtelen vége szakad. A láthatatlan ellenfél eltűnik. Az egységek megfogyatkozva térnek vissza a menetoszlophoz, miután befejezték a sikertelen kutatást a bozótosban. Úgy néznek ki, mintha vadállatokkal birkóztak volna: ruhájuk szétszaggatva, fegyverük tönkrement vagy odaveszett, testük csupa seb, megnyomorodva sántikálnak, próbálják elfojtani a sírást a csípős levelek és a szúrós tüskék okozta fájdalom miatt.

A csapat visszarendeződik és tovább vonul. Két, egymás melletti ösvényen menetelnek, a hamuszürke tájképet megszínezi az egyenruhák kék-vöröse és az imbolygó bajonettek csillogó ezüstje. És mennek tovább, míg el nem tűnnek a távolban.

Percek telnek el. Az összecsapás helyszínén a ritkás bozótosból öt, tíz, maximum húsz ember lopakszik elő. Gyorsan, csendben kúsznak a száraz cserjék között.

Az úton találkoznak. Egy ideig nézik a távolodókat, a horizonton lassan eltűnik a hadsereg, a lázadók pedig diadalmasan lendítik magasba a tüzeléstől még meleg fegyvereiket, majd eltűnnek azokon az ösvényeken, amelyeket a távozó csapat tagjai észre se vettek.

A hadsereg most óvatosabban halad. Csendesen menetelnek, lelkükbe befészkeli magát a láthatatlan ellenség, most mindenhonnan támadást várnak. A parancsnok nagy körültekintéssel szervezi meg emberei védelmét: oldalról kisebb rajok fedezik a szakaszokat, húsz méterrel a sor előtt az előőrsön kívül egy válogatott lövészekből álló egység halad. Ahogy leereszkednek a meredek dombon, mély völgybe érkeznek, egy vízmosás fölött kell átkelniük. Szerencsére a partszakaszt megtisztították az árvizek, itt-ott fűcsomók, tarló, néhány karcsú kaktusz a kőhalmok között, az umbufa fehér, halott ágai az aszályra emlékeztetnek.                

Az előőrs lemászik. Őket követi az első zászlóalj. Lassan ereszkednek utánuk a többiek az egyenetlen lejtőn. Most már lent van az egész előőrs, felülről látszik, ahogy az emberoszlop vonala követi a szűk völgy kanyarulatát, haladnak előre, a fegyvereken csillan a nap, mintha sötétlő fényáradat ömlene a völgybe.

Ellenálhatatlan, görcsös borzongás fut végig rajtuk, megtorpannak. Lövedék süvít mellettük. Ezúttal valahonnan fentről, lassan, ugyanabból az irányból érkeznek a golyók, valószínűleg egyetlen mesterlövész fegyveréből. A parancsnoknak sürgősen cselekednie kell, hogy ki ne törjön a pánik; a korábbi alkalomhoz hasonlóan most is egy szakaszt küld abba az irányba, ahol a lövészt sejtik. A visszhangok zavarában azonban nehéz meghatározni, pontosan honnan lőnek rájuk, ráadásul a forróságban még látható füst sem képződik a lövések nyomán, amelyek lassan, ijesztő pontossággal csapódnak be.

Végül elhallgat a mesterlövész fegyvere. Néhány katona bolyong a domboldalakon, hasztalan keresik a láthatatlan ellenséget. Kimerülten térnek vissza. Felharsannak a kürtök, a század néhány ember veszteséggel vonul tovább. Ahogy az utolsó katona is eltűnik, messze, az utolsó, magányos dombon egy sziklahalom mögül – mintha egy ókori kőfal gonosz oszlopszobra lenne – durva vonású, napégette arc emelkedik ki, majd kibontakozik a férfi bőrruhás, atlétikus alakja is. A félelmetes fejvadász pillanatok alatt tűnik el a vízmosás csúszós oldalán futva.     

A század teljesen elcsüggedve vonul tovább. Mostantól a harcedzett veteránok rettegnek, mint a kisgyerekek. Félelem fut végig rajtuk, ha az ösvény újabb kanyarulatához érnek, vagy ha megzörren valami a bokrok közt. Ami eddig a hadsereg erőssége volt, a legfőbb gyengesége lett. Nincs más stratégiájuk, folytatniuk kell a kimerítő menetelést a sivatagos táj csapdáin keresztül. Az ellenség egyoldalú küzdelemben vérezteti ki őket: rajtuk ütnek és eltűnnek. Közvetlenül nem veszik fel velük a harcot. A haderőnek most sík területre kell ereszkednie. Itt a föld és az ember küzd egymással. És amikor ezt a területet a hosszú száraz nyár hősége perzseli, nem kétséges, ki kerül ki győztesen. Míg a hadsereg hatalmas, tehetetlen Minótauroszként bolyong, fegyverei ellenére védtelen, torka kiszárad, és az éhség első jeleire menekülne a könyörtelen sivatag elől, addig az agresszív növényzet a lázadókat barátságosan, gondoskodva fogadja.         

A szárazság és zöldülés közti időszakban, amikor elvétve találni némi csordogáló vízerecskét a mocsaras területeken, és csak egy-két sárga levél marad a baraúnafa ágain, a behatoló idegen menekülőre fogja, ám a helyiek boldogan indulnak el a hosszú ösvényeken, a kereszteződéseknél magabiztosan tájékozódnak, ismerik minden zegzugát ennek a mennyezet nélküli, hatalmas otthonnak. Az sem zavarja őket, ha kicsit hosszabb lesz az út, vagy ha két szállás között nagy távolság van, esetleg kiapadnak a vízforrások vagy épp megtelnek az átmeneti menedékszállások, ahol a megfáradt marhapásztorok húzzák meg magukat. Ősi kapcsolat van a helyiek és a táj között. Azok a fák régi barátaik. Ismerik mindet. Együtt születtek, testvérként nőttek fel velük, ugyanazokkal a nehézségekkel kellett megküzdeniük, és a pihenésben is osztozkodtak. Az umbufa a szomjukat oltja, árnyékot nyújt utolsó leveleivel, a krémalma, a zöldellő urikuripálma magja, az elegáns mari-mari gyümölcsei, vagy a quixaba apró termései bőséges eleséget biztosítanak, a kaktusz gyümölcsét azonnal el lehet fogyasztani, ha eltávolítják róla a tüskéket. A ziziphus joazeirofa alatt meg is húzhatja magát a vándor, sőt a fa leveleivel vagy a korallkaktuszból kivágott darabokkal megetetheti lovát, a caroá bromélia rostjaiból pedig hajlékony, masszív kötelet fonhat.  Ha éjszaka tovább kell haladnia, és a látási viszonyokat megzavarja az ágakról girlandként csüngő cumana kéklőn foszforeszkáló fénye, csak le kell törni és meggyújtani egy zöld ágat a candombá növényről, a lángoló fáklya megvilágítja az ösvényeket és távol tartja a pumákat. A természet megvédi a lázadót, valóságos Antaioszt, legyőzhetetlen óriást farag belőle. És ettől a bronz titántól rettegnek a menetelő seregek.

*

A brazil katona lélektana

A megszokott, nyugodt ritmusban haladtak. Tompa, visszafogott beszélgetés zaja hallatszott, itt-ott felharsant egy-egy jókedvű nevetés. Az az egyszerű vidámság, amivel az ellenséghez közelítettek, rámutat a brazil katona egyik fő jellegzetességére.

Ezek a változatos bőrszínű, különböző rasszokból származó férfiak ugyanazzal a habitussal álltak hozzá a veszélyes helyzetekhez; mintha valami kollektív tudat törvényszerűsége irányította volna őket, amiben egyszerre van jelen a harci ösztön, a vad meggondolatlanság, a veszélyérzet teljes hiánya és a halállal kapcsolatos fatalista elképzelés.        

Úgy vonultak harcba, mintha valami mulatságra készültek volna.

Ezek a katonák békeidőben gyengék, puhák, lusták, teljesen hasznavehetetlenek voltak, rendezetlenül vonultak az utcai ünnepségeken, görnyedt háttal, esetlenül cipelték a puskájukat, a háborúban azonban egészen más arcukat mutatták. A harcmező az ő terepük, az ellenség pedig a legjobb kiképzőtiszt. A kőkemény gyakorlatozás és a valódi harcok rövid idő alatt megtanították őket arra, hogy kell menetelni, pontosan célozni, gyorsan újratölteni, amit a kényelmes városi környezetben nem tudtak volna elsajátítani. A nehézségek ellenére sem lankadnak, lenyűgöző az a kitartás, ahogy napokon keresztül úttalan utakon vonulnak. Bármi történjen, nem panaszkodnak: napokig tudnak koplalva menetelni. „Csak szelet ettünk”, mondják ilyenkor. Ezek a csontvázzá fogyott emberek gyakran a legdurvább bevetések után is tudnak viccelődni a hősi halállal, egy kis fényt hozva a nyomorúságba.

Azt azonban nem várhatjuk el a brazil katonától, hogy a poroszokhoz hasonló fegyelmezettséggel törjön előre, majd vonuljon vissza. Nem, a brazil katona egyszerre borzalmas és hősies, rendezetlenül összeverődött csoportokban, nagy lendülettel támad az ellenségre karddal vagy puskával, közben pedig gúnyolódik, viccelődik rendületlenül. Épp ezért nem ajánlott, hogy a hagyományos hadistratégiák alapján vezessük őt csatába. A rendezett alakulattal nem tud mit kezdeni, az összetett manőverektől csak megzavarodik. Kínlódik, ha a kürt ritmusát követve kell harcolnia; és miközben engedelmesen aláveti magát azoknak a stratégiai parancsoknak, amelyek a nagyobb csapatmozgásokat irányítják, amint az ellenség közelébe férkőzik, csak a saját feje után megy. És küzd, minden indulat nélkül, de nagy garral, lendülettel, fittyet hányva a pengékre és golyókra, őrült kockázatokat vállalva, olcsón adva a bőrét.               

Közben fél szemmel a parancsnokát lesi: ilyenkor az ő kisugárzásán múlik minden. Ha a bizonytalanság legapróbb jelét látja a főnökén, ő is csügged, ilyenkor a parancsnoknak már semmi esélye sincs arra, hogy katonája harci kedvét újra felizzítsa.     

Most minden jel arra mutatott, hogy a csapat győzni fog. Bár egy ilyen parancsnokkal ez nem is volt kérdés. Határozott léptekkel meneteltek tovább, türelmetlenül várták, hogy végre elkapják az ellenséget. Meg akarták nyúzni a lázadókat. Elképzelték az egészet előre, csodálatos cselekedetekről beszéltek: hogy majd miket fognak otthon mesélni a hiszékeny, félénk hallgatóságnak, hogy milyen tragikomikus dolgok estek meg ott, a szörnyű vadonban, amikor puskavégre kapták az ellenséget. És bizarr, éretlen terveket szőttek – mindegyik azzal a naiv felvezetéssel kezdődött, hogy „amikor én hazamegyek”.      

Néha olyan elképesztő ötlettel állt elő valamelyikük, hogy az elfojtott nevetés hullámai megakasztották az állandó beszélgetések moraját.

És a ragyogó reggel is jó kedvre derítette őket. A vadon fölé feszülő gyönyörű égbolt kékje szivárványszín árnyalatokkal ment át a lila, keleti ragyogásba. De miért hagyták őket a lázadók ilyen sokáig jutni anélkül, hogy rájuk támadtak volna? Lett volna bőven lehetőségük. Lehet, hogy ez egy csapda, és már csak a lázadók hűlt helyét találják a rejtekhelyen? Ez a forgatókönyv elkeserítette őket, ebben az esetben hadjárat helyett hosszú, erőltetett menet vár rájuk: dicstelenül térnek majd haza, anélkül, hogy egyetlen töltényt is kilőttek volna.