november 20-án, egy szerdai napon, este fél nyolckor Pedro Álvares alaposan szemügyre vette a Vigadó hangversenytermében összegyűlt közönséget, amely Mahler, vagy ahogyan a programban olvashatta a nevét, Mahler Gusztáv I. szimfóniájának a zeneszerző által vezényelt bemutatójára várt. A lány a jobbján ült volna, de az üresen maradt helyet csak Cherubini, Mozart és Bach foglalta el, így nem érezte azt felé áradó melegséget, amelyet a szenvedélyes ölelkezéssel töltött éjszaka után remélt.

Még fel-felcsapott a kósza taps, amikor már lefelé haladt a vörös szőnyeggel borított széles lépcsőkön; egészen elvarázsolta őt ez a huszonkilenc éves fiatalember. Az előcsarnokban megtorpant, mert egy francia nyelvű beszélgetésből kihallotta az öt nappal korábban lemondatott II. Péter nevét. A hír bejárta a külügyminisztériumokat, és mindenki úgy tudta, hogy a császár Európába készül.

Pedro Álvares felindultan ment kifelé, ügyet sem vetett a felkiáltásokra, amelyeket amúgy sem értett, sétált egy keveset, megállt a Tudományos Akadémia sarkánál, majd ment tovább a folyó mellett, egészen az épülőfélben lévő Országházig. Szemben, a domb tetején a Hold megvilágította a koronázási templomot.

A Duna vizén szikrázó fények futottak végig, de ő elgondolkodva ment tovább, és eljutott a Szent István Bazilikáig, úgy érezte, ez a harmadik, befejezetlen tétel. Elképzelte a kövekből áradó szépséget, ezt a tökéletességet szerette volna elérni, miközben beteljesíti a terveit. Mahler sem lehetett biztos a szimfóniájában: a zenerajongók még csak kóstolgatták.

Hihetetlen, mi mindent éltek meg azok a Párizst megjárt szemek. Franciául és érzékien csillogtak, de a fertődi Esterházy-kastélyban nyíltak ki a világra.

Annak a magyar nemesnek az unokájaként, aki Habsburg–Lotaringiai Karolina Jozefa Leopoldina Franciska Ferdinandát, vagy egyszerűbben Ausztriai Mária Leopoldinát elkísérte Brazília földjére, ahová 1817. november 5-én érkezett meg, olyan elegáns és harmonikus vonásokat örökölt, amelyekkel nem dicsekedhettek sem a Habsburgok, sem a Braganzák, ráadásul páratlan zenei műveltséggel rendelkezett a családja jóvoltából, hiszen Joseph Haydn harminc évig apja, Esterházy Miklós szolgálatában állt.

Az apa, akinek nem tett jót az ottani klíma, visszatért a schönbrunni kastélyba, de a bécsi légkör sem volt a kedvére való. Ezért beállt I. Ferenc József házastársa, a bajor Wittelsbach Erzsébet kíséretébe, és 1860-ban elkísérte őt Madeira szigetére, ahol a császárné gyógyulást remélt tüdőbetegségére. És úgy-ahogy megtanulta a nyelvünket. Azután több utazást is tett a világban. Amikor 1867-ben Magyarország királynéjává koronázták, ennek ürügyén olykor-olykor elutazott Budapestre, a Margit-szigetre.

Negyven évvel ezelőtt, amikor a Torre de Dona Chama című regény és e sorok írója a Duna mellett tanított, hosszasan kutattunk a levéltárakban az után, vajon lehetett-e ő Sissi szeretője, miközben az anyós, aki mindenütt a nyomukban volt, átadta a kislányt egy Bánffy névre hallgató bécsi udvarhölgynek. Nem tudjuk, hogy Bánffy Erzsébet (1841-1913) grófnőnek, akitől a nevét kapta, voltak-e gyermekei. 1870-ben született, és így számításaink szerint a császárné ötödik gyermeke lehetett, aki nem szerepelt a családfán.

Ezen gondolkodott a nagyapa a Duna mentén, sanda pillantások kereszttüzében a vasútállomásokon, ahol nyüzsögtek Bécs spionjai. Csak egy óriási sorscsapás avatkozhatott bele a szerelmükbe, amely az egyhónapos együttlét alatt végleg összekötötte őket. Napnyugtáig a Margit-szigeten töltötték az idejüket, kávéházakba és színházba jártak, felkeltve az emberek kíváncsiságát. A nagyapa trópusi naptól barna bőre a nőket izgalomba hozta, a férfiakat szemráncolásra késztette.

De a távolság nem mindig törli el a múltat, amely úgy kísér bennünket, mint az éhség. Míg Erzsébet alig tudott valamit a magáéról – az apjáról csak annyit, amennyit föntebb elmondtunk, de őt magát soha nem látta; az anyja homályos alakját az udvari pletykákból rakta össze – a hozzá hasonlóan húsz éves fiatalember pedig a fájdalmas rejtelmek rózsafüzérén egymás mellé sorolta a személyes sértésként megélt, megalázó Ultimátumot[1] és azoknak a pille módjára rebbenő szemeknek a hiányát, amelyek felcsillant a szerelem tüze.

Nos, ott jön a drága jószág. Az arcpirító ultimátum után nyolc hónappal érkezett meg hajóval Lisszabonba. Újra végigjárta azokat a helyeket, amelyekről évszázados történetében megemlékezett a család, és ahol maga is szívesen tartózkodott; de ezen az utolsó állomáson dőlt el a sorsa. Egy koros és elnehezült asszony volt a kísérője, aki egy szót sem beszélt a végiglátogatott országok nyelvén. Mégis a megmentőjének bizonyult, amikor megszervezte a szökést a Balaton partján álló palotából, hogy azután néhány napot titokban Pesten töltsön, miközben a Keleti pályaudvart, ahonnan nyugat felé vezetett az útjuk, szigorú megfigyelés alatt tartották.

Mivel a Brazil Követség segítségével nem akadt nyomára, a Külügyminisztériumban próbálkozott, többször is nekifutva Pedro Álvares Cabral nevének, amelyet sehogy sem tudott helyesen kimondani, és közben megemlítette Jaime Batalha Reist és Eça de Queiróst is, amitől a hajlékony franciasággal beszélő, jó emlékezőtehetséggel rendelkező borzas bajuszú férfi egészen fellelkesült. Eszébe jutott, hogy vagy negyven évvel ezelőtt, fiatalon többször is találkozott egy másik Pedro Álvaressel a Chiado-ban, amikor Garrett még élt. Igen, a nő számára ez a név is ismerősen csengett, és kérte, hogy segítsen.

Az augusztusi hőség átjárt mindent, ezért nehezen találna bárkit is, akár az Arcada-ban, akár a Chiado-ban, egyszóval az egész fővárosban. Azt tanácsolta, hogy menjen el Sintra-ba, vagy ha másként nem megy, várja meg, amíg újra kinyitnak a színházak, mert a Chiado-ban pillanatok alatt megtalálja. Csak arra volt idejük, hogy eljussanak a Hotel de L’Europe-ba, ahol Sarah Bernhardt állandó vendég volt, és máris világra jött a kisded, akinek jobb híján az apja nevét adták.

Mivel a Rossio-n megjelenő külföldi hölgy, Sissi balkézről született lánya (pletykálta el mindenfelé a társalkodónő, aki már törte a portugált) hamar felkeltette a kíváncsiskodók érdeklődését, nem volt szükség arra, hogy a hír Sintra-ig jusson, mert az érdekelt a Dafundo tengerpartján hűsölt, és Periquita sajtos kosárkáit kóstolgatta.  Ahogy belépett a szállodába, az értelmes recepciós rögtön tudta miről van szó, átlátta, hogy a Pedro Álvares Cabral névre keresztelt csecsemőnek biztosan köze van régi törzsvendégükhöz.

Nagyapám megkért egy szobalányt, hogy értesítse esetleges látogatásáról a gyermekágyas hölgyet, és ha az hajlandó fogadni, tudassa őt erről, hogy lemosva magáról a tenger sóját, illendően felöltözhessen.

Erzsébet az ágyában fekve gyönyörködött a Szent György-vár mögött lenyugodni készülő a nap látványában. A társalkodónő kitárta az ablakokat, és takarókból kiságyat rögtönzött, ahová belefektette az újszülöttet, aki alig sírt életének addigi nyolc órája alatt. A szobalány megkérdezte, hogy minden rendben van-e, és akarják-e, hogy másnap vegyen egy rendes bölcsőt, amit nagyon megköszöntek, majd megkérdezte, fogadnák-e egy úriember látogatását.

Elképedve, majd elérzékenyülve pillantottak egymásra, mert úgy gondolták, bizonyosan a minisztériumi tisztviselő lehet. Erzsébet igent mondott, de kért egy órát, ha lehetséges, hogy rendbe szedje magát, és meghívta a szobába vacsorázni a látogatóját.

A szolgálólány kiment, egyenesen a recepcióra. Az igazgató rendelkezett, hogy készítsenek egy különleges vacsorát, és tegyenek be egy nagyobb asztalt a szobába. Ő maga értesítette Pedro Álvarest, hogy az asszony meghívta őt vacsorázni a szobájába.

A nagyapám a legjobb öltönyét vette fel. Erzsébet, kismamaként egyszerű ruhát viselt, az ablakban állt, ahol körülölelte a beáradó napfény. A férfi kopogott. A társalkodónő ajtót nyitott. A férfi, meghallva egy röpke sóhajt, az ágy felé nézett, ahol két meztelen lábacska meredt az égnek. Erzsébet ebben a pillanatban megfordult, és félig fényben fürdő arcával elkápráztatta a látogatót. A társalkodónő visszahúzódott, ők ketten pedig a szerelmesek mások számára érthetetlen nyelvén szóltak egymáshoz, kilépve a hitvány földi létezésből és az időből.

Apámat olyan hosszan elnyúló csöndekkel megszakítva ünnepelték, amelyekre a nagyapám nem tudott magyarázatot adni sem akkor, sem később.

Lassan ettek a feledhetetlen holdfényben, egészen késő éjszakáig.

Boldogok voltak.

Egy-egy ilyen jelenet elég ahhoz, hogy a létezés értelmet kapjon.

Ez a kisgyermek, aki több földrészt is megjárt, átéli majd az emberiség leggyilkosabb évtizedeit. Ábrahám Európája az afrikai rabszolgák helyett saját fiait gyilkolja halomra. Nem a kenyér, hanem az ideológia diktálja az társadalmi osztályok megsemmisítését. Az az ember, aki ezt a törekvést önként kiszolgálja, nem érdemli meg az ember nevet.

*

Jegyzet:

[1] Utalás az 1890-es angol Ultimátumra, amellyel Anglia megalázta régi szövetségesét, amely tiltakozni próbált az afrikai angol terjeszkedés ellen.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Ernesto Rodrigues: A Terceira Margem. Lisszabon, Editora Guerra & Paz, 2021.