A szenvedés a behódolás éjszakája. A beletörődés reggele. A világunk a megadással végződő küzdelemé lenne? Harc a megadással? Férgek rágják el az ifjúságot, és azt mondják, hogy csak nyomorult sikátorokban találni boldogságot.

A dalom elveszítette a hangot. Egymás után vesztegettem el a napjaimat Tokióban. Csak túléltem. Aztán írogatni kezdtem. Nem dalokat, hanem mondjuk úgy, hogy a „mindennapi élet morgásait”, és szépen lassan, a saját írásomból értettem meg, hogy merre kell kanyarodnia az irodalmamnak. Talán ez az? Erőtlen magabiztossággal nekifogtam a regénynek, ami már régóta foglalkoztatott.

Tavaly szeptemberben kibéreltem egy szobát Kosuban, a Miszaka-szoros tetején, a Tenka Csaja nevű teaház emeletén. Itt haladtam előre szépen lassan a munkámmal, és mikor már a századik oldalnál jártam, újraolvastam és egész elfogadhatónak találtam a szöveget. Kemény őszi szél fújt aznap és én fellelkesedve esküdtem meg magamnak, hogy csak akkor térek majd vissza Tokióba, amikor végeztem.

Ostoba egy eskü volt. Telt a szeptember, október, november, kibírhatatlan lett a hideg a Miszaka-szorosban. Egyik véget nem érő, magányos éjszaka jött a másik után és én azon tépelődtem, hogy mit tegyek. Szeszélyes ígéretet tettem magamnak, amit aztán képtelen voltam megszegni. Pedig annyira szerettem volna visszarepülni Tokióba, és mégis mintha egy szent esküt szegtem volna meg vele, úgyhogy tanácstalanul álltam ott a hegytetőn. Végül úgy döntöttem, hogy leköltözök Kofuba. Kofu még Tokiónál is melegebb volt, ott minden bizonnyal túlélhettem ezt a telet.

Leereszkedhettem hát a hegyről és rögtön megkönnyebbültem. A furcsa köhögésem abbamaradt. Egy napos szobát béreltem Kofu külvárosában, és az asztalomnál ülve pontosan tudtam, hogy milyen jó döntést hoztam. Újra érezhetően haladtam tovább a munkámmal.

Ahogy délután leültem írni, fiatal nők hangjának kórusa ütötte meg a fülemet. Leraktam a tollat és csak figyeltem. A szállásomul szolgáló épülettel szemben, a sikátor túloldalán selyemmalom működött. Az ott dolgozó munkásnők énekeltek. Az egyiknek különösen szép hangja volt, ő vitte előre a dalt, mint nemes daru a csirkék között. Milyen remek orgánum, gondoltam. Szerettem volna megköszönni, hogy hallgathattam. Legszívesebben átmásztam volna a gyár falán, hogy megnézhessem magamnak a hang tulajdonosát. 

El sem tudod képzelni, hogy milyen vigaszt találok én, ez az elhagyatott ember a dalodban. Fogalmad sincsen. A szívem mélyéből mondanék köszönetet neked, amiért ilyen önzetlenül ösztönzöl engem meg a munkám. Már az is eszembe jutott, hogy mindezt leírom egy darab papírra és bedobom a gyár ablakán.

Ám ezzel talán úgy megijesztem, hogy elveszíti a hangját, azt pedig semmiképpen sem szerettem volna. Bűn lett volna, ha a hálám kifejezése piszkolja be a dala ártatlanságát. Így rágódtam magamban.

Talán szerelem volt. Egy hideg, csendes februári éjszakán egy részeg hangja harsant fel a gyár felől, én meg rögtön hegyezni kezdtem a fülemet.

– Ne nevess ki. Mi olyan vicces? Csak mert időnként iszok egy pohárkával, még nem kell gúnyolódni rajtam. I can speak English. Esti iskolába járok. Tudtad ezt nővérkém? Nem tudtad, mi? Titokban járok oda, még anya se tudja. Valamit azért kezdenem kell magammal. Mi olyan vicces? Figyelj! Bármikor a frontra küldhetnek. Akkor majd meglepődsz. Még egy olyan részeges is kiveheti a részét belőle, mint én. Csak mondom, de még nem biztos, hogy odaküldenek. Viszont I can speak English. Can you speak English? Yes, I can. Jó ez az angol nyelv. Nővérkém, mond meg nekem az igazat, azért rendes vagyok, ugye? Rendes fickó? Anya semmit nem ért…

Résnyire eltoltam a papírborítású ablakot, és kilestem a sikátorba. Először azt hittem, hogy egy szilvafa virágzik, de nem. Egy fiú volt az fehér esőkabátban. 

Az öcs az évszakhoz a legkevésbé sem illő kabátban vacogva nyomta a hátát a gyár falának, míg fentről egy ablakból munkásnő hajolt ki és bámulta a részeget.

A hold fent járt az égen, de sem a fiú, sem a nő vonásait nem lehetett jól látni. Az utóbbi arca kerek volt, sápadt és talán mosolygott. Az öccse sötétlő arca gyerekes. A részeg fiú angol szavai – I can speak – olyan erővel ütöttek gyomron, hogy szinte fájt. Kezdetben volt a szó. Minden általa lett. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy régóta elfeledett dal idéződött volna fel bennem. Triviális kis jelenet, de nekem mégis felejthetetlen.

Arról persze fogalmam sincsen, hogy a széphangú munkásnő nézett-e ki az ablakon. Valószínűleg nem ő. 

A mű eredeti címe: I can speak