A

(The magical place)

Öt óra tájt induljon el Kotorból (Kotor se trouve dans la région de la Zeta, en Yougoslavie, dans le golfe de Cattaro une embouchure de la mer Adriatique). Egyórányit vezessen a meredek szerpentineken, majd valahol álljon meg, és várjon.

Derűs nap legyen, nyugaton azonban lebegjen néhány felhő, mégpedig fehér elefántcsordához hasonlatos.

Eztán fogja be a tekintetével a tengert, a hegyeket, az eget.

Majd az eget, a hegyeket, a tengert.

Mindemellett tudnia kell egészen bizonyosan, hogy édesapja Kotorból autóbusszal vagy taxival megjárta ugyanezt az utat, és legyen meggyőződve, hogy ugyanezt a látványt szemlélte: nyugaton az elefántcsordához hasonlatos felhők mögül előbújó napot, a ködpárába vesző bérceket, az öbölben a tenger tintakékjét, a hegy lábánál elterülő várost, a mólóhoz érkező fehér vitorlást, a sűrű füstöt ontó szappangyár kéményét és tűzfényben lobogó hatalmas vitrázsait.

Külön figyelem illeti a tücsökzenét (akárha millió karórát húznának fel egyszerre), melyről könnyen elfeledkezhetünk, amiként az út menti fehér istenfű illata is észrevétlen maradhat, hiszen oly állandó.

Aztán minden egyebet felejtsen el, és ebből az isteni perspektívából szemlélje az elemek találkozását: a levegőét, a földét meg a vízét.

Ha minden föltétel teljesült, akkor meg fog jelenni önnek az örökkévalóság sejtelme, amit Koestler „óceáni érzésnek” nevezett.

P.S.

Egyszer egy fotóriporter barátom a kapitány engedelmével felvételeket készített a kotori öbölben pihenő szovjet cirkáló fedélzetéről. Aztán a partról fényképezte nagy látószögű objektívvel a cirkálót és az öbölbéli tájat. Amikor előhívta a filmszalagot, az olyan fekete volt, mint a sötét éjszaka.

Ha fényképezés közben nem működik valamely érzékszerv, a hallás, a szaglás vagy a látás, az örökkévalóság megismerése, az „óceáni érzés” csupán fekete, vörös vagy zöld foltokat hagy a filmszalagon, függetlenül a brouillage-technikától.

Ugyanezt a látványt szemlélte apám 1939-ben (öt évvel azelőtt, hogy eltűnt volna Auschwitzban), 1898-ban pedig nem más, mint Sigmund Freud úr, aki ennek hatására álmodja meg nevezetes álmát a három párkáról.

B

(The worst rathole I visited?)

Kívülről:

A ház egy falusi kúria meg egy deszkából barkácsolt ól között búvik meg, előtte alacsony bükkfa áll. Vályogház, melynek tetejét téglákból építették, a téglák megfeketedtek, helyenként széttörtek, vagy szétcsúsztak. Az ajtó alacsony, felnőtt ember csak derékban meghajolva tud beférni rajta. Fél négyzetméternyinél nem nagyobb ablak néz a viskóból a tízméternyire lévő fára. Ez az ablak kifelé nyílik. Hátul egy falba vájt kerek szellőzőlyuk néz a „kertre”, ahol a budi és egy darab elhagyatott, megműveletlen, elgazosodott föld látható. Ennek a kerek ablaknak félig ki van törve az üvege, a repedést ronggyal tömték be.

Belülről:

A helyiséget vékony vályogfal osztja ketté: a kisebbik 2 × 2, a nagyobbik 2 × 1 méteres. Az előbbit „hálószobának” nevezzük, az utóbbit pedig „konyhának”. A falakat okkersárgára meszelték, a langyos vízben feloldott agyag színe ez. A nedvesség és a meleg hatására a festékréteg fölhólyagzik, megrepedezik, vagy olyan pikkelyes lesz, mint a régi mesterek kifakult vásznai. A döngölt agyagpadló néhány centiméterrel alacsonyabban fekszik az udvarnál. Fülledt napokon az agyag húgyszagot áraszt. (Istálló volt ez egykor.)

A nagyobbik helyiségben két faágy és két szekrény áll, amelyeket tíz centire eltoltak a faltól. A padlóra rongyszőnyeget terítettek le rézsút a bejárati ajtótól a konyháig. A konyhában a sarokban egy bádogsparhelt áll, nagy szögeken két-három lábas lóg fölötte, és egy fásláda látható még itt, amelybe rakodni is lehet, és el is lehet heverni rajta. A sparhelt mellett egy halom korhadt, nedves toboz halmozódik, amit fűtésre használnak. A konyhában sűrű füst gomolyog, olyan sűrű, hogy alig látszanak azok a személyek, akik a fásládán vagy az alacsony hokedliken ülnek. Hangjuk úgy hatol át a füstön, akárha vízen.

„Itt, ezen a szögön lógott a vekker – mondom az embernek, aki Pestről elhozott ide autóval. – Egy részeg orosz katona vitte el negyvenötben.”

„Lesz itt egy tábla – mondja ironikusan az ember, amikor átlépjük a küszöböt. – Az áll majd rajta, hogy ITT ÉLT D. K. JUGOSZLÁV ÍRÓ 1942-TŐL 1947-IG.”

„Szerencsére lebontásra ítélték a házat” – válaszolom.

„Kár – mondja az ember, aki autóval lehozott ide Budapestről. – Ha lenne fényképezőgépem, lefényképezném.”

P. S. Az A. és a B. szöveget titkos kapcsolatok fűzik össze.

***

A fordító jegyzete:

Ez a szöveg gépiratban maradt fenn Danilo Kiš hagyatékában. 1986-ra datálható, és valószínűleg válasz egy angol nyelvű körkérdésre, mely az életében látott „legszebb és legcsúnyább” helyről kérdezi az írót.

A fordító utánajárt az életrajzi adatoknak: Sigmund Freud 1898-ban valóban járt Kotorban, A mindennapi élet pszichopatológiájában és az Álomfejtésben említi ezt az életrajzi részletet, egy névfelejtéssel és a párkákról szóló álmával kapcsolatban.

Az „óceáni érzés” fogalmát nem Arthur Koestler, hanem Romain Rolland alkotta meg, és írt róla Freudnak, egyébként azonban az indiai filozófiából származik, és Koestler ezzel a magyarázattal említi meg: „Mintha hangvillát pendített volna meg valaki, áradtak a válasz rezgéshullámai, s valahányszor ez a hullámzás elkezdődött, valami olyan állapot keletkezett, amit a misztikusok »elragadtatásnak« neveztek s a szentek »révületnek«; a legnagyobb és legjózanabb gondolkodású modern pszichológusok is tudták, hogy létezik ez az állapot s »óceáni érzésnek« nevezték el.”

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Danilo Kiš: Skladište, BIGZ, Beograd, 1995.