Vonatra szállunk nevetséges poggyászunkkal, vonszoljuk kóbor életünk puttonyát, gyerekkorom szánalmas kelengyéjét. Kopott történelmi kofferünket, melynek csatjai megrozsdásodtak, és folyton fölpattannak, olyan hangot adva, mint a régi kovás puskák, egy szál magában dobta partra az özönvíz, akár valami deszkakoporsót. Apám szánalmas földi maradványait rejti, mint urna a hamvakat: fényképeket és hivatalos papírokat. Benne van a keresztlevele is meg az iskolai bizonyítványai, ezek a hihetetlen tórák, egy már-már mitikussá vált régmúlt szépírásával jegyezve, meg egy halott költő értékes dokumentumai: betegségének történelmi archívuma, bírósági perek másolatai, a szabadkai kefegyár papírjai (ő vitte csődbe a gyárat), rendeletek, kinevezések, állomásfőnöki előléptetés, és végül a két levele – a „a Kis és a Nagy Testamentum” –, meg a kovini kórház zárójelentése...

Vajon milyen gondolat vezérelt, amikor ezt a furcsa archívumot lopva, hogy anyám ne lássa, becsempésztem a kofferünkbe? Kétségtelenül annak korai tudata, hogy ez lesz gyerekkorom egyetlen öröksége, egyetlen anyagi bizonyítéka annak, hogy valaha voltam, és hogy valaha létezett az apám is. Hiszen mindezen holmik nélkül, ezek nélkül a kéziratok és fényképek nélkül ma bizonyára úgy tudnám, hogy mindez nem létezett, hogy mindez egy utólag megálmodott történet, melyet vigaszként találtam ki saját magamnak. Apám alakja törlődött volna az emlékezetből annyi más figurával egyetemben, és ha kinyújtanám a kezem, a levegőbe markolnék. Azt hinném, hogy álmodom.

Ezt a családi archívumot, melyet indulás előtt válogattam össze a saját mércém szerint, amely – most látom – megbízható volt, válogatott iskolai irkáimmal és tankönyveimmel együtt csempésztem be a kofferbe. Az irkák közül csak kettőt választottam ki, azokat, amelyekben a fogalmazásaim voltak, a könyvek közül pedig a Diákbibliát, a Kis katekizmust, a második osztályos Kertészeti kézikönyvet, Luisa Lamács-Haugsethtől a Mein zweites deutsches Buchot és a Gyermekszívek zarándoklatát, amelyet az egyházi énekeskönyv alapján dr. Carolus Gigler, censor dioecesanus szerkesztett. Beraktam még az egyik legkedvesebb ponyvaregényemet, Az ezüsharang kapitányát és végül, de nem utolsósorban, archívumom koronájaként a Jugoszláv hazai és nemzetközi autóbusz-, hajó-, vasúti- és repülőforgalmi menetrend 1938-as kiadását, amelynek főszerkesztője az apám volt (és amely majd az egyik könyvemben éri meg csodálatos metamorfózisát, támad fel, s kel új életre). Ezt a Menetrendet a saját holmijaim közé raktam, az én könyveim közé mint értékes örökséget.

* 

Gyerekkorom kisszámú dokumentumai között található egy fűzöld kiskönyv, falevélnél nem nagyobb – mára meg is sárgult, akár egy levél. A két fémkapocs mellé, mely összefogja a lapokat, utólag még egy kapocs került a könyvecskére, mely keresztüldöfi a vékony füzet két borítóját. Ezt a kapcsot én barkácsoltam rá saját kezűleg, mégpedig úgy, hogy anyám kötőtűjével átdöftem a lapokat. Az történt ugyanis, hogy kitéptem egy oldalt, amitől a lappárok egyensúlyukat vesztették, és az egyik oldal, méghozzá épp az elején, legnagyobb megrökönyödésemre fityegni kezdett. Úgy emlékszem, a végzetes tévedés akkor esett meg, amikor mulasztásom okaként, anyám tanácsára, azt írtam ebbe az ellenőrző könyvecskébe, amit nem éreztem eléggé meggyőzőnek, valami betegséget, szamárköhögést, himlőt vagy hasonlót, pedig nekem jobban tetszett az anyaszült meztelen, megalázó igazság (ezt a vonzalmamat a mai napig megőriztem, legalábbis az irodalomban). A régimódian szigorú magatartási szabályzat kivonata után, mely behízelgő szavakkal biztatja kölcsönösen tiszteletteli együttműködésre a tanárokat s a szülőket („Kérjük a t. szülőket, hogy a látogatóba érkező tanító urakat fogadják jóindulattal”), a könyvecske azzal az intéssel ér véget, hogy a tanulónak kötelessége év végéig sértetlenül és tisztán megőrizni a könyvecskét (ezért szorongtam a kitépett lap miatt), és a beírt megjegyzéseket még aznap köteles bemutatni „azoknak, akiket illet”. A következő oldal az aláírások helye volt. Anyám nevénél ez állt: Eduard Sam özvegye. Apám nevénél egy hosszú hullámos vonal: a puszta tenger. Ezt a vonalat, akárcsak anyám hamisított aláírását, a nővérem, Ana húzta. A hullámvonal az egész soron végigvonul, majd a vége felé fölcsap, és megtörik. Ebben az egyetlenegy, nyugtalanul fogazott görbében, mely csak itt-ott hullámzik enyhén, a vége felé pedig neuraszténiásan fölcsap, és széttöredezik, apám életvonalát ismerhetjük fel, imbolygó járását, majd a bukását és a hörgését: megőrült kardiogram, szívének kézírása!

*

Miről vallanak még paragrafusai és az üres rovatok, amelyeket a kisfiú képzelete töltött ki láthatatlan tintával? Csupa egyszerű kérdést tesznek fel a tanuló iskolában és iskolán kívül töltött idejéről, az időbeosztásáról: mit tanul? ki tanítja? mettől meddig vannak órái? milyen nyelveket tanul? Itt, e kérdéssorban, a válasz nélkül maradt kérdésekben lett elvetve a tudás utáni sóvárgás magja, a keserű irigység, a titkos álmok és a gyermeki törekvések magvai. Ezekben a sematikus kérdésekben (zongora? hegedű?) egy számomra hozzáférhetetlen, ismeretlen világ sejtelme lakozik. Ebből a könyvecskéből, a rovataiból, melyek akár a fehér üvegajtók, házitanítók és a nevelőnők illedelmes arcai pislognak, a szalonok fényei és a délutáni órák békessége sejlik, amikor megszólal a kapucsengő, és a tanuló szobájába belép a sápadt nevelőnő (négytől hatig), ajkán az isteni bonjourral, és a szobába vele együtt beköltözik egy most még rejtjelezett világ sejtelme, melynek titkos kulcsát ő birtokolja, a nyelve alatt őrzi, akár egy medaliont, a rejtjelek megfejtése pedig lassankint megvilágosodik.  Nem sokkal később (álmodozzunk!) megint megszólal a kapucsengő, még zengőbben és szebben, mert a zongoratanár úr áll a kapu előtt, s lám, máris szánkáznak hosszú, fehér ujjai a billentyűzeten, cseppennek az etűdök, áthallatszanak a lefüggönyözött gyerekszobába. És aztán? Aztán jön a hegedűtanár... nem, tanárnő! Az ő karcsú derekához jobban illenek a hegedű előkelő idomai, neki nem lesz tokája, amikor szomorú fejét a hangszerre fekteti. (Nem, most már nem bánom. Bizonyára szebb és hasznosabb volt hideg őszi délutánokon meztelen talppal taposni a meleg tehénszart.) Igazságérzettel megáldva és a szenvedés előkelőségébe vetett hittel írom be ebbe a könyvecskémbe, a mulasztás okát firtató rubrikába – lábbeli hiánya (1944. február 13.), február 5-ére, tizennegyedikére és huszonnegyedikére pedig azt, hogy – hófúvás...

*

De miért vonszoltuk magunkkal azokat a „dunyhákat”, a csomagolópapírba tekert, madzaggal szorosan átkötözött, förtelmes bálákat? Miért vonszoltuk magunkkal, hiszen anyám könnyedén megvált értékesebb tárgyaktól is (például annak idején a Singer varrógépétől), mint ezektől a megsavanyodott, dohszagú, átnedvesedett és becsomósodott dunnáktól és tollpárnáktól, melyek pihéket eregettek, a pihék beleragadtak a hajunkba, s a ruhánkra tapadtak, akár a piszkos, kásás hó. A vékony cic elvékonyodott szövetén a tollpihéken kívül kitörtek a baromfi sötét tollainak éles szaruhegyei, maguk után vonva az összeragadt, bepödrődött szárnyakat. Nem volt nehéz észrevenni az árnyalatok nélküli, fénytelen sötét, rozsdabarna és fekete színről, hogy ez hamis toll, amiként a dunnák és tollpárnák is hamisak voltak és kényelmetlenek, mert alig volt bennük egy kevéske a tömött pannon libák valaha tiszta tollából, a többi a baromfivész következtében elhullott tyúkok kemény tolla volt. Anyám kétségkívül tudott erről a csalásról, mely beszüremkedett álmainkba és álmatlan éjszakáinkba, ezek a dunnák és tollpárnák mégis ugyanolyan sokat jelentettek neki, a mindent jelentették, mint nekem gyerekkorom relikviái: apám dokumentumai és a könyveim. Számára ezek a rongyos „dunyhák” voltak gyerekkorunk legfontosabb tartozékai és irántunk való szeretetének szimbólumai, azoknak az idillikus esti óráknak az emlékei, amikor ezeket a dunnákat, amelyek akkor még újak voltak, batisztba húzva, behajtotta a hátunk meg a talpunk alá, és széttárt tenyerével veregette ezt az óriási, savanyú tésztát, miközben csak a két bongyor hajkorona meg a két piros orrhegy látszott ki alóla...

Nem hiszem, hogy anyám ne vett volna tudomást arról a borzalmas tényről, amelyről nekem akkor még nem volt tudomásom: hogy ezek a hamis libatollal töltött dunnák és vánkosok csak folytatásai, talán az utolsó fejezetei annak a kóbor, ahasvérusi történetnek, amelynek útján apám kezdett el járni, illetve még az ősei, akik libatollal kereskedtek, és a történelem távoli éjszakájából érkeztek ide valahova – súlyos, örökölt teher, amit még mi is ugyanúgy vonszoltunk, értelmetlenül.

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye:  Danilo Kiš: Rani jadi. Globus, Zagreb--Prosveta, Beograd, 1983.