Christoph Peters: Sven Hofestedt a megvilágosodásért hajt a pénzre

A múlt télen Sven Hofestedt az utolsó barátnőjével egy parányi irodában lakott Neuhausenben, a földszinten. Sven harmincöt éves volt. A schwabingi tetőkre néző loftot néhány hete föl kellett adnia, és kénytelen volt eladni a Maseratit meg az Alfa Romeót. Továbbra is egy Costa Ricában létesítendő nyaralótelep befektetési projektjén dolgozott, noha üzlettársa, akivel együtt a terepfelmérést végezték, az összes tervvel és a címlistával együtt lelépett, és egy amerikai utazásszervező céghez pártolt át. Senki nem tudta, mekkora Sven adóssága, minthogy tartozásai különböző bankok, korábbi üzleti partnerek, rokonok és barátok között oszlottak meg. Sven mindennek ellenére bizakodónak tűnt.

Amikor megismertem, Sven tizennyolc volt, és tökéletesre gyúrt meztelen felsőtestét ábrázoló, saját gyártmányú képeslapokat küldözgetett egykori osztálytársnőinek, akik tőle kétszáz kilométerre várták a visszatértét. Azért került az internátusunkba, mert mérnök-feltaláló apja a magánvállalkozóság sikertelen évei után egy török textilgyárban talált munkát, s így Sven anyjával együtt Ankara közelébe kellett költöznie. Sven már akkor úgy nézett ki, mint aki sportkocsikat vezet, és gazdag örökösnők szeretője. Ezzel együtt félszeg benyomást keltett, keveset beszélt, az órákon egyáltalán nem szólalt meg. Télen-nyáron az izomzatát kiemelő pólókat hordott. Amikor épp nem a konditeremben volt, nőiakt-akvarelleket festett, vagy mély értelmű költeményeket írt.

– Nem az eredmény a lényeg – mondta –, hanem a folyamat. Az út maga a cél.

Sokat idézett mondat volt ez akkoriban.

– Össze kell szednem húszezer márkát, és akkor elmegyek Japánba egy zen-kolostorba, hogy az üresség megismerését gyakoroljam. Alapjában véve minden üres.

Erről is hallottunk már.

– És hogy akarod megkeresni azt a pénzt?

– Megszerzem, ne félj.

Íjazásról mesélt, ecsetrajzokról és sziklakertekről, és hogy a bebocsátást kérőknek naphosszat kitartóan kell várakozniuk a hóban a kolostor kapuja előtt, hogy egyáltalán beeresszék őket. A mester jogosult minden eszközzel – beleértve a megalázást, az alvásmegvonást és a testi fenyítést is – megtörni tanítványai egóját. A felvételüket kérőknek a kezdet kezdetén nyilatkozatot kell aláírniuk, amely a bántalmazás okozta egészségkárosodás vagy halál esetén a kolostor mindennemű felelősségét kizárja. Ő most ezekre a próbatételekre edzi és keményíti magát, hogy föl legyen készülve, mire hozzájut a pénzhez. Hogy hozzájut, ahhoz kétség nem fér; az apja újfajta fonalat fejlesztett ki, amely télen meleget raktároz el, nyáron pedig kiváló légáteresztő. Érzete a bőrön kellemesebb a selyeménél. Az apja épp most dolgozik az ipari felhasználást lehetővé tevő szövőszék prototípusán. Viszont, mi tagadás, e remek feltaláló sosem jeleskedett találmányai prezentálásának terén: beszélgetésekben képtelen meggyőző és magabiztos benyomást kelteni, amit mond, zavarosnak hat, és a puszta gondolat is, hogy üzletemberként kell fellépnie, idegesség- és szorongásrohamokat vált ki nála. Ugyanakkor a piacot ismerve százszázalékos bizonyossággal prognosztizálható a vállalkozás sikere. Aki beszáll a finanszírozásába, az maximum öt éven belül élethosszig tartó anyagi biztonságot ér el. Ő, Sven biztosra veszi, hogy megtalálja a megfelelő befektetőket, és meggyőzi őket a projekt páratlan lehetőségeiről.

Érettségi után szem elől veszítettük egymást egy időre. Amikor ismét találkoztam vele, Sven Bielefeldben lakott egy Angelika nevű, szép, de szemlátomást jóval idősebb nőnél, aki szívesen elvetette volna magát vele. Sven azonban, aki még mindig a japán úthoz szükséges pénz előteremtésével volt elfoglalva, nem látott lehetőséget erre. Egy határozatlan azután majddal vigasztalta Angelikát, ami nyitva hagyta az azután lehetőségét, ám ők most mindenesetre az addigban vannak, és ez a boldogság végtelenül sok pillanatából áll. Első szponzorfelkutatási kísérletei kudarcot vallottak. Rövid ideig úgy tűnt, adósként eskü alatt kell vagyonnyilatkozatot tennie, ám azután fölbukkant egy titokzatos ázsiai figura, aki antik kínai porcelánnak a vámot megkerülő behozatalához keresett német partnert. Sven mindenféle talányos utalásokat tett a Selyemútnak mint az Ázsiából származó tárgyi és szellemi javak Európába juttatására szolgáló útvonalnak a jelentőségéről. A szállítóját sosem látta. Az ügyletek kódolt újsághirdetések segítségével és csomagmegőrző automatákon keresztül bonyolódtak, amelyek kulcsát Sven postán kapta meg.

– Vannak magángyűjtők – magyarázta –, a valódi hozzáértők, akiket csak maguk a műtárgyak érdekelnek, a kiviteli engedélyek és az eredetiségtanúsítványok nem.

– És mi a helyzet a húszezerrel?

– Pillanatnyilag hatvanezerre van szükségem, de ez a porcelánnal gyerekjáték lesz.

– Megnézhetek egypár darabot az áruból?

– Bajosan.

– És honnan tudod, hogy valami tényleg eredeti-e? Hiszen Kínában mindent hamisítanak.

Egy nagy kupac könyvre mutatott, amelyeken át akarja rágni magát, amúgy pedig száz százalékig megbízható a közvetítője.

Svennek most hosszabb volt a haja, és rövid szakállt viselt. Igazából magas szárú karimás csizmában, vívótőrrel az oldalán egy pompás paripa nyergébe illett volna, ehelyett öblös plüsskanapén üldögélt, egy Angelika nagymamája horgolta terítőkkel borított üveges dohányzóasztalnál. A nappali jobb sarkában, a rusztikus szekrénysor mellett bokszzsák függött egy pár piros bokszkesztyűvel; a hifiberendezés csípőmagas hangfalai előtt kézisúlyzók hevertek. Mialatt Angelika kávét főzött és süteményt vágott, Sven whiskyt töltött, és elmondta, hogy jelenleg néhány ruhán kívül az égvilágon semmije nincs; minden Angelikáé. Még az edzésre szolgáló eszközöket is Angelika fizette; tényleg csodálatos asszony. Amikor barátnője visszajött a tálcával, Sven azt mondta: – Az Univerzum a szerelem maga, és a szemedben tükröződik.

Angelika elmosolyodott egy pillanatra, mintha valamilyen remény legyintette volna meg. Aztán így szólt: – Ez sajnos nem elég.

– A pénz is lehet a zen útja – jelentette ki Sven. – El kell venned, és el kell engedned, akkor nem jelent veszélyt.

– Egy fityinged sincs.

– A pénz nem jelent semmit. A pénz csupán jelentéktelen része az örökké változó világnak. Ugyanilyen jelentéktelenek a virágok. A kövek, a víz. Talán többet változtat a világon egy íj és a nyilak vagy egy kard, csakhogy senki nem ezekkel harcol már: felnőtteknek való játékok – amilyen a pénz is.

Három évvel később Sven milliomos volt, és már Münchenben élt; Angelikát időközben otthagyta. A reggelimeghívást, amelyet magán-futárszolgálattal kézbesíttetett nekem, kézzel merített papírra nyomatta arany betűkkel. Egy hetedik emeleti loftban lakott Schwabingban, kilátással a St. Kajetan-templomra és a Frauenkirchére. A padló márványból volt, a kilincsek és a fürdőszobai armatúrák polírozott sárgarézből. Sven új barátnőjét Vanessának hívták, fekete neccharisnyát és nagyon rövid bőrszoknyát viselt. A melltartó csak üggyel-bajjal tartotta kordában a keblét. Rajtam kívül senkit nem vártak. Sven most sportkocsikat gyűjtött, és a nappaliban egy fehér hangversenyzongora állt, noha sem ő, sem Vanessa nem zongorázott.

Miután együtt volt az a bizonyos hatvanezer, Sven kiszállt a porcelánbizniszből. Nem utazott Japánba, mert úgy érezte, nem haladt még elég messzire a pénz zen-útján. Helyette pár hónapig üzemgazdaságtani előadásokra és szemináriumokra járt, drága öltönyöket vásárolt és egy használt Jaguar coupét, hogy minden tekintetben hiánytalan vértezettel nézhessen a lehetséges üzleti partnerekkel folytatandó tárgyalások elébe. Magasfényű papírra nyomott tájékoztató prospektusokat rendelt az apja által kifejlesztett fonalról, a belőle szőtt textíliáról beszerezte egy jónevű textilmérnök szakvéleményét, finanszírozási koncepciót dolgozott ki a vállalkozáshoz, és megnyert egy tekintélyes vállalkozási tanácsadót, aki mindezért jótállt a nevével. E dokumentációval bankról bankra járt, magánbefektetőktől kért konzultációs időpontokat, és végiglátogatta Európa valamennyi textilszakvásárát. Végül sikerült megszereznie az állami kezességvállalást. Ettől a ponttól minden ajtó nyitva állt előtte. Az első igénybevételi tesztek során a műszál további vizsgálatot igénylő okokból nem vizsgázott jól, ami egyelőre nem jelentett különösebb problémát, minthogy a fonal csak egy volt a Sven apjának szabadalmán alapuló termékek közül, melyeket alkalmassá kellett tenni a piaci bevezetésre. Sven meg tudta győzni a részvényeseket, hogy más újításokba helyezzék a bizalmukat: ilyen volt a jobb nedvszívó képességű sebtapasz vagy egy speciális eljárás a szintetikus nemezek ványolására. Apját túláradó optimizmussal töltötte el a kilátás, hogy a fia segítségével végre sikerül a valóságba átültetnie több évtizedes feltalálói buzgólkodásának vízióit; éjt nappallá téve dolgozott.

Sven mindezt nyugodtan mosolyogva mesélte el, és kibontott egy üveg pezsgőt. Miután koccintottunk, olyan zenét keresett, amely méltó kísérője egy ünnepélyes vasárnapi villásreggelinek. A bronzból, fából vagy épp kőből készült Buddha-szobrok előtt füstölők égtek. Sven, miközben egyik CD-t a másik után csúsztatta a lejátszóba, ezt mondta: – Felejts el mindent, amit itt látsz. Nem tudom, miért van itt mindez, és el is fog tűnni, még a Buddhák is.

Végül barokk lantszonáták mellett döntött. Vanessa nemigen vett részt a beszélgetésben, olykor a füle mögé simította fekete haját, ráncigálva igazgatta a szoknyáját, és pár alkalommal rosszkor nevetett. – Ami lényeges, az energiák szintjén megy végbe – mondta Sven, majd elnézést kért, és kiment a konyhába elkészíteni az ennivalót.

Kinyitottam az erkélyajtót, és elnéztem az Englischer Garten meg a sok templomtorony fölött, a párába vesző horizontig. Harangok kongtak, a hátam mögött gyöngyöző trillákat játszott a lantművész.

Tíz perccel később Sven és Vanessa behozták a tálakat, olasz felvágottal, francia sajtokkal, vadlazaccal; melléjük szőlő, füge, eper, francia dzsemek és ausztrál méz.

A konkrét gyártervezésre egyelőre senki nem kapott megbízást. Sven több várossal is tárgyalt, hogy a legkedvezőbb feltételek mellett vásárolhassanak építési területet. Az ő munkája egyébként is véget ér, mondta, mihelyt összehozta az előirányzott befektetési volument. A céget már mások építik majd fel. Vanessa arcáról boldogság sugárzott: – Akkor elutazunk a Karib-térségbe. Sőt, talán ki is vándorlunk.

Sven bólintott, és előhozott egy doboz havannát a szivartartóból.

– És a Japán-kísérletedről letettél? – kérdeztem.

– Ebben a pillanatban gazdag vagyok, meglehet, hogy három év múlva semmim sem lesz. Minden tavasszal kihajtanak a fák, minden ősszel lehullanak a levelek. Kérsz egy Cohibát? Valódi.

Közben fél kettő lett, és szivarra gyújtottunk. Sven tizenöt éves rummal kínált, Vanessa a szoknyájával küzdött, amely újra meg újra fölcsúszva látni engedte a combját a harisnyaszegély fölött.

Következő ősszel lehullottak a levelek: Svennek nem sikerült fölhajtania a szükséges tőkét, ellenben eredendően csupa olyan szerződést kötött, hogy megtarthatta a jutalékokat, és elrepült Vanessával Costa Ricába. Az apja küzdött a részvényesekkel, akik ugyanannyira rá voltak utalva a munkájára, amennyire ő rá volt szorulva a pénzükre. A műszál voltaképpen alkalmas volt a gyártásra, ámde pénzügyi körökben olyan pletykák terjedtek, hogy a Hofestedt-projekt hamarosan befuccsol. Senki nem akart már beszállni, sőt megkezdődtek a tőkekivonások is, míg végül egy nevetséges összeg, pár tízezer összekaparni nem tudott márka miatt mindenki nagyot bukott.

Amikor már biztos lehetett benne, hogy nem fenyegeti eljárás befektetési csalás vagy a csőd késedelmes bejelentése miatt, Sven visszatért Costa Ricából – Vanessa nélkül. A lány három hét elteltével elutazott, mert Sven ahelyett, hogy belecsobbant volna vele az örök vakációba, egy Arnold Huber nevű német alkusszal nyakába vette az országot, nyaralótelep építésére alkalmas helyet keresve. Arnold Huber jó kapcsolatai voltak a Costa Rica-i hatóságokkal, említésre méltó tőketartaléka azonban nem volt. Mihelyt hazaértek Münchenbe, Sven pénzével korlátolt felelősségű társaságot alapítottak Ka-Zen International néven. Két titkárnőt, egy idegennyelvű levelezőt és egy utazó üzletkötőt vettek föl, ugyancsak nőket, valamint egy könyvelőt és egy műszaki rajzolót, akinek az volt a dolga, hogy Svennel konzultálva tervekké konkretizálja főnöke vízióját egy spirituális alapozású japano-karibi építészetről. Egyidejűleg megbíztak egy trendi grafikai tervezőstúdiót, hogy térképekből, fotókból, tervekből és költségkalkulációkból szerkesszen össze egy prospektust, amely képes meggyőzni a potenciális befektetőket. Sven hatalmas íróasztalokat csináltatott, és a számítógép meg a telefon között rendre egy-egy miniatűr sziklakertet helyezett el, egy-egy apró gereblyével. Arra kérte munkatársait, hogy időnként lazítsanak egy kicsit munka közben, és e szabad perceiben ki-ki alakítgassa a kertjét; ez, állította, megnyugtatja és felszabadítja a szellemet.

Február végén Sven és Arnold ünnepséget rendeztek a hivatalos irodaavató alkalmából. Az időpont nem is lehetett volna szerencsésebb: a tél szilveszter óta kemény fagybilincsben tartotta a várost, mindenki melegről, napfényről és a pool mellett szürcsölt koktélokról álmodozott. Míg odakint hópelyhek rajzottak az utcai lámpák és a fényszórók fénykúpjában, Sven rövid beszédet tartott, olyan halkan, hogy alig értette valaki: a Costa-Rica-i nyaralótelep rendeltetése, hogy egy forradalmi idea valósuljon meg általa, jelesül a zen-buddhizmus szellemi tradícióinak és az érzéki kreol életörömnek az egyesülése. Ő fölvette a kapcsolatot egy japán építésszel, aki kész és képes a már kidolgozott vázlatok alapján a japán kolostorépítészet hagyományaira támaszkodó, s egyben a nemzetközi csúcshotelek komfortját nyújtó épületeket tervezni. Sven a maga részéről hamarosan Japánba repül, hogy munkásokat és szakácsokat toborozzon, s mindenekelőtt megnyerjen a projektnek egy mestert. Az utóbbi feladata lesz, hogy kidolgozzon egy kurzuskínálatot, amely lehetővé kell, hogy tegye úgy általában az emberek számára létezésük mélyebb dimenziójának föllelését és az abba való bepillantást csakúgy, mint azon kimerült munkavállalók számára, akik még nem veszítették el a lényeg iránti érzéküket és érzékenységüket, a kalligráfia, az íjászat vagy épp a meditáció művészetével való megismerkedést. Sven egy haikuval zárta a beszédét:

„Hófedte világ.

Keressük, hol a legszebb,

elzuhantunkig.”

Ezután ázsiai egyetemista lányok kínálták meleg szakéval, zöld teával és szusival a meghívottakat.

Arnold Huber a következő év legnagyobb részét Costa Ricában töltötte. A tőle érkező hírek eleinte roppant ígéretesek voltak. Tizenegy hónap múlva, január közepén faxban tudatta, hogy sikerült megszereznie egy érintetlen keleti-parti terület megvásárlásának opcióját. Mivel azonban a Ka-Zen számára szűkös anyagi helyzete nem tenné lehetővé a befektetést, Huber az amerikai WorldSpiritTravel-Companyhoz fordult, amely vezető pozíciót ajánlott neki a beruházásban. Ám sajnos nem sikerült meggyőznie az amerikaiakat, hogy a Ka-Zent is vonják be a további tervezésbe. De egyébként is feltételezi, hogy Sven amúgy sem fogadta volna el a szükséges koncepcionális változtatásokat.

Sven nyugodtnak és derűsnek tűnt, s amikor a fax végére ért, egyetlen szó nélkül a papírkosárba hajította. Egy csapásra kritikusabb volt a helyzete, mint valaha. Amikor kijelentette, hogy megérti Arnold döntését, munkatársai végérvényesen megállapították, hogy őrült, amitől mindazonáltal semmivel sem szerették kevésbé. Könyvelője elé tárta, hogy a Ka-Zen a következő hónaptól sem a béreket nem lesz képes kifizetni, sem az irodahelyiségek bérleti díját. Amennyire bepillantása van a folyószámlákba, folytatta a könyvelő, az sem valószínű, hogy Sven a saját lakását fenn tudja tartani. Már meg is fogalmazta a felmondóleveleket, a sajátját is beleértve; Svennek csak alá kell írnia.

– A zen olyan élet, amelyben hét lépésre nyolc elzuhanás jut – mondta Sven.

Néhány nappal korábban újra halálosan szerelmes lett, így aztán mindennek ellenére optimistán pillantott a jövőbe. Új barátnőjét Aliciának hívták. Az apja Argentínából származott, ő folyékonyan beszélt spanyolul, ami a Costa Rica-projekt kapcsán elrendezendő dolgok és ügyek vonatkozásában módfelett hasznosnak bizonyult. Elintézte a levelezést, és számtalan telefonbeszélgetést folytatott a lehetséges alternatívákról olyan bizalmi személyekkel, akiktől szintén anélkül szabadult meg a WorldSpiritTravel, hogy kifizette volna szolgálataik ellenértékét.

Ámbár Alicia Sven külsejéből és megismerkedésükkor megtapasztalt körülményeiből kiindulva fényűző életre számított, belement, hogy egy kis üzlethelyiségbe költözzön át vele, amely egyszerre szolgált irodaként és lakásként. Esténként előhoztak egy japán matracágyat a tárolókamrából, kigöngyölték a padlón, szeretkeztek, majd szorosan egymáshoz simulva aludtak el. Sven sokat nevetett, és keveset dolgozott. Eladta az autóit, a zongorát és antik műtárgyainak nagy részét. A kis bronzszobrokat, az értékes töltőtollait és a Buddhákat bevitte a zálogházba. Mindazt, amit egyébként lefoglaltak volna, pénzzé tette, s ez a készpénz azután egyetlen számlán sem jelent meg, de ugyanígy nem volt nyoma semmiféle bizonylaton, dokumentumban sem. Olyan irdatlanul nagyok voltak az adósságai, hogy értelme sem lett volna megkezdeni a törlesztésüket, amíg nem sikerül új pénzszerzési lehetőségeket találni.

Abban az évben sokára köszöntött be a tél. Varjúrajok köröztek a behavazott város felett. A nők bundában jártak az utcán, a kávéházakban molyirtószag terjengett.

Sven kisebb összegeket kölcsönzött a barátaitól, a fivérétől, még a volt szeretőitől is, akik jóindulattal voltak iránta. Alicia, akinek Sven előtt csupa jómódú pasija volt, a várakozással ellentétben nem hagyta el őt; ellenkezőleg: minél kevesebbet törődött Sven a saját projektjeivel, Alicia annál keményebben dolgozott.

Sven mostanában egyre gyakrabban hagyta el napközben a várost, és járta a környező vidéket. Csincsillaprémmel bélelt, hosszú, barna bőrkabátját viselte, hozzá széles karimájú nemezkalapot. Akár sütött a nap, akár havazott, vagy esett, hol erre, hol arra bóklászott az Alpok lábánál elterülő nyájas vidéken, és csak késő este tért vissza a városba. Alig evett, és szinte teljesen leszokott a beszédről. Ha Alicia arról kérdezte, hogy mégis mihez akar kezdeni, olyan mondatok hagyták el a száját, mint „a nyomot követem, amelyet a hóban hátrahagyok” vagy „tegnap a lépteim megmozgatták a hegyeket a horizonton”, és mosolygott. Ezért a mosolyért bízott meg benne Alicia.

Márciusban elkezdődött az olvadás. A folyók és patakok kiléptek medrükből, az utak felülete felpuhult. Sven roppantul lefogyott. Bőre viaszosnak hatott, járomcsontja alatt éles árnyék. Alicia csak most vette észre ezt a változást, abszolút fölkészületlenül, egy éjszaka közepén: kimerülésig szeretkeztek, végül Sven volt fölül, és a felsőteste nem fedte be egészen a lányt. Alicia egyszerre csak falevél-könnyűnek érezte. Miután szétváltak testeik, Aliciát annyira megijesztette Sven soványsága, hogy elhatározta, titokban követni fogja valamelyik kóborlása során, még ha ez a kettejük közötti bizalom elárulásának minősül is. Egy barátnőjétől kabátot, sálat, prémsapkát és napszemüveget vett kölcsön, hogy kedvese ne ismerje föl. Amint Sven másnap reggel kilépett az ajtón, Alicia gyorsan belebújt az idegen ruhákba, nyakát-arcát az orráig betekerte a sállal, és a földalatti megállójához sietett. Ugyanabba a kocsiba szállt be, mint a barátja, csak a túlsó végébe. A főpályaudvaron átszálltak a Tutzingba tartó S-Bahnra. Starnbergben Sven kiszállt, és lement a tóhoz. Keletnek fordult, és a parti sétányon haladt, el a Yachtclub, egy uszoda és gazdag villák sora előtt. Csendes és békés volt a tó; a nádas előtt szárcsák bízták magukat a gyenge vízsodorra, egy gém úgy állt ott, mintha megdermedt volna. Köd gomolygott fölfelé a lankákon; halványan elősejlett mögüle a nap. Sven követte a Schloß Berg, Leoni feliratú nyíl által mutatott irányt. Se nem bandukolt, se nem sietett. Alicia jókora távolságot tartva követte, nehogy Sven fölismerje, ha megfordulna. De Sven nem fordult hátra. A hatalmas kabát ellenére vagy épp amiatt szánalmasan véznának látszott. Alicia magában azt kérdezte, hogyan lehetséges, hogy hosszú hetekig nem vette észre ezt a drasztikus változást, de nem talált rá magyarázatot. Míg fejcsóválva ezen tűnődött, túl közel került Svenhez, ezért hirtelen megtorpant, és várt néhány másodpercig. A sekély vízben barna fakereszt állt, a korpusz nélkül; fémborítású lábazatán megtörtek az apró hullámok. Értelmetlen valaminek tűnt, de Alicia nem csodálkozott. Errefelé lépten-nyomon szentek szobrai és útmenti Mária-szentélyek várták türelmesen a vándorok fohászait. Jó idő múlva Sven egy meredek útra tért, amely a Bismarck-toronyhoz vezetett föl. A fák közt fehér ködpamacsok lebegtek, amelyek fölfelé haladva egyre tömörebbek lettek. Odalent mindinkább elmosódtak a tó körvonalai. A szemlélő akár sziklafennsíknak vagy görgetegmezőnek is vélhette volna a tompán derengő, szürke felületet. Úgy tűnt, mintha Sven minden lépéssel egyre vékonyabb lenne, mintha a levegő puszta nyomása is képes lenne mindinkább összepréselni. Az erdő fái mögött ködülte rét tárult föl, amelynek legmagasabb pontján vaskos torony meredt föl a sűrű párába; tetejét egy szárnyait széttárva elrepülni készülő kősas koronázta. A torony lábánál fedett sétafolyosó futott körbe. Senki nem volt itt fönt kettejükön kívül. Fedezék sehol. Alicia lemaradt, a fák takarásában várakozott. A nedves hideg áthatolt a ruháin, hullámokban reszketés jött rá. Sven szinte már csak egyetlen függőleges vonás volt, amely mozog, majd eltűnik az emlékmű mögött. Pár perc múlva Alicia kimerészkedett a rétre. Egyáltalán miért félt attól, kérdezte magában, hogy lelepleződik Sven előtt; hiszen nála szelídebb embert életében nem ismert – kedvese mindenkinek mindent megbocsátott. A torony mögött az út pár méter után beleveszett a ködfalba. Alicia előbb az egyik, majd a másik irányba futott, de sehol nem látta Svent. A lány azért tovább futott, gyorsabban is, mint addig. Az első elágazásnál úgy döntött, jobbra fordul. Tíz perccel később újabb kereszteződéshez ért. Itt három választási lehetőség előtt állt. Próbálta fölbecsülni annak valószínűségét, hogy miután továbbindul valamerre (bármerre forduljon is), azon az úton fog haladni, amelyiken Sven – míg ezt latolgatta, egyhelyben állt. Miután egy darabig álldogált ott, és fogalma sem volt, hogy akkor most mi is történjék, feladta barátjának követését, és visszaindult.

A hideg ellenére sokáig üldögélt az állomáson, mielőtt fölszállt volna az S-Bahnra. Este kinyitotta az ajtót, belépett a lakóirodába, teát főzött, beleöntötte a maradék Costa Rica-i rumot, és eleredtek a könnyei. Sven sem aznap éjszaka, sem a rákövetkező napokon nem jött haza. Alicia egyik barátját sem hívta fel, hogy jelentkezett-e. Később se hallotta tőle senki Svennel kapcsolatban a düh vagy a csalódottság egyetlen szavát sem.

Forrás: Christoph Peter, Sven Hofestedt sucht Geld für Erleuchtung. Geschichten