Ne feledd, drágám, kétharmad festék és egyharmad hidrogén, vetné oda anyád a szomszéd szobából, még mielőtt leülne a nagy konyhaasztalhoz, kék törölközővel a vállán, mert ha még sosem történt meg velem, hogy a festék lecsöppent volna, akkor is óvatosnak kell lenni, havonta egyszer, amikor anyád hajtöveit festem. Az ő hosszú, dús, vörös haja, ami talán túlságosan is vörös a korához képest, úgy lobog utána, mikor megy, mintha külön lelke volna. Szóval, kétharmad festéket, egyharmad hidrogént összekeverni egy agyagedényben, hiszen ez az anyag hat a legjobban a keverékre, és műanyag kanállal kell elkeverni, semmiképp se fémmel, hogy ne kezdjen el oxidálódni. Nekem sosem volt teljesen világos ez az egész oxidálódás, beismerem, nem találom fel magam a hétköznapi dolgokban, lehet, épp azért, mert annyi időt töltök el a számítógép előtt, reklámokat rajzolok, hát jobban is ismerem azt a másik, meseszerű világot, ahol a boldogságot két literenként százhuszonöt dinárban mérik, de azt, hogy a serpenyőt nem szabad a mikróba tenni, azt én honnan is tudhatnám? Vagy hogy ne késsel nézzem meg, hogy a pirítós megsült-e vagy sem, nekem ez, urambocsá, sosem volt magától értetődő, de beismerem, egyszer nagyon közel kerültem a halálhoz, amikor a tusolóban állva szárítottam a hajamat. Mindig is fel voltam készülve a kockázatra.
Veled is kockáztattam, az elejétől kezdve, de sosem mondtam el neked, még mindig azt hiszed, hogy te szereztél meg magadnak, és nem tudsz az én erőfeszítéseimről. Úgy képzeltem, hogy csodálatos vagy, hogy te más vagy, amikor találkoztam veled, abban a klubban, ami úgy nézett ki, mintha csak egy egyszerű, sötét átjáró lenne az épületek között, ez volt a mi klubunk, a mi pultunk, és a miénk volt még az a két kopott szék, úgy képzeltem, hogy más vagy, mert jó szöveged volt, még ha most nem is emlékszem rá, hogy mit is meséltél, úgy gondoltam, csodálatos vagy, hogy ő nem olyan, mint a volt pasim, anyuci pici fia, így képzeltem, mert anyádról egy szót sem szóltál.
Amikor először említetted meg őt, nálam voltunk, a tetőtéri lakásban. Azt mondtad, az anyád csinálja a legjobb orosz salátát a világon, és amíg húztad fel a farmerodat, megkérdezted, hogy van-e kedvem megkóstolni. Én meg, amíg a gombokat gomboltam be a blúzomon, azt válaszoltam, hogy van.
Így ismertem meg őt. A konyha asztalnál, amíg ettük az orosz salátát, amiben semmi különös nem volt, ezt már nyugodtan bevallhatom, de te ragaszkodtál hozzá, hogy de van, mert a te anyád mindig ad hozzá pár csepp citromlét, és istenemre, egy kis gombát is. Még ha nem is szerettem a gombát, úgy tettem, mintha minden rendben lenne, és meg is ettem egy nagy tányérral.
Nem akartam én mindig kinyírni az anyádat. Az elején nagyon szimpatikus volt a hatalmas szemüvegével, amitől a kék szeme, ami pont olyan, mint a tiéd, még nagyobbnak néz ki, és a nagy, fehér fogaival, amikről csak később tudtam meg, hogy nem is igaziak.
Nem akartam kinyírni, még akkor sem, amikor hozzánk költözött, átmenetileg, amíg a lakását felújították a tűzeset után, ami az egész épületre kiterjedt. Boldog voltam, hogy neked hála, grátiszba kaptam még egy anyukát, egy idősebb és okosabb barátnőt. Az ő anyja nem olyan, mint másoké, mondtam a barátnőimnek, amíg nálam lógattuk a lábunkat, a tetőtéri lakás teraszán, és ittuk a fröccsöt, kétharmad szódavíz, egyharmad bor. Az ő anyja más, ő normális, figyelmes, ezerszer elmondta már, hogy tetszem neki, nem úgy, mint az előző barátnőid, és hogy boldog, hogy a fia nem egy istenments színésznő mellett végezte.
Eleinte együtt ittuk az édesített instant kávét, azt mondta, hogy a török kávé túl erős a gyomrának, és havonta egyszer megkért, hogy fessem be a haját, csak itt fent, mondta, a hajtöveknél. Egyedül kevertem be a festéket, felvittem ecsettel a masszát, és aztán egy nejlonzacskót húztam a fejére, hogy a festék jobban megfogja. Senki sem festi be olyan jól a hajamat, mint te, mondta nekem a tükör előtt, amíg az ujjait dús, vörös hajába fúrta.
Nyugodt voltam, mert igyekezett a saját szintjén maradni, a felső szint volt a miénk, csak a konyhában találkoztunk, a kanalak, villák, kések között. Egy konyha veszélyes hely két nő részére, mondtam. De nem nektek, mert ti olyan jól kijöttök egymással, tetted hozzá.
A te anyád büszke nő volt, büszke a fiára, aki nem lett alkoholista, mint az apja, nem, ő a helyes utat választotta, a siker útját, az intézetben dolgozik, tudománnyal foglalkozik, a tudomány pedig helyes dolog, milyen fiatal, de mennyire okos, mondta volna a te anyád. Te és anyád nagyon ritkán veszekedtetek. Még a telefonban is nagyon kedves voltál hozzá, amikor felhívott, hogy megkérdezze, mikor érsz haza, és elmesélje, hogy vagyunk.
És egészen addig jóban voltunk, amíg el nem kezdett fürkészőn nézni rám, míg el nem kezdett megjegyzéseket tenni, vagy emlékeztetni és kifogásolni, hogy még csak most keltél föl, elmúlt már tíz óra, már lefeküdtél, de az edények mosatlanok, túl sok fűszert tettél bele, az én fiam nem szereti a nehéz ételeket.
Egyszer megpróbáltam átrendezni a konyhát. Nem volt nagy változtatás - elfordítottam az asztalt és a tömör fából készült öreg padot. Jött anyád, és egy szó nélkül mindent visszatolt a régi helyére. Hátrasöpörte a haját, és megsimogatta a fejemet. Hű, milyen puha a hajad, mondta, de sosem tudtam eldönteni, hogy ez jót jelent vagy rosszat.
Pontosan hétszázhuszonnyolc napja volt nálunk anyád, amikor megkaptuk a felszabadulás hírét. A lakás kész lett. Elmentünk a klubba, a mi klubunkba, a mi pultunkhoz, hogy megünnepeljük. Miközben a barátainkkal épp koccintottunk, drága koktélokkal, észrevettem, hogy a hajam sűrűbb lett, mint volt. Én egész este táncoltam, te meg néztél, és jól éreztem magam.
Amikor hazaértünk, anyádat eszméletlenül találtuk a konyha padlóján. Anya, üvöltötted, amíg én a telefonon az egyest, a kilencest és a négyest tárcsáztam, anya, folytattad az ordítást, és ő magához tért, de nem tudott megmozdulni, én meg a szobában megtaláltam az üres gyógyszeres dobozt. Amíg a mentők kiértek a házunkhoz, addigra anyád már a konyha padlóra hányt. Szerencséjük, hogy a hölgy nem tudja, hogy kell öngyilkosságot elkövetni, mondta a sofőr, hiszen senki sem tud egyszerre lenyelni ennyi gyógyszert úgy, hogy tíz perc múlva ne hányja ki. El kell találni a megfelelő mennyiséget, mondta a sofőr, és elhajtott az üres mentőautóval. A lakás készen állt, de anyád nem.
Hogy elmenjek? Hogy elhagyjalak? Erre sehogy sem voltam képes. Először is én veszítenék, anyád meg győzne. Másodszor, nem tudnám előröl kezdeni ezt az egészet. Klubokba járás, találkák a ködben, alkoholgőz, sűrű cigifüst, beszélgetések az élet értelméről, majd ébredés hideg ágyakban.
Múltak a napok, én csak hallgattam, és néztem anyádat, aki depresszióval diagnosztizálta saját magát, mert azt mondta, jobban ismeri ő saját magát, mint bármelyik orvos.
Az volt a döntő a nap, amikor elestél a kosárlabdapályán. Amikor a két elülső fogad nélkül és hat varrattal a szádon jöttél haza. Úgy sajnáltalak. Kézen fogtalak és bevittelek a hálószobába, hogy az ágyunkba fektesselek, de az anyád jött utánunk, fiam, sikította, mi történt veled! Múltak a napok, és mi a hálószobában töltöttük őket, te, én és az anyád, ápoltunk téged, menj, hozz jeget, mondta, aztán megcirógatta a hajadat, anya, köszönöm, hogy itt vagy, mondtad neki félálomban, én meg kimentem a konyhába, és megakadt a szemem az egyik késen, amit épp előző nap éleztem meg.
Nem szőttem rögtön tervet, spontán jött, mivel már lemondtam magamban arról, hogy valaha is magunk leszünk, és hogy végre saját konyhám lesz, amiben anyád nélkül fogom tudni inni a kávét, anyád nélkül, aki megsimogatja a fejemet, és azt mondja, meg kéne már mosnom a hajamat, és be is kéne szárítanom, az ad legalább egy kis tartást a hajadnak, mondta.
Eljött a hónapnak az a napja, a nap, amin anyád haját kell festenem, a nap, amikor a vörös keveréket anyád hajtöveire kenem. Találkoztunk vele, a volt barátnőjével, amikor az új székeket vettük a teraszra, mondta nekem dacosan anyád. Nagyon megszépült, hosszú, szőke, ápolt haja van. Mindketten megörültek egymásnak, és el is jöttünk ide, hogy megigyunk egy kávét. Muszáj volt elmosnom újra a csészéket. Mosószerrel kell elmosni a mosatlant, mielőtt betennéd a mosogatógépbe, különben rajtuk marad az étel, istenem, néha milyen hanyag vagy, mondta nekem. De hol a hidrogén? Visszamentem a fürdőszobába, és rákentem anyád hajtöveire a vörös keveréket, ráhúztam a fejére a nejlon zacskót és bementem a hálószobába.
Tíz perccel később anyád a fürdőszobában sikítozni kezdett, hogy mit csináltál, hogy történhetett ez. Az ő csodálatos vörös haja mindenütt ott volt, csak a fején nem. Egyharmad festék, kétharmad hígító.
Az anyád nem volt buta asszony. Nem szólt neked egy szót sem erről, vett egy parókát, és visszament a lakásba, aminek még mindig égett szaga volt.
A konyhában vártam rád, munka után. Megettél egy nagy tányér orosz salátát, amit én készítettem, amibe tettem pár csepp citromlét, és istenemre, egy kevés gombát is. Megsimogattam a fejedet, te meg a kezemnél fogva húzni kezdtél a hálószoba felé, ne, inkább csináljuk itt, a konyhában, mondtam, te meg ráfektettél az asztalra, és amíg a nyakamat csókoltad, megláttam magam a tükörben. Másmilyen volt a hajam, tűzvörös, talán túlságosan is vörös a koromhoz képest.
