Az elején órákig hallgattak. Az apja mozdulatlanul ült a jobboldali ülésen, és egy szót sem szólt, csak időnként egyet-egyet szortyogott. Úgy tűnt, direkt csinálja, és gondolta, az öregnek titokban nem tetszik valami, de nem tudta, hogyan kezdje el a beszélgetést.

Egész úton fáztak. Az autó fűtése valószínűleg elromlott, párszor kinyújtotta a kezét a műszerfal fölé, de mindig ugyanazt érezte, a tenyerét meglegyintette egy kis langyos levegő, ami nagyon kevés volt. Ugyanaz az út visszafelé sokkal nehezebbnek és hosszabbak tűnt. Amikor sebességet váltott, akarata ellenére hozzáért az apja lábához, és hallotta, ahogy ettől közelebb húzódott az ablakhoz. Nem tudta, mivel bírhatná rá, hogy feléje forduljon, és ránézzen. Azért megkérdezte, hogy jól érzi-e magát. Az öreg azt felelte – nem.

Körülöttük sokáig csak a kopár mező volt. Mintha a villanyvezetékek is megfagytak volna. Néhány csóka szökdécselt a hóban, aztán felröppent, és elhúzott a szélvédő előtt. Egyébként nem történt semmi különös.

Megkérdezte az apjától, akarja-e, hogy elmondja, mit olvasott az aktáiban, de ő ismét azt felelte – nem. És akkor összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy miért nem akart nekik soha semmit elmondani.

– De hát nem kényszerítettelek, hogy velem gyere – mondta a fia.

Az apa rövidet köhintett, kezét a szája elé tette, zsebkendőt keresett a nagykabátjában, megtalálta, és hosszasan fújta az orrát.

– Te akartál velem jönni, nem? – erősködött a fiú.

Egy szembejövő autó reflektorral figyelmeztető jelzést adott. Nem mentek túl gyorsan, de gondolta, azért érdemes lassítania egy kicsit. Múlt éjjel végig esett, és vékony jégréréteg képződött az aszfalton. A kanyarban érezte, hogy a kocsi hátsó része a korlát felé lendül, és lassan balra, majd jobbra kellett fordítania a kormányt, amíg sikerült egyenesbe hoznia.

– Veled akartam jönni, de nem akartam elolvasni az aktát – mondta az apja –, nekem elég, hogy te olvastad. – Az apja közel harminc évig fogorvosként dolgozott. A kisvárosban mindenki ismerte. Miután az anyja meghalt, a fiú egy nagyvárosba költözött, és feleségül vette egy elég jómódú pap leányát. Egy nap azt mondta a feleségének, Bukarestbe akar menni, hogy elolvassa az apjáról szóló Securitate-jelentéseket. Gondolta, az igazság jó hatással lesz rá, megnyugvást vagy eredményt hoz, de a felesége nem értett egyet vele. A felesége apja is szenvedett a rendszer alatt, és ő azt tanulta a szüleitől, hogy jobb az emberektől tartani, és nem kell bolygatni a múltat, mert az csak még több szenvedést okoz. Volt két fiuk, és az ikrek születése után nagyon hamar rájött, hogy egy nő képes még jobban is szeretni, mint amikor csak egy férfit szeret teljes szívéből.

Jó, hogy figyelmeztette a szembejövő sofőr, mert az út szélén rendőrök álltak. Miután átment a szűrön, továbbra is óvatosan vezetett. Lassan haladtak. A völgyben leszállt a köd. Besorolt egy furgon mögé, és hagyta, hogy az előtte haladó sofőr mutassa neki az utat.

A forradalom előtti években az apja elég sok pénzt félretett, mert jó fogorvos volt, és rengeteg beteg járt hozzá. A pénz egy részét egy korszerű, nyugatnémet gyártmányú fogorvosi székre költötte. Egyik Kölnben élő unokatestvére szerezte be, és szállította engedéllyel a határig, aztán egy pártaktivista, akinek a csapos hídját készítette, és az évek során még más kisebb beavatkozások miatt is járt hozzá, elintézte, hogy átmenjen a vámon.

Ezután a fogorvos még igényesebb munkákat végezhetett, és a betegei száma még inkább megszaporodott. Úgy látszott, mindenki elégedett vele, valaki mégis feljelentette. Ellenőrzést tartottak nála, és elkobozták a fogorvosi széket, mivel külföldről hozatta. Kivizsgálták az ügyet, őt néhány napra letartóztatták. Szintén az aktivista közbenjárásával az orvos nem kapott túl súlyos büntetést. (Az aktivistának nagyon rosszak voltak a fogai, úgy kellett neki a fogorvos, mint a levegő.)

Amikor az apja hazakerült, semmit sem mondott arról, hogy mi történt vele a letartóztatása alatt. Akkor még élt a felesége. Az asszony egész életében vidám teremtés volt, de egy nap elütötte egy autó. A házukban utána sokáig nyomasztó volt a légkör. A nagyobbik fiú rögtön a forradalom után elhagyta az országot. Amerikába emigrált. Egyszer azt mondta az öccsének, hogy sohasem szeretett otthon élni, az apjuk zárkózott, szigorú ember volt, őt sokszor megverte. A fiú viszont sohasem kapott ki tőle, még egy nyaklevest sem kevert le neki, ezért nagyon csodálkozott. A testvére azt mondta, ezek a dolgok régen történtek, persze, hogy ő nem tudott róluk. Tizenegy év volt a korkülönbség köztük, és csak ritkán hívták fel egymást. A telefon sokba került, és a testvére rosszul állt anyagilag odaát, ő pedig, hogy ne verje nagy költségbe, felajánlotta, hogy visszahívja, de a bátyja ezt szárazon elutasította. (Biztosan sértőnek érezte.) Úgyhogy máskorra halasztották a beszélgetést.

Máskor viszont nem érintették ezt a témát.

Az apjuk nem vett másik fogorvosi széket, pedig lett volna rá alkalma és pénze. A forradalom után egy darabig minden jól ment. Az emberek tudták, min mentek keresztül, a rendelőben igyekeztek megosztani vele minden pletykát és gyanúsítgatást. Az apja azt mondta, nem szabad beszélni. Erre azt felelték, most már joguk van beszélni, de ő figyelmeztette őket, hogy akkor rosszul sikerül a fogpótlásuk.

Az apja mindig csendben, kimérten és precízen dolgozott. Akkor is makacsul ragaszkodott a régi fogorvosi székéhez, amikor érezhetően megfogyatkoztak a betegei. Új technológiák és műszerek jelentek meg a városban, aztán még újabb technológiák és még jobb műszerek.

Az idős fogorvos munkaidőben a Körös-parton üldögélt, és a sebesen folyó vizet nézte. Mások horgásztak, de ő azzal sohasem próbálkozott. Kérdezték, miért, azt felelte, mert máson jár az esze, és a horgászok megmosolyogták, hiszen a horgászatban pont az a lényeg, hogy ülsz, és mindenfélére meg semmire sem gondolsz.

Egyszer ketten ültek a folyóparton, a fiú arra gondolt, még mindig a fogorvosi székes ügy emészti az apját. Váratlanul megkérdezte tőle, szeretné-e tudni, ki jelentette fel Bukarestben, mert megnyitották az archívumokat. Az apja azt felelte, hogy már nem érdekli az az eset, de a következő hónapokban a fiú tovább rágta a fülét, mire a fogorvos azt válaszolta, hogy ő személy szerint nem akarja tudni, de a családja jó volna, ha megtudná, ki volt a feljelentő, hogy a jövőben vigyázzanak vele.

– Tudod, hogy az aktáidat nekem nem adják ide – mondta a fiú.

A fogorvos vállalta, hogy vele megy, ha ez kell, mellette ül, amíg végignézi az összes iratot, amit kiadnak, hogy megtudja az igazságot, de ő a saját szemével egy sort sem akar elolvasni.

Pontosan így is történt. Az apja fél napig ült egy keskeny, hideg kamrában a fia mellett, amíg ő átnézte az aktákat. Az ablakrésekből éles huzat jött, mint a borotva, a fiú keze elkékült a hidegtől. Az apja az ölében tartotta a kezét a sálja alatt, és időnként jól megdörzsölte, a talpával topogott a padlón, hogy felmelegedjen, de egyáltalán nem állt fel. Több órán át egyikük sem ment ki a vécére vagy legalább vizet inni.

A fiú előtt ismeretlenek voltak a nevek, és az események felsorolása sem volt számára világos. Mind nehezebben értette meg a bejegyzéseket, nem tartották be az időrendet, és teljes oldalak hiányoztak. Tulajdonképpen az aktáknak csak a kivonatát adták oda nekik. Egyszer, amikor az apja nagyot tüsszentett, a fiú odafordult és megkérdezte, jól érzi-e magát. Az apja azt mondta, úgy érzi, meghűlt.

– Azt hiszem, engem is elkapott a nátha – mondta a fia, és folytatta az olvasást.

Gyulafehérvárra érve azt javasolta, álljanak meg. Már besötétedett, és az előtte haladó furgon is elhagyta őket Segesvárnál. Később nem látott több autót az országúton.

Megálltak egy olcsó szállodánál. Az utcai díszvilágításról eszébe jutottak a közeledő ünnepek. Elfoglalták a kétágyas szobát, és lementek valamit enni. Az előcsarnokban felhívta a feleségét. Megkérdezte, mi van az ikrekkel, a felesége azt mondta, jól vannak, lefektette őket, most éppen leszedte az asztalt az étkezőben. Megkérdezte, a felesége hogy érzi magát. Azt mondta, fáradt, és kerülgeti a hűlés. Kérdezte, ő meg az apja hogy vannak, mire elmondta, hogy az apja még jobban meghűlt, az autóban végig szortyogott és köhögött. Mondta a feleségének, hogy szereti. A nő azt felelte, ő is szereti. Aztán kinyomta a telefont.

Férfiak haladtak el énekelve az ablakuk alatt.

Vacsorára sertéstekercset rendeltek zöldségkörettel. Eszébe jutott, hogy az anyja gyakran készített sertéstekercset, nagyon finomat. És eszébe jutott, hogy az apjáról már az egyetemen is több ismerőse jelentett. Egyesek az évfolyamtársai, egyesek a barátai voltak.

– Hogy ízlik a tekercs?

– Elég jó – motyogta az apja.

Némelyik jelentésből kiderült, hogy azokat a barátokat a lakásukba is meghívták. Olykor az anyja nevét is megemlítették, ő mindig nyíltan beszélt, kimondta, amit gondolt.

Megkockáztatott még egy kérdést.

– És a zöldség?

Az apja abbahagyta az evést, mintha valami megakadt volna a torkán. Hosszan nézte a tányért, aztán megtörölte a száját a háromszögűre hajtogatott vászonszalvétával. Megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt, és a fiú érezte a gombócot a gyomrában, mint amikor otthon várta őt, de ő egy árva szót sem szólt, és a hallgatása nyomasztóbb volt minden szónál, amit egy gyerek el tud képzelni.

– Ami a zöldséget illeti...

A fiú fegyelmezetten várta az ítéletet. A fogorvos megitta a vizet, és tárgyilagosan kijelentette:

– Mirelit zöldség, nincs semmi íze.

A fiú bólintott, de nem igazán értett vele egyet.

 – Ajaj.

Az egyik sarokban a muzsikusok vidám nótát húztak, amikor befejezték, a vendégek tapsoltak, sőt, voltak, akik az asztalukhoz is odahívták őket és pénzt dugtak az övükbe. Aztán a muzsikusok végigmentek az asztalok között, hozzájuk is odamentek, de rögtön látták, hogy tőlük nem esik le semmi, és vállukon a hegedűikkel továbbálltak.

Az aktákban hivatkoznak az anyjára meg egy másik aktára, valószínűleg az övére. Arra gondolt, hogy az anyjától már nem kérdezheti meg, hogy szeretné-e látni az aktáit. Viszont az apjától megkérdezte, kér-e desszertet, mire az apja azt felelte, inkább iszik még egy pohár vizet.

Felálltak az asztaltól, és ő egy pillanatra megijedt, hogy az archívumban olvasott neveket összekeverheti a fejében. Végigfutott a hideg a hátán, és összeszorult a szíve az ijedtségtől.

A szobában az apja az ablak felőli ágyat választotta, bebújt a paplan alá, és eloltotta az éjjeli lámpát. Ő viszont egyfolytában forgolódott. Kellemetlenül hidegnek érezte a szobát és az ágyneműt. Az ablakot jégvirágok borították. Halvány fény szűrődött be az utcáról. Megvárta, amíg az apja egyenletesen lélegzik, akkor kikelt az ágyból, mint kiskorában, csak akkor még nem dohányzott. A folyosón rágyújtott egy cigarettára. A folyosó hosszan elnyúlt, és mozdulatlan volt, mint egy tönkön levágott libanyak. Megállapította, hogy a padlószőnyeg nagyon kopott, és a falak jó koszosak. A közeli sarokban elnyűtt fotel állt. Eléggé szúrt a torka, úgyhogy néhány slukk után az ajtó előtt eloltotta a cigarettát, és visszament a szobába.

Éjjel mínusz tizenhét fokig lehűlt a levegő.

A fiú álmában megtudta, hogy róla az apja jelentett a Securitaténak. Lesújtotta a hír. Szeretett volna szabadulni tőle, de nem tudott. Üldözték. Menekült, hóna alatt a vastag dossziéval, és elbújt egy magas kapualjban. Állva olvasta. Valahányszor egy lap végére ért, újabb lapot talált a dossziéban. Menekülnie kellett volna, de nem tehette, mert a félbehagyott dosszié ott tartotta. És rájött, hogy az öreg túl sok mindent tud róla, a feleségéről és a gyerekeiről, miközben ő semmit sem tud az apjáról. Aztán mintha egy homokos síkságon egy teknősbékát próbált volna a hátára fordítani. Lökdöste a bottal, a páncélját ütögette anélkül, hogy ártott volna neki, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, és felébredt.

Az apja az ágy szélén ült. és őt nézte.

– Gyere, menjünk – mondta.

Az utolsó útszakaszon kegyetlenül fáradtnak érezte magát, és rájött, hogy teljesen meghűlt. Az apja azt ajánlotta, inkább maradjon otthon éjszakára. Felhívta a feleségét, és megkérdezte, haragszik-e, ha egy nappal később ér haza. A felesége azt mondta, tegyen úgy, ahogy jónak látja. Megint kérdezte a srácokról, és megint megtudta, hogy jól vannak, várják az anyósát, hogy kivigye őket sétálni. A felesége letette a telefont, de most nem mondta, hogy szereti, biztosan nagyon elfoglalt volt, így ő sem mondhatta, hogy szereti.

Ellenben az apja közölte vele, hogy a házvezetőnője főzött nekik velőscsontlevest. Biztos benne, hogy ettől rögtön talpra állnak. A köd majdnem a városig kísérte őket, de enyhült az idő. A havazás aprószemű esővé változott. Elhaladtak a városszéli bolondokháza mellett. A betegek a kerítésen ültek, és a hideg esőben cigarettáztak.

A következő kanyarban megcsúsztak. Nem lett semmi bajuk, de szörnyen megijedtek, mert a kocsi az egyik hátsó kerekével beleragadt a kissé már olvadt árokba. Sebességbe tette, a kocsi meg sem mozdult, úgyhogy az apja átült a kormányhoz, ő pedig próbálta hátulról megtolni a kocsit. Egyszer csak megállt, és az üresben forgó kereket bámulta. Az apja is visszavette a sebességet, és kidugta a fejét az ablakon.

– Nem tolod?

Nem felelt, csak állt, és nézte az agyagos latyakba ragadt kereket.

Egyszer csak arra jött egy autó. Az apja felismerte a vizsgálatból hazafelé tartó pszichiátert. Megállt segíteni. Az orvos elég sovány volt, mindenféle fura dolgot mondott, és időnként felnevetett, a fiú nem emlékezett rá, de az apja mint jó barátot mutatta be. Drótkötelet kötöttek az autókra, és sikerült az övékét visszahúzni az úttestre. Hazavontatta őket. Csak a kormányt kellett finoman jobbra-balra mozgatni, figyelni az előtte lévő indexét. A házukhoz közel érezte, hogy szédül, és a forróság összegyűlik a fejében, aztán tüsszentett párat, és mindjárt jobban érezte magát.

Amikor beléptek, már esteledett, mindketten koszosak és fáradtak voltak. Az asszony már hazament, de a fazekat a tűzhelyen hagyta. A leves kihűlt. Nem volt étvágya, leheveredett az ágyra, a gondolatai pörögtek, mint az autókerék a sárban. Nézte a szobát, ahol gyerekkorában aludt és tanult, hirtelen iszonyúan kicsinek látta.

Az apja váratlanul benyitott.

– Megtudtad, ki jelentett rólam?

A kérdése meglepte. Felkönyökölt, és sűrűn pislogva nézte az apját. Lassan-lassan összeállt az arca.

– Ursu volt a fedőneve – mondta.

– Jó, jó, de megtudtad, tulajdonképpen hogy hívják?

– Annyi név volt ott. Azt hiszem, Petroviceanu.

– Aha – mondta az apja, és indult az ajtó felé. – Biztos, hogy nem kérsz levest?

– Nem. Vagy Petrovniceanu. Valami ilyesmi.

Az apja menet közben megállt, és feléje fordult.

– Petrovniceanu a betegem volt, és az üvegházaknál dolgozott, Petroviceanu pedig a gimnáziumi osztálytársam volt.

És rájött, hogy abban a pillanatban nem emlékszik pontosan a névre: pont amitől félt – elfelejtette.

– Most már nem is tudom. Több tucat oldalt elolvastam, és nagyon sokan voltak, akik jelentettek rólad vagy anyáról.

Az apja elkomorodott.

– De hiszen azt mondtad, nem érdekel.

– Nem érdekel. Csak kérdeztem, hogy megtudtad-e a nevüket. Csak ellenőrizni akartam, tudod-e, kitől kell tartanod.

Mindketten idegesen hallgattak.

– Mind a kettőtől tartani fogok – felelte a fiú.

– Jól teszed – mondta az apja. – Megyek, melegítek magamnak egy adag levest. Ez a nő istenien főz.

Úgy látta, hogy az apja egy pillanatra kissé felderült.

– Hogy van a hűlésed?  –  kérdezte a fiú.

– Ugyanúgy – felelte az apja, és rosszkedvűen legyintett.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Augustin Cupșa: Marile bucurii și marile tristeți, Humanitas Kiadó, 2021.