1749: Milyen a családi háttered, és mikor érezted, hogy számodra az írás az egyik opció?

AC: Számomra az írást meghatározta a családi légkör: a könyvek szeretete és a komolyzene az életünk része volt. Apám orvos és író, egyetemista korában a kolozsvári Napoca Universitară diáklap egyik szerkesztője volt Octavian Știreanu, Cornel Nistorescu, Ioan Buduca mellett, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Prózát és rádiójátékokat írt, némelyiket anyám is hallhatta a rádióban, mert ő is ugyanabban az egyetemi közegben élt. Szép találkozás volt az övék. Anyám, mielőtt az orvosira ment, hegedülni tanult, és mai napig nagy operarajongó. Erős nosztalgiát érzek az iránt a kulturális pezsgés iránt, amit én nem élhettem meg, viszont a szüleimtől értesültem róla, és rájöttem (jóval az első közlésem után), hogy az írásban ugyanazt a közeledést keresem, a közeledést hozzájuk, másokhoz, az olyan emberekhez, akikkel gyakran sikerül kilépnem a hétköznapi életből, mint az a magányos férfi Patrick Modiano A Kis Bizsu című regényében, aki éjszakánként szokatlan frekvenciákat keres a rádión, és távoli országok adásait hallgatja.

1749: Kettős hivatásod van, az írói és a pszichiáteri: hogyan fér meg a kettő egymással?

AC: Az írás és a pszichológiai tanulmányok (de még a terapeutagyakorlat is) bizonyos fokig kiegészítik egymást. Elég sok példa van erre a kultúrtörténetben, Rabelais-tól kezdve, a rendkívüli Csehovon át a kortárs írókig, mint például Antonio Lobos Antunes (ő is pszichiáter) vagy Olga Tokarczuk (aki pszichológus). Egy darabig minden simán megy, aztán egy adott ponton túl a dolog bonyolulttá válik, folyik a versengés az időért, majd az érzelmi erőforrásokért. Én utazó pszichiáter voltam, bejártam a pszichiátria minden területét, láttam a sötét zugait is, de a munka szebbik részét is Párizsban, amikor úgy éreztem, hogy a városban, amely befogadott, kapcsolatba kerültem a legkülönbözőbb emberekkel. Antunes az időhiányra panaszkodik. Úgy érzem, én nem tudnám minden időmet egy íróasztal mellett tölteni, az érzelmi emlékezetemet vagy a képzelőerőmet anélkül használni, hogy élettel táplálnám. Igaz, manapság a munkámat a pszichológiai nevelés, a mentális egészséggel kapcsolatos és kulturális programok képezik, mostanában leginkább az emberek életminőségének a javításával foglalkozom.

1749: Hogyan és milyen irányba változott a román irodalmi élet színpada az indulásod óta?

AC: Amikor én debütáltam, nagyon átlátható volt az irodalmi közeg. A forradalom után, az átmeneti időszakban érthető okokból nem forrott ki egy új irodalmi nemzedék. Akik a 2000-es években indultak, igyekeztek új irodalmi nemzedékként fellépni, de ez inkább csak a költészetet jellemezte. A próza valahogy sokkal szétszórtabb, ami valahol természetes. A prózaíróknak sok időre van szükségük ahhoz, hogy beérjenek. Ráadásul ez nem egyenes vonalú és egyöntetű folyamat. Nagyon személyiségfüggő. Egyszer csak váratlanul a filmnél megszületett a román újhullám, amely programszerűen és pragmatikusan minimalista, kényszerűségből. Az irodalom sem hagyhatta figyelmen kívül ezt a paradigmát, és ha figyelmesen megnézzük a változás kezdetét, látjuk, hogy a rövid próza bármelyik narratívában szintén alkalmazta a minimalizmust. Azóta eltelt húsz év, és most a maximalizmus újjáéledését észlelem, mert ez a forma közelebb áll a romániai irodalmi hagyományokhoz. A régi formához való visszatérés ellenére úgy látom, hogy az irodalmi közeg kénytelen nyitottabbá válni a különbözőségek és az újítások iránt. Tizenhat éve, amikor debütáltam, a regényemet amolyan irodalmi ufónak tekintették. Ma már kevésbé érzem magam beskatulyázva, és ezt a fiatal íróknak köszönhetem, akik mertek kísérletezni és rést ütni az adott kereteken.

1749: Milyennek látod az áttérést a hagyományos olvasási eszközről (a nyomtatott könyvről) a virtuális eszközökön való olvasásra?

AC: Azt mondanám, hogy nagyon szeretem a nyomtatott könyvet, de a kíváncsiság arra késztet, hogy bárhogyan olvassak. Nemrég a telefonomra letöltve olvastam Willem Frederik Hermans Beyond Sleep című regényét. Bécsben voltam ösztöndíjas, és nem tudtam sok könyvet cipelni magammal, úgyhogy kénytelen voltam digitálisan is olvasni. Sokszor a számítógépemről az ágyban olvastam, máskor pedig egyszerűen a telefonomról igyekeztem megtudni, hogy mi történik abban a varázslatos könyvben. Arról nem is szólva, hogy angol fordításban olvastam. Kicsit régebben valami ilyesmi történt akkor is, amikor Houellebecq Elemi részcskék című könyvét olvastam: szereztem néhány beszkennelt, másolt, átírt könyvet, szavak és az ékezetek hiányoztak belőlük, de ez sem akadályozott abban, hogy faljam az illető könyvet, mert kezdettől fogva magával ragadott. Nem tudok lemondani azokról a könyveimről, amelyek már megvannak, sőt még mindig gyűjtöm őket, de az olvasási igényemet gyakran csak online olvasással csillapíthatom, mivel ott vannak a mindenféle újdonságok vagy az egyébként hozzáférhetetlen olvasmányok.

1749: A kis nyelvek irodalmának külföldi sikere nagymértékben függ a fordítás minőségétől. Milyennek látod a magyar irodalom fogadtatását Romániában? És fordítva, a román irodalomét külföldön?

AC: Európában a magyar irodalomnak nagyon átütő hangja van, de a befogadás nemcsak az ajánlott témától vagy az írói értéktől függ, hanem attól is, hogy az olvasó képes-e befogadni a könyv sorai és szavai között megbúvó földrajzi és kulturális területet, a szóközökben rejlő térséget. A folyó fölött átívelő híd a fordító. A kortárs magyar irodalomból nálunk olyan jelentős szerzőket fordítottak és olvasnak nagy érdeklődéssel, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Örkény István, újabban Krasznahorkai László, de a fiatalabb nemzedéket is, például Orcsik Rolandot és másokat. De néhány név felsorolásával nem alkothatunk fogalmat az egész jelenségről és a kölcsönös megértésről. Nekünk könnyebb a magyar térséghez közelednünk, mivel Románia és Magyarország tágas földrajzi és történelmi területen érintkezik. A szüleim erdélyiek, természetes, hogy osztoznak az ottani különböző – és sokszor nem is annyira különböző – szokásokban és tapasztalatokban. Nemcsak azért, mert érzelmileg átéljük, hogy mi történik egy magyar (természetesen lefordított) fikcióban, de ízlelőbimbóink is vannak, hogy érezzük az ízét. A másik kölcsönös előny, hogy ebben a tágas kulturális térben sokan vannak, akik születésüktől fogva kétnyelvűek, és ők kitűnő fordítókká válhatnak. A fontos, hogy szeressék az irodalmat. Nekünk is vannak lefordított és megbecsült íróink Magyarországon, mint Gabriela Adameșteanu, Mircea Cărtărescu, Ioana Pârvulescu vagy Florina Ilis. És lehetne még több, mivel a román irodalom sokszínű világot kínál, és von be a párbeszédbe, a keleti határokon a kultúrák keveredését, a sokszor kegyetlen történelem viszontagságait és drámáit, de egyfajta sajátos személetet is, hogy miként lehet humorral túllépni a bajokon.