1

A Necker kórház előtt álltam, láttam, ahogy felmegy és a torzszülött csecsemők ágyai között mászkál. Amikor Párizsban ültünk egy szórakozóhelyen és a hangzavarban a fülembe súgta, hogy gyereke lesz egy másik nőtől, de hogy nem így tervezte, nem szándékosan ejtette teherbe, még nem volt olyan, hogy mi, hozzá sem értem még, szinte teljesen monogám polgári életet éltem. A szülés után elmentem hozzá, éppen kolbászt grillezett a rögtönzött teraszon, akkor még nem lehetett tudni, hogy beteg a gyereke, pedig egyfolytában sírt és fulladozott. Bementem a gardróbba, ott lógtak a kabátjaik, a síbakancsuk, mindkettőjüké szépen egymásra pakolva rögtön az ajtónál, ott voltak az igazolványaik is, rajta a házasságban felvett nevük, adópapírok, hivatalos iratok. Addig még egyetlen kutyát sem ölt meg, az csak később következett, akkor még rendes embernek tűnt, a ruhái összehajtogatva, nyakláncok, kefék, a feleségével közös bőröndök, minden a helyén. Akkor még szó sem volt betört ablakokról, balesetekről, szétszakított ruhadarabokról, arról, hogy én leszek, aki miatt minden tönkremegy, hogy véres lesz a papír, amikor megtörlöm a fenekem.

A kórházban még csak sétálgattunk egymás mellett a növényekkel végigfuttatott átjáróban, még nem fonódtak egymásba az ujjaink, még nem próbálta a nyelvünk a másik ízét, még nem lógott kocsányon a szemünk.

Ahogy eszembe jutnak ezek az emlékek, úgy érzem magam, mint egy teknős, akit a nyakánál fogva rángatnak ki a vízből. A csecsemők kétségbeesetten sírtak, nem tudtak szopni, szerencsétlen kölykök. Minden sötét bölcsőben feküdt egy-egy hátborzongató meglepetés. Bejelöltem a naptárban azt a napot, látni akartam, mióta tart ez a lázas állapot. És azt is, hogyan szokott alakot ölteni a félhományból előbukkanó szenvedély, mint valami tengeri szörny.

2

A halál ott lehet akár egy metrósínek közé dobott üvegben vagy egy esernyőtartóban, de lehet egy széles folyó felett átívelő római hídon is. A mi szenvedélyünk olyan volt, mint Anna Ahmatováé, aki pontosan tizenhét hónapot töltött sorban állva a moszkvai börtön előtt, és egyetlen centimétert sem moccant onnan, mert látni akarta fogva tartott szerelmét, akit Sztálin végül soha nem adott vissza neki. Felakasztotta magát, egy börtönőr találta meg és szedte össze a tetemét. A szenvedélyes emberekről szóló történeteket akkor is el kell mesélni, ha nincsenek rá saját szavaink, ha csak mások szavaival tudjuk őket elmondani. Végsősoron a szavak mindig másoktól származnak: úgy élünk és halunk meg, hogy mi magunk valójában semmit sem mondtunk.

3

Aznap éjjel csókoltuk meg egymást először, amikor az Oberkampf utcában vacsoráztunk egy étteremben, már esteledett, szembejött velünk néhány arab férfi és odaszóltak neki, hogy miért nem kéri meg a kezem. Mindketten házasok vagyunk, magyaráztuk, de miért ne szerethetnék két férfit/két nőt egyszerre, mondtuk. Akkor volt először, hogy mindketten ittunk. Korábban is találkoztunk már egyszer, egy esküvőn, táncoltunk a tömeg fölé magasodva, ragyogott a tükörképünk az ablaküvegen, mintha egy tó partján lebegtünk volna egy festményen. És aztán következett az első csók, amikor kettesben maradtunk abban a pincében, bár a hely nem is számít, mintha nem is létezett volna, és a fények sem, ahogy kiléptünk, a felesége számonkérte a telefonban, hol volt, sértegetni kezdte a féltékenység hatalmaskodó és zavaros retorikájával, én meg csak ültem a járdán, hallottam, hogy a nő azt mondja, kihívóan beszéltünk egymással, ő meg csak tagad, hogy nem érti, honnan veszi ezt, hogy ő az orvosi szobában volt, dolgozott. A szemem láttára tagadott le, miközben vágyakozva nézett rám. A párizsi közteresek elvitték a kocsiját. Taxit kellett szereztünk, szeptember volt, késő este, azt sem tudtuk, hol keressük az autót. Beültünk egy taxiba, és már repültünk is a tilosban parkoló kocsik gyűjtőhelyére. Már repültünk is a végzetünk felé. Az irodában be kellett mennie egy rács mögé, ott lehetett kifizetni a bírságot. Kívánlak, kiabálta, őrülten kívánlak! Kívánlak, kívánlak, őrülten kívánlak, de valójában akkor még nem volt megőrülve értem. Visszafele úton úgy nyomta a gázpedált, ahogy csak tudta. Felajzva. Magán kívül. A lámpáknál sem fékezett, a táblák mintha ott se lettek volna. Akkor ütötte el azt a fekete kutyát, amelyik az út szélén sántikált. Továbbhajtott, nem látott mást, csak a nyomában lángra gyúló horizontot.

4

Hoche sugárút. Royal Monceau hotel. Nem vett észre, pedig már ő is megérkezett. Az első lépés a hallban, innen már nincs visszaút. A liftet elfoglalta két hangoskodó amerikai, kicsit el is vették a kedvem. A főlépcső felé indultam. Néhány öreg kíváncsian követett a tekintetével. Ők aztán már tudják, mit veszítenek, kéjsóváran figyelnek a szállodaszobák ajtajai mögött, mások szenvedélye után szaglászva. Chambre 1311. 1311-es szoba. Négy óra múlva ez a hely megszűnik létezni. Elég. Vetek egy utolsó pillantást a hatalmas csillárokra, a festményekre. Tekintetén csüng a tekintetem. Ellenállhatatlan. Csak úgy juthatok el a szívéig, ha kizárom az eszem. Az enyém volt, mindenestül. Sokezer kilométert utaztam, míg megérkeztem a szívéhez. Vulkánból feltörő izzó láva. Gyerekek rémült kiáltozása az éjszakában buszbaleset után.

5

Kéznyomok a tapétán. Lámpákat gyújtunk, velünk lángolnak órákon át. Ezt hívják szenvedélynek, mondom neki egy német fürdőkádban ülve. Mint egy idegen nyelven felhangzó ének, mint amikor a vadonban motorozol ismeretlen utakon. A feleségem hallotta, hogy álmomban téged szólítalak, de a te nyelveden beszéltem, spanyolul, és így semmit sem értett abból, amit mondtam. Csizmát húzott és kiment bokorágat égetni, pedig nem lett volna szabad, majdnem felgyújtotta a házat is, meg a macskát, a kutyát, a gyereket a babakocsiban, a feleségét. Azokra az órákra azonban szobát váltott, ágyat, testet. Az Alhambra épülete éjszaka, mint valami hatalmas kísértet. Gyilkos szenvedély sírgödre indák között, a föld alatt. Száj nélkül születtünk, csókjaink formálták ajkakainkat. Madrid, London, Berlin, Prága, Bruges, Valencia, Granada, Giverny, Crozon, Le Mont St. Michel, Honfleur, Deauville, Tréauville, aztán megint Madrid. Arra gondoltam, mi lenne, ha újra kellene éleszteni engem, és ő megtudná. Úgy képzelem, akkor értesülne a halálomról, amikor már vagy négy órája próbálnak visszahozni. Én pedig nem tudom, mit szól, mit tesz a halálom utáni órában, másnap este, azon a nyáron, a következő karácsonyon, és ebbe a gondolatba még halálomban is beleőrülök.

6

A féltékenység egy meztelen gyermek, akinek a testével kísérleteznek, akinek a szemében a tífusz láza ég. A féltékenység fehér tehén, meg egy értelmi fogyatékos, aki legeltetni akarja vinni. Meg akarok szabadulni a vágytól, hogy időt nyerjek. Mint a vallás tüzétől fűtött misztikus, aki a földre készül vetni magát, hogy lehűljön és levitálni kezdjen, de nem tud, csak áll egyhelyben. A vágy mindig ott van, mint a szakadék széle, az emberek mindig, mindenhol szívatták a másikat, a római cirkuszban, a piramisokon, dombokon, folyton egymás kisagyát zabálták. Hol vagy, miért nem válaszolsz? Örökül hagyom rád a legpiszkosabb gondolataimat és a legszentebb szónoklataimat. Hívj. Olyan vagyok most, ebben a várakozásban, mint egy halott a halál után.

7

Caesar lelke vagyok, női testbe zárva. Nekiugrom a kerítésnek, mégsem látom, hogy véreznék. Jó ideje nem válaszolsz, eltűntél. Hányszor maradt félig nyitva az ajtó úgy, hogy nem vettem észre. Hányszor fénylett odakint a szabadok ege, hogy foglyul ejtse, engem meg vigyen az autópálya, űzzön tovább valamerre, tegyen örök vándorrá, vagy örök koldussá. A vágy szánalmasá tesz: én például most nem is tudok tükörbe nézni, annyira fanatikus lettem, annyira nevetséges. Még mindig el vagy tűnve? Látom otthon az árnyékodat, követem mindenfelé, minden szobába, lebegek utánad, ölelem az árnyékod, megerőszakolom. Egy gyilkossal volt együtt és fel sem tűnt neki. Nekem sem tűnt fel, ez a legviccesebb az egészben. Most pedig megyek, megkereslek. Csak egy disznó vagy, akinek hamarosan golyót röpítenek a fejébe.    

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Ariana Harwicz: "Un cerdo". Revue Fracas, https://www.revuefracas.com/un-cerdo