Sosem tudtam volna elképzelni, mi történik majd velem azon a nyáron. Korábbi, Stepenholmer szigetén töltött napjaim egyaránt a legteljesebb nyugalomban teltek. Minden alkalommal elolvasásra váró könyvektől és írásra szánt füzetektől roskadozó útipoggyásszal érkeztem. Mindig ugyanott szálltam meg. Egy északi szelek fútta, aprócska kunyhót béreltem ki a sziklaszirt tetején. Szerettem az első napokat azzal tölteni, hogy a magasból gyönyörködöm a tengerben, és megpróbálom kihallani a hullámok hangját. Csak ezután ereszkedtem le a sziklákkal teli, szűk ösvényen át a partra. Nehéz volt lejutni, a botomra támaszkodtam, hogy ne essek el. Mindig, amikor a homokra léptem, az első találkozás meglepő érzésével hatott rám a tenger illata és morajlása. Úgy megszédültem, hogy muszáj volt behunynom a szemem, és erősen a botom markolatába kapaszkodnom. A boldogságérzetem viszont nagyobb volt, és a zuhanásérzet fokozatosan enyhülni kezdett. Ki tudtam nyitni a szemem, és ellazíthattam a kézizmaimat.

Órákat töltöttem a tengernél. Gyengéden magamra hintettem, magamba szívtam, egész belsőmet átitattam vizével. Mintha csak utoljára látnám magam előtt. A visszaszerezhetetlenség érzése kerített hatalmába; a nem létező s a végéhez érő idő érzete. Hogy aztán emlékeztethessem magam, hogy az öröm csak addig tart, amíg a nyár, és hogy mindaz, amit a világnak ezen a szegletén papírra vetek, nagyrészt abból a hangulatból táplálkozik, amely abban a különleges pillanatban vesz körül.

Így követték egymást az események a két előző alkalommal. Most jártam ott harmadjára, és ugyanarra a jól bejáratott folyamatra számítottam: táj és cselekvés ugyanazon, örömteli összefonódására. Ugyanarra a magányra, amelyben további rostokra szaggathatom az emlékezés fonalát, és megkaparinthatom gyermekkorom emlékeit; a szüleim történetét; a kérdéseket, amelyekre még nem tudtam választ adni; az elmében tátongó űröket, melyeket a képzelet tölthet meg újra. Arra a mérhetetlen erőfeszítésre, amit a magammal való szembenézés jelent, hogy arról írhassak, ami a legjobban a fáj, és a vágyra, hogy nyilvános vallomást tegyek. Arra, hogy Stepenholmer szigetén, a kis szirti kunyhóban világossá váljon számomra, elbeszélhetem-e vagy sem, van-e értelme a tajtékos vizekben való újbóli kutakodásnak. Eljött a pillanat, hogy olyan művet szerettem volna írni, amelyben végleg számot vetek az életemmel. Egészen addig más emberektől és könyvekből kölcsönöztem témákat. Még azokat is, amelyekhez volt némi közöm, távolinak állítottam be. Most azonban szükségét éreztem, hogy visszatérjek az elsődleges forrásokhoz: magyarázatot akartam adni az eredetről.

Ezért vágytam annyira menedékre és elvonultságra azon a bizonyos nyáron.

Amikor kinyitottam a kunyhó ajtaját, szinte megéreztem, hogy a dolgok nem az én szám íze szerint alakulnak majd. Olyan sötétség fogadott, amit nem indokoltak a csukott ablaktáblák. A padlón kiloccsant víz. Mintha dallamfoszlányok lebegtek volna a levegőben. Valami kitapinthatatlan jelenlétet éreztem. Végtére is semmiség. Nagy a képzelőerőm és mindig ijedős voltam. Bárhová megyek, alaptalan félelmeket cipelek magammal. Megmagyarázhatatlan hangok lakják be a csendjeimet. Minden egyes hang köré, amit csak én hallok, erőszakos halálról szóló rémtörténetet kerítek. Végtére is semmiség. Elhallgattatom magam. Megnyugszom. Semmiség. Ismerős zajok. Képzelgek.

Kitárom az ablaktáblákat. Beengedem a hét ágra sütő napot. Egészen. A kunyhó felmelegszik, átjárja a levegő. Portalanítok. Kirázom a bútorokat fedő lepedőket. Minden rendben van. Jól kezdődik. El is feledkeztem a félelmeimről. Az ágyhoz közeli asztalra helyezem a könyveimet. Sorba állítom a füzeteimet. Előveszem a frissen hegyezett ceruzáimat és melléjük teszem a radírt. Minden készen áll. Tökéletes nyár!

Pihenek egy picit. Hagyom, hogy átjárjon a friss levegő. Mélyeket lélegzek, és a tüdőm meghálálja. Megtisztulok. Kinyújtózkodom, majd eldöntöm, hogy lemegyek a faluba élelemért, meg még pár nélkülözhetetlen dologért. Jól be kell vásárolnom, hogy ne kelljen gyakran elhagynom a kunyhót. Muszáj összpontosítanom.

Miután letudtam, amit le kellett, és visszatértem, leülök az asztalhoz, és kiválasztom, melyik füzetbe írjak. Három füzetet használok: az egyikbe az álmaimat jegyzem le; a másikba az aznap történteket, vagyis inkább azt, amin aznap gondolkodtam; a harmadikba pedig a művet, amin dolgozom. Bemelegítésképp a naplóval foglalkozom: könnyű sorban felidézni, majd tudatosan leírni, mi mindent csináltam napközben. Az álomnapló valamivel bonyolultabb feladat, bár általában már az ébredést követően lejegyzem a legfontosabb képeket, hogy ne menjenek ki a fejemből, és később ki tudjam fejteni őket. Aztán nincs más hátra, mint rátérni a művemre. Már eltökéltem magam az írásra, amikor elmélázok és nekiállok kibámulni az ablakon. Egyre több a felhő az égen, és megfordult a szélirány is. Lehet, hogy vihar lesz? Felállok az asztaltól, kilépek a kunyhóból és a szirt felé veszem az irányt. Látni akarom, háborog-e a tenger. Úgy tűnik, igen: a magasba csapó hullámok egyre keskenyebbek. Megváltozott a tenger színe, az ég szürkéje tükröződik rajta. Hirtelen emberi mozgás vonzza a partra a figyelmemet: valaki sétál lent. Milyen furcsa! Senki sem szokott erre járni. Egy férfi. Fiatal férfi. Vajon mit csinál ott? Remélem, hamar elmegy. Nem akarok mást a saját nyári birtokomon. Mintha rájött volna, hogy őt nézem, felém fordul, tesz egy mozdulatot a kezével, és elindul. Legalább diszkrét. Én is elvonulok és folytatom az írást.

Folyamatos egyengetésre van szükség, hogy hozzá tudjak fogni ennek a nehéz műnek a megírásához. Egyetlen, kulcsfontosságú eseményből fogok kiindulni, amelyből minden további ered. Ha szilárd ez a pont, időben és térben is vissza tudok lépni. Vagy meg tudok lebegtetni egy belőle következő eseményt. De mindig visszatérek a kör középpontjához, ahonnan minden más kisugárzik.

Kiválasztom a tengelyül szolgáló eseményt, egy végtelenül tragikus pillanatot, mely a súlyos hétköznapiság és az erjesztő szarkazmus segítségével finomodik majd lépésről lépésre. Az igazat megvallva nem esik nehezemre mélyre lemenni magamban és feltépni a behegedt sebet. Sőt: nem is hiszek a hegekben.   

Az írás belőlem sebészt, a ceruzámból pedig szikét csinál. Minél kevésbé remeg a kezem, és minél tökéletesebb a vágás, annál kevesebb vér folyik. Imádom a tisztaságot. És a tárgyilagosságot is. Úgy tanulmányozom magamat, mint bármely másik embert. Így sikerült eljutnom odáig, hogy minden egyes szót nyugodtan górcső alá veszek; kiterítem őket a műtőasztalra; tűket szúrok beléjük, kiszedem belőlük a legutolsó jelentéstartalmat is. Elvégre nincs ebben semmi felháborító: szenvedélyes játékról van szó.

Nincs több kétségem: ezúttal el fogom beszélni a történetemet. Minden egyes részletét. Így pedig örömteli bűnné lesz a szememben. Pedig nem bűn. Erény. Kötelesség.

Minden nagyon jól ment volna. De valami csak arra várt, hogy távol tartson az írástól. Parti sétáimból visszatérve minden alkalommal ugyanazt éreztem, mint az első napon: mintha valaki járt volna a kunyhóban, de kicsúszott a kezem közül; valami máshol volt, mint ahol hagytam; mintha valaki más is ott lélegzett volna; idegen illatot éreztem.

A férfi, akire az első nap lettem figyelmes, újra és újra feltűnt a távolban, majd menekülőre fogta, amikor meglátott. Lassacskán hozzászoktam ehhez az elmosódott alakhoz, ehhez a kivehetetlen archoz. Része lett a ragyogó homok és a megragadhatatlan habok övezte tájnak. Egy idő után már számítottam rá, megszoktam őt. Furcsább lett volna, ha nem jelenik meg, és nem válik köddé.

Egy reggel módosítottam sétáim addigi irányán. Úgy döntöttem, megkeresem azt a szirttől keletre fekvő kolostort a szárazföld belsejében, amelyről már hallottam korábban. Sétáltam egy ideig. Botomra támaszkodtam, fejemet pedig szalmakalap védte a nap sugaraitól. Felfedeztem egy csaknem áthatolhatatlan, bozótlepte, szűk ösvényt, amely biztosan a kolostorhoz vezetett. Továbbhaladtam, s egy masszív, tökéletes állapotban lévő, ragyogó rendház tűnt fel előttem. Egyetlen apró részlet sem volt rajta, ami ne lett volna a helyén; úgy tűnt, mintha épp akkor fejezték volna be az építését. A fából készült kapuk fényesen csillogtak. Hatalmas, ragyogó bronzkilincsek voltak rajtuk. Még a kopogtató is rezgett, mintha valaki épp az érkezésem előtt ért volna hozzá. Úgy éreztem, hogy a hely tele van élettel, miközben biztos voltam benne, hogy senki nem jár ott.

Benyomtam a kaput; nem volt nehéz kinyitni, a jól olajozott pántok nesztelenül engedelmeskedtek. A szemem elé táruló udvaron szilfák és rózsafák öleltek körbe egy kutat. A nap fénye szinte áttetszett a zöld lombokon, ha pedig egy vastagabb ág az útjába állt, hűs árnyék ellensúlyozta a melegét. A rózsafákat borzoló lágy, tengeri szellő széthordta édes illatukat. A béke csendje honolt. A megismerés fénye. Megzavarhatatlan nyugalom. Szürkés kőpad hívogatott; leültem rá, megpihentem, és hallgattam minden dolgok dicshimnuszának sosem hallott zenéjét.

Ez az udvar volt a szellemi tökéletesedés udvara. Ezt a helyet választotta néhány régi szerzetes – nem azért, hogy lemondjon a földi létről, hanem hogy a teremtés gyümölcsei között éljen, még közelebb Istenhez. Ez volt a lüktető szépség udvara; egy magasságos hang parancsa, melyben a legegyszerűbb magában rejti a legfenségesebbet: egyetlen szó a nyelvek mindenségét, az egyszólamúság a polifóniát, a vonal a geometriát. Magában rejtette a lényeget. Az egyszerű lényeget. Azt, hogy a világ kulcsa tulajdonképpen annyi, hogy nincs kulcsa; hogy ilyen a világ: mint a rózsa. Vagy mint a boldog ember inge, amely sosem létezett.

Ám az udvar csak bevezetés volt. Elengedhetetlen aperitif, hogy a nyál is összefolyjon az ember szájában. S hogy beinduljon a fantáziája az étlapon lévő fogások és a konyhából szálló illatok hatására. Ha ilyen az udvar, vajon mi lehet a korinthoszi oszlopok övezte boltívek mögött?

Végigmegyek egy márvány borítású, széles folyosón, mely egy ajtóhoz vezet, és valami azt súgja, ki kell nyitnom. És abban a percben, hogy megérzem, hogy ki kell nyitnom, újra megcsap valaki más láthatatlan jelenlétének érzete. Valaki, akit nem látok, lát engem. És közel jön hozzám, és biztosan meg akarja akadályozni, hogy kinyissam az ajtót. Ha sikerül kinyitnom az ajtót, fel kell sietnem a lépcsőn. Csigalépcső. Hosszú. Nagyon hosszú. Nem fogok tudni felmenni rajta. De erőt veszek magamon, benyomom az ajtót és elindulok felfelé. A lépcsőfokok magasak. A csigalépcső szűk. A lábam gyenge. Egyre gyengébb. És most a botom is teher, nem segítség. Képtelen leszek felérni. Valaki el fog kapni, és nem fogom tudni, miért teszi. Megragadja a lábam és lehúz a lépcsőn. Nem történhet igy. Muszáj felérnem. Még akkor is, ha ott roskadok össze, és órákon át meg sem mozdulok. Muszáj felérnem, és meg kell tudnom, mit van ott.

És felérek. Feljutok. Nem ért utol a hátam mögött ziháló hang. Megmenekültem.

A legcsodálatosabb szerkezet. Gyönyörködöm minden találmányok legcsodálatosabbikában. A harangtorony: a különböző fémekből öntött, különböző méretű harangok játéka. A padlóba épített fogaskerekek szüntelenül forognak: közöttük aprócska, milliméternyi terek, alig fér el bennük a levegő, csend hatol át rajtuk. Vizes a padló.

Akkor értem meg, hogy ki követett engem. Ki lesett rám a parton, és ki hagyott nyomokat a kunyhóban. A hangtalan jelenlétért csakis a harangozó lehetett felelős. Stepenholmer szigetének harangozója. Aki nem beszél. A néma harangozó. Aki nem hall. A süket harangozó.

A harangozó nem harangozott senkinek. Még csak a halászhajókat sem figyelmeztette a viharos éjszakákon. Nem akadályozott meg katasztrófát sem. Nem kongatott harangot esküvő és temetés alkalmából.

Csak tisztította a harangokat. Újra és újra megtisztította őket. És megolajozta a fogaskerekeket, és átnézte a csavarokat. Mindent rendben tartott. Mindent a legnagyobb rendben. Ragyogó tükör volt a birodalma. Kristályüveg, melyen a világ minden színe fénylett. Az ég térképe. Csillagok a földön.

Mígnem szüksége lett egy tanúra. A tökéletesség, az egyedülálló, szeretettel végzett munka tanújára.

Megvártam a harangozót. Látni akartam az arcát. Tudni akartam, milyen az az ember, akinek csak az elmosódott alakját ismertem a parton.

Mosolyogva lépett be. Örökre így emlékszem rá.

Megkongatta a harangokat. Harangzúgás járta át a szigetet. Csoda történt azon a nyáron.