Ruth dombokat formált a lábával. Először mélyre ásott nagylábujjával a langyos homokban, aztán kis halmokat képzett, szépen elrendezte őket, talpával óvatosan lesimította a felszínüket, majd egy ideig szemlélte művét. Végül lerombolta és kezdte elölről. Rüsztje egészen kivörösödött, lángolt, akár a napkő. Lábkörmeit az előző este felkent lakk díszítette.

Jorge éppen a napernyőt ásta ki, legalábbis próbálta. Venni kell egy másikat, morogta maga elé, miközben küzdött vele. Ruth úgy tett, mint aki nem hallotta, de mégiscsak bosszantotta a megjegyzés. Persze, ez csak egy hétköznapi szófordulat. Jorge csettintett a nyelvével, és elrántotta a kezét: az egyik küllő odacsípte az ujját. Szófordulat ide vagy oda, gondolta Ruth, a férje mégsem azt mondta, hogy „vennünk kell” egy másikat, hanem azt, hogy „venni kell”. Jorgénak közben sikerült összecsuknia a napernyőt, és csak állt mellette csípőre tett kézzel, mint aki egy már legyőzött teremtmény utolsó mozdulatait figyeli. Véletlenül vagy sem, mégiscsak „venni kell”-t mondott „vennünk kell” helyett, gondolta Ruth.

Jorge kiszabadította az ernyőt; rozsdaette, hegyes végét nedves homok borította. Aztán Ruth homokhalmaira pillantott. Szemével megkereste Ruth szandáltól sebes lábfejét, onnan tekintete végigsiklott a nő lábán fel egészen a hasáig, ahol kicsit elidőzött a köldökkörnyéki ráncokon, majd áthaladt a mellek között, mintha csak egy hídon kelt volna át, felkapaszkodott a sós hajtincseken, s végül megállapodott Ruth szemén. Ekkor vette észre, hogy a nő – aki hátradőlve ült a nyugágyon, kezét pedig szemellenzőként arca elé tartotta – egy ideje szintén őt figyelte. Ettől Jorgét enyhe szégyenérzet fogta el, bár nem tudta, hogy pontosan miért, és orrát fintorra húzva elvigyorodott. A lemenő nap bíbor fénye oldalról világította meg az arcát, amitől Ruth kissé eltúlzottnak látta a gesztust. Jorge idétlenül feltartotta a napernyőt, akár egy trófeát. Na, segítesz? – kérdezte olyan hangnemben, amit ő maga is inkább ironikusnak hallott, pedig játékosnak szánta. Ismét fintorba húzta az orrát, majd a tengerre pillantott. Ekkor hangzott el Ruth meglepő válasza:

– Ne mozdulj!

Ruth rámarkolt az egyik fából készült ütőre. Az ütő éle a combján nyugodott.

– Kéred a labdát? – kérdezte Jorge.

– Azt kérem, hogy ne mozdulj – felelte a nő.

Ruth felemelte az ütőt, kiegyenesedett, és kinyújtotta a karját, hogy aztán lassan egy vonalat húzzon a homokba. A nagyjából egy méter hosszú vonal, mely nem sikerült túl egyenesre, elválasztotta a nőt a férjétől. Amikor végzett a rajzolással, lerakta az ütőt, visszaült a nyugágyra, és keresztbe tette a lábát.

– Nagyon szép – mondta Jorge félig kíváncsian, félig idegesen.

– Tetszik? – kérdezte Ruth. – Akkor ne lépd át!

A tengerparton párásodni kezdett a levegő, Jorge legalábbis csak most vette észre. Nem akarta letenni a napernyőt és a vállán lógó többi cókmókot. De legfőképpen semmi kedve nem volt ki tudja, miféle játszmákba bonyolódni. Keveset aludt és fáradt volt. Bőre csupa izzadság és homok. Csak egy zuhanyra vágyott, és egy jó vacsorára.

– Nem értelek – mondta Jorge.

– Képzelem – hangzott a válasz.

– Na, akkor megyünk vagy sem?

– Azt csinálsz, amit akarsz. De a vonalat ne lépd át.

– Mi az, hogy ne lépjem át?

– Látom, már kezded érteni!

Jorge mégiscsak ledobta a cuccokat; meglepődött, hogy milyen hangosan értek földet a homokban. Ruth is összerezzent, de nem kelt fel a nyugágyból. Jorge balról jobbra haladva végigtekintett a vonalon, mintha írott szöveg lett volna, aztán tett egy lépést Ruth felé. Látta, amint felesége megfeszül, és belemarkol a karfába.

– Ez most csak egy vicc, ugye?

– Ez véresen komoly.

– Lássuk csak – mondta a férfi, miközben megállt a vonal túloldalán. – Mi a baj? Mit csinálsz? Későre jár, mindenki szedelődzködik, nem látod? Menni kéne. Miért nem tudsz észszerűen viselkedni?

– Azért nem viselkedem észszerűen, mert nem akkor megyek haza, amikor a többi ember?

– Azért nem viselkedsz észszerűen, mert nem tudom, mi bajod van.

– Nahát, milyen érdekes!

– Ruth… – Jorge vett egy mély levegőt, és úgy tűnt, hogy megindul a nő felé. – Szeretnéd, hogy maradjunk még egy kicsit?

– Csak azt szeretném, hogy ne gyere át erre az oldalra.

– Mégis milyen oldalra, bassza meg!

– A vonalnak erre az oldalára.

Ruth látta, ahogy szkeptikus mosolya mögött Jorge egy pillanatra összerándul a dühtől. Arca épphogy csak megrezzent, de ez az apró gesztus elárulta a férfiban rejlő ingerültséget, amit általában leereszkedő stílusával leplezett. Az indulat igenis ott volt. Benne lakozott. Ruthnak úgy tűnt, hogy most vagy soha.

– Jorge, ez a vonal az enyém, érted?

– Ez teljesen abszurd – felelte a férfi.

– Valóban. Pont azért.

– Na, menjünk, add ide a cuccokat. Sétáljunk egyet.

– Menj vissza!

– Hagyd már ezt a vonalat, és menjünk!

– Ez az én vonalam.

– Elég a gyerekeskedésből. Elegem van…

– Miből van eleged? Na, gyerünk, mondd ki!

Jorge keresztbe fonta a karját és hátrahőkölt, mintha egy erős széllökés érte volna. Úgy érezte, hogy Ruth csapdát állít neki, és nem akart belesétálni.

– Ez nem igazság. Szó szerint veszel mindent, amit mondok. Sőt, annál is rosszabb: ha bántó, amit mondok, akkor inkább képletesen értelmezed, ha meg úgy tartja kedved, akkor nagyon is szó szerint.

– Igen, Jorge? Tényleg így gondolod?

–  Az imént például azt mondtam, hogy elegem van, és te rögtön áldozatként állítod be magad. Úgy teszel, mintha azt mondtam volna, hogy “elegem van belőled”, és…

– És vajon legbelül nem ezt akartad mondani? Gondolj csak bele! Lehet, hogy még jót is tenne. Gyerünk, fejezd csak be a mondatot! Nekem is lenne bőven mondanivalóm. Na, miből van ennyire eleged?

– Nekem ez így nem megy.

– Hogyan „így”? Őszintén?

– Én nem tudok így beszélni – válaszolta Jorge, és ismét nekiállt összeszedni a cuccaikat.

– Vettem – felelte Ruth, és inkább a hullámok felé fordította a tekintetét.

Ekkor Jorge hirtelen megint eldobott mindent, és megindult, mintha meg akarta volna ragadni Ruth nyugágyát. Erre a nő védekezően felemelte az egyik karját. Jorge belátta, hogy Ruth halálosan komolyan gondolja az egészet, és a vonal előtt megtorpant. Majdnem rálépett, lábujja hegyével már-már súrolta. Megfordult a fejében, hogy tesz még egy lépést. Hogy jól beletapos a homokba. Hogy a lábával eltörli a vonalat, és egyszer s mindenkorra véget vet ennek az egésznek. Hülyén érezte magát a saját elővigyázatossága miatt. Feszült vállait felhúzta, de nem ment tovább.

– Befejezted?

Rögtön megbánta, hogy pont ebben a formában tette fel a kérdést.

– Mégis micsodát? – kérdezte Ruth, arcán fájóan elégedett mosollyal.

– Hát a vallatást! Na meg ezt a röhejes vonalasdit.

– Ha ennyire kellemetlenül érint ez a beszélgetés, akkor abbahagyhatjuk. És ha haza szeretnél menni, menjél nyugodtan, jó étvágyat a vacsorához. De a vonal, az marad. Egyáltalán nem röhejes. És továbbra se lépd át! Figyelmeztetlek!

– Olyan lehetetlen vagy, tudsz róla?

– Sajnos igen – válaszolta Ruth.

Jorgét meglepte a válasz őszintesége. Leguggolt, hogy ismét összeszedje a cuccokat, miközben halkan morgott maga elé. Nagy lendülettel felforgatta a strandtáska teljes tartalmát: ide-oda rakosgatta a naptejes flakonokat, idegesen összerendezte a magazinokat, újrahajtogatta a törölközőket. Ruthnak egy pillanatra úgy tűnt, mintha könnyek szöknének Jorge szemébe. De aztán férje lassanként összeszedte magát, majd egyenesen Ruth szemébe nézett, és így szólt:

– Ruth, te most próbára teszel engem?

Ruth érezte, ahogy a kérdés szinte már csodálatra méltó ártatlansága valamiféle emelkedettséget kölcsönöz a férfinak; mintha Jorge csak tévedni lenne képes, de hazudni nem; mintha bármilyen bűn megfordulhatna a fejében a rosszhiszeműséget kivéve. Ahogy ott guggolt előtte – tanácstalanul, vállán a bőr hámlásnak indult, haja is megritkult tavalyhoz képest –, az egész lénye olyan ismerős volt, és mégis ismeretlen. Egyszerre lett volna kedve megtámadni és megvédeni.

– Folyton mindenkinek megmondod, hogyan élje az életét – mondta a nő –, közben meg rettegsz, hogy ítélkeznek feletted. Ez olyan szomorú.

– Nahát, micsoda mélyenszántó gondolat! És veled mi a helyzet?

– Velem? Mármint miben mondok ellent magamnak? Miben szoktam hibázni? Sok mindenben. Nagyon sokban. Például buta vagyok. Gyáva. Mindenkinek meg akarok felelni, ezért aztán úgy teszek, mintha tudnék úgy élni, ahogyan valójában képtelen vagyok. Nem is tudom, melyik rosszabb: ha valaki tisztában sincs bizonyos dolgokkal, vagy ha tisztában van velük, de nem tesz semmit. Hát pont ezért húztam ezt a vonalat, érted? Igen, tudom, hogy gyerekes. És girbegurba, és rövid. Mégis ez a legfontosabb dolog, amit egész nyáron csináltam.

Jorge tekintete a távolba veszett Ruth mögött, mintha a szavai nyomvonalát követné, miközben hitetlenkedve – vagy éppen elítélően? – csóválta a fejét. Végül gúny ült ki az arcára, és nevetni kezdett. Nevetése köhögésre hasonlított.

– Mi van, nem mondasz semmit? Kifogytál a szóból? – kérdezte Ruth.

– Te és a hóbortjaid…

– Szerinted ez az egész csak egy hóbort?

– Nem is tudom – felelte a férfi. – Lehet, hogy a hóbort nem a legjobb szó. Akkor te és a büszkeséged…

– Jorge, ez most nem a büszkeségről szól. Ez egy elvi kérdés.

– Tudod mit? Védheted az elveidet, amennyit csak akarod, kielemezhetsz mindent és mindenkit, hiheted magad roppant bátornak, de valójában mindössze annyi történt, hogy elbújtál egy vonal mögé. Bizony, elbújtál! Úgyhogy leszel szíves eltörölni, aztán összeszedni a cuccaidat, és majd vacsora közben nyugodtan megbeszéljük. Most pedig ne haragudj, de átlépem a vonalat. Mindennek van határa, az én türelmemnek is.

Ruth úgy pattant a fel, mint egy elszabadult rugó; még a nyugágyat is fellökte. Jorge megtorpant, mielőtt akár egy lépést tett volna.

– Ahogy mondod, mindennek van határa! – üvöltötte Ruth. – És tudom, hogy örülnél, ha elbújnék. Azt aztán várhatod! Te nem vacsorázni akarsz, hanem fegyverszünetet kötni. Arról viszont szó sem lehet, hallod, szó sem lehet, amíg fel nem fogod, hogy ez a vonal akkor lesz eltörölve, amikor én akarom, nem pedig amikor neked elfogy a türelmed.

– Meglep, hogy így parancsolgatsz. Aztán meg pont te panaszkodsz rám. Még azt is megtiltod, hogy odamenjek hozzád. Én soha nem teszem ezt veled.

– Jorge, szerelmem, ide hallgass – mondta Ruth immár halkabban, miközben megigazította a frufruját, felállította a széket, és leült. – Szeretném, ha most jól figyelnél, rendben? Nem csak egy vonal van. Hanem kettő. Érted? Mindig is kettő volt. Én látom a tiédet, legalábbis igyekszem. Tudom, hogy ott húzódik valahol. Van egy ötletem. Ha igazságtalannak tartod, hogy ez a vonal addig marad, amíg én mondom, akkor húzz egyet te is. Ilyen egyszerű! Ott az ütőd, húzz egy vonalat!

Jorge felkacagott.

– Komolyan mondom, Jorge. Fektesd le a szabályaidat! Jelöld ki a területedet! Mondd, hogy ne lépjem át a vonaladat! Meg fogod látni, hogy én sosem akarom majd eltörölni.

 – Nagyon ravasz! Persze, hogy nem törölnéd el, mivel én sosem húznék ilyen vonalat. Eszembe se jutna.

– De ha mégis húznál, mettől meddig érne? Tudnom kell.

– Nem érne sehonnan semeddig. Nem szeretem az efféle babonákat, jobban szeretek természetesen viselkedni. Oda menni, ahova csak szeretnék. És akkor veszekedni, amikor tényleg van miért.

– Én csak azt szeretném, ha képes lennél legalább egy kicsit túllátni a saját területeden – mondta Ruth.

– Én pedig csak azt szeretném, hogy szeress – felelte Jorge.

Ruth pislogott egy párat. Aztán mindkét kezével a szemét dörzsölte, mintha a párás szelet akarta volna belőle kitörölni, ami egész délután fújt.

– Ez a legrosszabb válasz, amit csak adhattál – mondta ezután.

Jorge szeretett volna közelebb lépni és megvigasztalni, de érezte, hogy jobb, ha nem teszi. Viszketett a háta. Fájtak az izmai. A tenger közben bekebelezte a fényes napkorongot. Ruth eltakarta az arcát. Jorge a földre eresztette tekintetét. Még egyszer jól megnézte a vonalat: úgy látta, hosszabb egy méternél.

*

A mű eredeti címe: Una raya en la arena