– Ki mer elúszni a Szirtig? – kérdezte Annabella, nem is tudom, vizes és mégis ragyogó arccal. Miközben feltette a kérdést, az arca egy óriási kekszet juttatott eszembe, akkorát, mint a nap, ahogy elmerül a tengerben.

– Senki? – kérdezte ismét, de azt már nem tudom megmondani, milyen arccal, mert ekkorra a tekintetem lejjebb vándorolt. Annabella világoszöld fürdőruhát viselt, olyat, akár a... nem is tudom, most nem jut eszembe semmilyen hasonlat. A bikinifelső háromszögei kissé kidudorodtak középtájon.

Annabella kinevetett bennünket. Joggal tette, hiszen kész nő volt, két, talán három évvel is idősebb nálunk, mi meg, nos, a fürdőruhafelsőjét bámultuk. Még úgy is megérte, hogy kinevetett minket, mert ahogy válla fel-le mozgott, vele együtt a világoszöld textil és annak tartalma is meg-megemelkedett.

Mivel senki nem válaszolt, Annabella karba fonta a kezét, amivel sajnos eltakarta a kilátást. Erre mi egymásra néztünk, az arcunkra pedig kiült a tengertől való félelem és a düh, amiért nem voltunk Annabella szintjén.

Ő megbirkózott az erős széllel és azokkal a hullámokkal, amiken a nagyobb fiúk szörföztek, mi pedig tudatában voltunk, hogy csak egy nagyobb fiú teheti boldoggá Annabellát. Ő azonban rájuk sem hederített, ami még jobban elbizonytalanított bennünket.

Annabella délutánonként egyedül úszott el a Szirtig, ami egy vízből kiemelkedő szikla volt két kilométerre kelet felé, ahová nem lehetett menni. Vagyis lehetett, de nekünk nem szabadott, mert veszélyes volt, ráadásul az a szóbeszéd járta, hogy ott furcsaságokat látni, például meztelenül napozó embereket meg hasonlókat. Hogy az ember eljusson oda, hosszasan, majdnem egy órán át kellett úsznia teljes erőbedobással, és minket kissé megrémített, amikor Annabella alámerült, majd fel-le mozgó fejjel távolodott a vízen. Idővel nem látszott többnek egy bójánál, majd egy pontocskánál, míg végül bele nem veszett a kékségbe. Elérte a sziklát, ahol napozott egy keveset – kettőnk szerint a fürdőruhafelsője nélkül, három másik fiú szerint pedig teljesen meztelenül –, aztán napnyugtakor motorcsónakon tért vissza, mert valaki mindig motorcsónakkal jött a strandra. Egyetértettünk abban, hogy ez volt a magányos kalandjainak legveszélyesebb része. Biztosra vettük, hogy odafelé nem eshet bántódása, mert remekül úszott, erős és gyors volt, és mindig tudta, mit kell tennie. Mindemellett Annabella elképesztő ügyességgel lebegett a vízen. Amikor elfáradt, egyszerűen a hátára feküdt, széttárta kezét-lábát, és ameddig kedve tartotta, úgy maradt, mintha csak aludna. Olyan látványt nyújtott, akár egy szirén, vagy nem is tudom, egy zöld mentőöv. Csupán a szája, az orra és a lábujjai látszottak ki a vízből, no meg a két dudor a fürdőruhafelsőjén. A visszaút már más tészta volt, és aggódtunk, nehogy valami szégyentelen, ahogy apám mondta, valami szégyentelen motorcsónakos... nem is tudom. Apám sosem fejezte be a gondolatot.

Annabella mosolyogva hátat fordított nekünk. Azt hiszem, valójában csak udvariasságból kérdezett meg minket, hiszen tudta, hogy senki sem mer olyan messzire elúszni, mint ő. Nemcsak a félelmetes Szirt miatt, hanem azért is, mert a szüleink mindenféle borzalmas büntetéssel rettentettek el bennünket még a dolog gondolatától is. Na és Annabella szülei? Ők vajon elengedték a lányukat a szikláig? Érdekes, korábban sosem gondolkodtam ezen. Feltételeztem, hogy igen, vagy talán bele sem gondoltam. Annabella magas volt és szélsebes, ki tilthatta el bármitől is? Amikor egy másik délutánon észrevettem, hogy összetéveszthetetlen léptekkel ismét a tenger felé közeledik, nem is tudom, valami különlegeset éreztem a gyomrom és a mellkasom között. Váratlanul megtört a csend, és még én is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a saját hangomat hallom:

– Elkísérlek.

Tombolt a hőség.

Annabella meglepetten fordult felénk. Megvonta a vállát – amin úgy csillant meg a napfény, akár, nem is tudom, egy strandlabdán, aztán végigsiklott a karján –, és mindössze annyit felelt:

– Oké. Menjünk.

Biztosra veszem, hogy a többiek engem bámultak, sokkal inkább irigykedve, mintsem félve, és azt is gyanítottam, hogy valamelyikük még apának is beárul majd. Vajon jól döntöttem? Már késő volt visszakozni, ekkorra ugyanis, bármily hihetetlennek tűnt az egész, Annabella napbarnított keze megragadta az enyémet, szőke fürtjei a tenger felé csalogattak, és a lábunk alatt már csikorogtak is a parti kövek. Úgy éreztem magam, mint aki kizárólag azért jött a világra, tanult meg úszni és járt épp ide strandolni, hogy tanúja lehessen ennek a pillanatnak. Azt nem mondanám, hogy átélje, mert mindez mintha nem is velem történt volna, hanem valaki mással. Kívülről láttam magam, ahogy megteszem az első néhány kartempót Annabella nyomában, akinek a lábai elő-előbukkantak a vízből. A barátaim kiáltoztak, de ez mit sem számított.

Magam sem tudom, mennyit úszhattunk. Boldog voltam, miközben a nap elvakított bennünket, a part zaja elhalt, csak a hullámokat és a sirályokat hallottuk, a víz felváltva tűnt hidegnek és melegnek, a habok pedig ringattak bennünket. Az első néhány percben azon tűnődtem, mit mondjak Annabellának és hogyan viselkedjek, amikor megérkezünk a sziklához. Ám idővel mindenem átázott és ellágyult, talán még az agyam is, így feladtam a gondolkodást, mert tudtam, hogy eljött az én időm, végre kettesben vagyunk, és együtt úszni épp olyan, mintha beszélgetnénk. Időnként hátranézett, hogy megbizonyosodjon róla, ott vagyok-e még. Olyankor igyekeztem szép magasra emelt fejjel mosolyogni rá, miközben nyeltem a sós vizet, hogy lássa, tudom tartani vele a lépést, bár valójában nem tudtam. Csak kétszer álltunk meg pihenni, másodszor az én kérésemre, amiért kissé szégyelltem magam. Annabella lebegett a vízen, és nekem is megtanította, mit csináljak a hasammal és a tüdőmmel, hogy én is olyan lazán a felszínen maradjak, akár egy takaró. Úgy éreztem, rosszul csinálom, ő mégis nevetve gratulált, én pedig, nem is tudom, arra gondoltam, hogy megcsókolom, felnevettem én is, és közben még több vizet nyeltem. Akkor és ott eldöntöttem: ahelyett, hogy elmondanám a barátaimnak, mi történt, és kiszíneznék minden egyes részletet, ahogy eredetileg terveztem, nem mondok nekik semmit. Egy árva szót sem. Csak csendben mosolygok majd, mint az élet császára, aki már mindent látott, akárcsak Annabella, ők meg hadd gondoljanak, amit akarnak.

Nem tudom, mennyit úszhattunk összesen, de már közel jártunk a Szirthez, vagy legalábbis úgy tűnt. Sok idő telt el a második pihenő óta, ki is merültem, Annabella viszont még mindig bírta. Már nem éreztem jól magam, csupán az lebegett a szemem előtt, hogy kövessem, kövessem Annabellát, megfeszített karral, hassal, nyakkal, mindennel. Épp ezért olyan nehéz megmagyarázni, mi történt; az egész nagyon gyorsan és váratlanul zajlott le. Bosszúsan méregettem a sziklát, és azt találgattam, mennyi lehet hátra a célig, miközben minden második kartempónál a vízbe merítettem a fejemet. Hogy eltereljem a figyelmemet a fáradtságról, számolni kezdtem Annabella sebes lábtempóit és a szívdobbanásaimat. Ahogy egyre csak hallgatóztam, kedvem támadt megállni egy másodpercre és ismét megnézni magamnak a sziklát, azonban Annabellát nem láttam se közel, se távol. Egyszerűen felszívódott, mintha ott sem lett volna soha. Körbe-körbe nézelődtem, kétségbeesetten kapálóztam és balra-jobbra kapkodtam a fejemet. Csendben lebegtem a tenger kellős közepén, nagyon messze a parttól, de még mindig távol a Szirttől, Annabellának pedig nyoma sem volt. Egyszer csak, nem is tudom, kétszer akkora ijedelem lett úrrá rajtam. Nemcsak azért, mert egyedül maradtam, hanem azért is, mert rádöbbentem, hogy jó ideje a saját lábtempóimat számoltam.

Néhányszor körbefordultam és kiáltoztam, ahogy talán ő is tette, amikor épp nem hallottam, esetleg összetévesztettem a sirályok hangjával, vagy nem is tudom. Ám a kiabálás még inkább kimerített, és mindenem fájt. Rájöttem, hogy ha egyáltalán el akarom érni a sziklát, nincs más választásom, mint elhallgatni, megnyugodni, szembenézni a félelemmel és úszni tovább. Tempózni előre és nem törődni mással. Ettől kezdve nem számolgattam, nem gondolkodtam, nem éreztem semmit.

Addig úsztam, amíg végül elvesztettem az időérzékemet és szinte eggyé váltam a tengerrel.

Mire elértem a szikla peremét, a hullámok kedvükre dobáltak ide-oda. Úgy tűnt, mintha a testem és én, nem is tudom, külön életet élnénk. Nehezemre esik felidézni a megérkezés pillanatát. Forgott velem a világ, homályosan láttam és kapkodtam a levegőt. A szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam zsibbadt, és úgy éreztem magam, akár, nem is tudom, egy kilyukadt matrac. Miközben a köves parton feküdtem, közeledő hangokra figyeltem fel, majd meztelen férfiakat láttam, vagy legalábbis véltem látni magam körül, mire hirtelen eluralkodott rajtam az álmosság, azonban valaki megérintette a mellkasomat. Ugyan kezdett lelassulni a légzésem, és már-már legyűrt az álom, erőt vettem magamon, kinyitottam a szemem, és Annabellára gondoltam; arra, hogy mit vittem véghez. Végre egy szinten voltam vele.

*

A szöveg eredeti címe: Cómo nadar con ella