Amalie Skram: Karen karácsonya
Fotó: Wikipedia / W.carter
Amalie Skram: Karen karácsonya

Krisztiániában az egyik gőzhajókikötőben évekkel ezelőtt állt egy szürkére festett viskó. Kémény nélküli, lapos teje volt, hossza pusztán négy rőf lehetett, szélessége valamivel kevesebb. Mindkét oldalán apró ablak volt rajta. Az ajtaja a tengerre nyílt, kintről és bentről egy-egy fémhorogba akasztott vaskampóval lehetett bereteszelni.

            A kunyhót eredetileg a révészeknek építették, hogy tető legyen a fejük felett, amíg esőben vagy a téli hidegben várták, hogy arra jöjjön valaki, aki hajóval akart továbbmenni. Később, amikor többnyire már csak kis gőzhajók közlekedtek arrafelé, a révészek is más helyekre vonultak. A házat attól fogva az használta, akinek kellett. Legutóbb azok a kőművesek tértek be oda kettesével ebédelni, akik egy közeli rakpartszakasz felújításán dolgoztak egy nyáron.

            Azóta senkit sem érdekelt az öreg viskó. Mivel a kikötői felügyeletnél sem merült fel, hogy el kellene bontani, és mert senki sem panaszkodott, hogy útban lenne, hagyták, ahol volt.

            Aztán eljött ez a téli éjszaka, karácsony idején. Szitálva havazott, de a hópelyhek még a levegőben elolvadtak, és tovább hizlalták a rakpart kövein összegyűlt nedves kását. A gázlámpákra és a gőzdarukra a hó szürkésfehér, csipkés szélű leplet vont, és ha az ember közelebb lépett a hajókhoz, a sötétben ki lehetett venni, hogy az árbócok közt, a kötélzeten girlandként csüng a jég. A sötétszürke ködben a gázlámpák lángja koszosan, sárgásvörös fényben csillogott, míg a hajólámpák halványpirosan pislákoltak. A nedves levegőn egy-egy hajóharang üvöltése hasított át, valahányszor a fedélzeti őr megkondította, hogy jelezze, lejárt az őrség.

            A rakparton járőröző csendőr megtorpant a néhai révészkunyhó előtti gázlámpánál. Előhalászta az óráját, hogy megnézze, mennyi telt már el az éjszakából, de ahogy a fény felé emelte a számlapot, mintha gyereksírás ütötte volna meg a fülét. Karját leengedte, körbetekintett, és fülelt. Nem, tévedett. Megint felemelte az órát, erre megint hallotta a sírást, melyet most halk pisszegés kísért. Ismét leeresztette a kezét, ismét megszűnt a hang. Mi az ördög lehet ez, ki bolondozik vele? Körbekémlelt, de semmit sem vett észre. Harmadszorra is a gázlámpa fényéhez tartotta az órát, ezúttal zavartalanul le tudta olvasni, hogy mindjárt négy óra.

            Elindult a viskó mellett, furcsállva a dolgot, de végül arra jutott, hogy nyilván csak képzelődött, mi más lehetne.

            Valamivel később ugyanarra jött vissza. A kalyibához közeledve, oldalról egy pillantást vetett arrafelé. Mi volt az? Jól látta, hogy valami mocorog odabent? A gázlámpák fénye kintről úgy vert be az ablakokon, mindkét oldalról, hogy azt lehetett hinni, bent gyertya ég.

            A kunyhóhoz lépett, bekukucskált. Úgy bizony. Közvetlenül az ablak alatt, a padon valaki ült, egy összegörnyedt kis alak, aki előrehajolva valamivel foglalatoskodott, de nem lehetett látni, mivel. Egy lépéssel megkerülte a ház sarkát, hogy benyisson az ajtón. Zárva volt.

– Nyissák ki! – kiáltotta, és bekopogott.

            Hallotta, hogy odabent valaki felugrik. Egy halk, rémült kiáltás hallatszott, majd néma csend lett.

            Most már ököllel dörömbölt az ajtón, ismételve:

            – Nyissák ki, maguk odabent! Azonnal kinyitni!

            – Mi az? Szent ég, hisz nincs itt senki – hangzott a rémült válasz az ajtó mögül.

            – Nyissa ki! Csendőrség!

            – Jesszus, a csendőrség! Jaj, csak én vagyok, nem ártok én senkinek, csak itt ülök, érti.

            – Ha nem nyitja ki azonnal az ajtót, megnézheti magát. Akarja, hogy...

            Csak eddig jutott, mert ebben a pillanatban feltárult az ajtó, ő pedig előrehajolva belépett az alacsony kis szobába, ahol épphogy fel tudott egyenesedni.

            – Elment az esze! Még hogy nem nyit ajtót a csendőrségnek! Hát mit képzel?

            – Bocsásson meg, biztos úr – hiszen kinyitottam, láthatja.

            – Jól tetted – dörmögte a csendőr. – Kiféle, miféle vagy? És ki engedte meg, hogy itt éjszakázz?

            – Csak én vagyok az, a Karen – suttogta amaz. – Itt üldögélek a kicsimmel.

            A csendőr erre alaposabban szemügyre vette, ki is szól hozzá. Sovány kis teremtés volt, keskeny, sápadt arcán, az egyik oldalon mély, tályog utáni sebhely húzódott egyenesen lentről felfelé. Szemmel láthatólag nem volt még felnőtt. Felül világosbarna kardigánt, talán kabátkát viselt, amelynek szabása elárulta, hogy valaha jobb napokat látott. Sötét szoknyája alul kirojtosodott, és a bokájáig ért. Lábát egy pár lyukas katonai bakancsba dugta, amit elöl nem fogott össze semmilyen cipőfűző.

            Egyik karján, épp a csípője előtt egy rongybatyut tartott. A batyu felső részéből valami fehér dolog kandikált elő. A gyerek szája anyja sovány mellén csüngött. A lány fején álla alatt csomóra kötve egy ócska kendő volt, hátul a nyakánál néhány hajtincs lógott ki. Tetőtől talpig reszketett a hidegtől. Mikor megmozdult, lábán cuppogott, nyikorgott a bakancs, mintha valami kásás dologban tapodna.

            – Asztat hittem, nem zavarok én senkit – mondta sípoló hangján. – Ez a viskó meg úgyis itt állt.

            A csendőrt kellemetlen érzés fogta el. Első pillanatban arra gondolt, hogy néhány velős szó kíséretében kizavarja a lányt, és szélnek ereszti egy figyelmeztetéssel. Végignézett ezen a nyomorult gyereklányon, ahogy ott állt előtte a padnak szorulva, karján a kis vakarccsal, mint aki a félelemtől és alázattól még leülni sem mer. Hirtelen valami megmozdult benne.

            – Az isten szerelmére, hát mit keresel itt, te lány?

            Amaz megérezte hangjának lágyabb csengését, elszállt a félelme, és sírva fakadt.

            – Ülj le egy kicsit – szólalt meg a csendőr –, nehéz lehet így állva tartani a kicsit.

A lány halkan a padra ereszkedett.

            – Így ni – biztatta a csendőr, és maga is leült vele szemben a másik keresztpadra.

            – Az égre kérem, biztos úr, hadd maradjak itten – selypegte könnyek között a lány. – Nem csinálok én semmi rosszat, egy kicsinyt sem... tisztát tartok magam után... Maga is láthatja... nincs itt piszok... azok ott kenyérhéjjak – mutatott egy rongycsomóra a földön. – Nappal kéregetek... Az üvegben egy korty víz van... Hadd maradhassak itten éjszaka, amíg vissza nem kapom a helyemet – csak visszajönne már a néni – visszatartotta a levegőt, majd kifújta az orrát a tenyerébe, és a szoknyájába törölte a kezét.

            – A néni, az meg kicsoda? – tudakolta a rendőr.

            – Nála szolgáltam. Jó helyem volt, havi négy korona fizetséggel, früstükkel, csak hát bajba kerültem, és el kellett, hogy menjek, hát érti, ugye. Olsen néni maga intézte el, hogy az alapítványhoz mehessek, nagyon kedves az Olsen néni, egészen addig nála szolgáltam, amíg be nem kellett feküdjek az alapítványba, mert ő egyedül van, az Olsen néni, és azt mondta, maradhatok nála, egészen addig, míg bírom munkával. De aztán az lett, hogy az Olsen néninek el kellett utaznia, mert ő egy bába, az Olsen néni, de ágynak esett valahol vidéken, és azt mondják nem jön vissza, csak karácsonyra.

            – De az isten szerelmére, így kódorogsz, rángatod magaddal a gyereked, és arra vársz, hogy hazajöjjön a néni. Hát mi értelme ennek? – rázta a fejét a csendőr.

            – Nincs hova menjek – szipogott a lány. – Mióta apám meghalt, nincs, aki megakadályozná, hogy elhajtson a mostohaanyám.

            – Na és a gyerek apja?

            – Ja, az – felelte egy apró fejrándítással. – Azzal nem lehet mit kezdeni.

            – De azt tudod, hogy el is ítélhetik, ha nem fizet a gyerek után?

            – Igen, mondják – magyarázta a lány. – De mit csináljak, ha eltűnt.

            – Áruld el a nevét – javasolta a csendőr –, én majd előállíttatom.

            – Ha én azt tudnám – felelte csendesen a lány.

            – Micsoda? Nem tudod, hogy hívják a gyereked apját?

            Karen a szájába dugta a hüvelykujját, és szopni kezdte. Fejét előretolta. Arcán tehetetlen, butácska mosoly jelent meg. – N-e-m – suttogta minden hangot hosszan hangsúlyozva, ujját közben nem vette ki a szájából.

            – Soha életemben nem hallottam ekkora ostobaságot – kezdett rá a csendőr. – Hát hogy az úristenbe keveredtél össze vele?

– Esténként találkoztam vele az utcán, sötét volt – válaszolt a lány. – De nem tartott sokáig, hamar eltűnt, azóta színét se láttam.

– Nem is kerested?

– Dehogynem, de senki sem tudja, hova lett. Valahol vidéken lehet, nyilván, mert lovakkal vagy tehenekkel volt dolga, ezt éreztem a szagán, ami mindenhova követte.

            – Uramatyám, micsoda zavaros dolog ez – motyogta magában a csendőr. – Jelentkezned kell a szegényházba – folytatta hangosan –, azzal megoldódik.

            – Oda nem megyek – állt hirtelen a sarkára a lány.

            – Csak jobb lesz, ha a menhelyen kapsz ételt és szállást, mint ahogy most tengődsz – vetette ellen a csendőr.

            – Igen, de ha Olsen néni végre visszajön, ő annyira kedves, az Olsen néni, majd felvesz cselédnek, biztosan tudom, mert megígérte, én meg ismerek egy asszonyt, akinél havi három koronáért lakhatunk. Ő vigyáz majd a kicsire, amíg én az Olsen néninél dolgozok, és aztán meg elvégzem a munkát odahaza nála, miután megjövök a nénitől. Minden jó lesz, csak jöjjön vissza az Olsen néni, és karácsonyra visszajön, aszongyák.

            – Persze, persze, te lány, ha felnőtt vagy, azt csinálsz, amit akarsz, de itt akkor sem maradhatsz.

            – Kinek ártok azzal, ha éjjelente itt ücsörgök? A Jóistenre kérem, engedje meg, a picit sem engedem sírni. Csak addig, míg visszajön a néni... kérem, drága jó biztos úr, csak míg megjön a néni.

            – Hiszen megvesz az isten hidege, téged és a gyerekedet is – nézett végig a csendőr a lány hitvány ruházatán.

            – Itt akkor is jobb, mint kint a nyílt utcán, látja. Ó, biztos úr, csak amíg a néni visszajön!

            – Igazából most be kellene jönnöd velem az őrsre, érted? – gondolkodott a csendőr a tarkóját vakargatva.

            A lány felpattant, és átült mellé. – Kérem, ne tegye, ne tegye – nyüszített, fagyos ujjaival a csendőr kabátjába kapaszkodva. – Szépen kérem, az Isten nevében, csak amíg a néni visszajön.

            A csendőr elgondolkodott. Három nap múlva karácsony.

            – Na jó, legyen – mondta hangosan, és felállt. – Karácsonyig maradhatsz, de egy nappal se tovább. És jól jegyezd meg: senki sem tudhatja meg.

            – Az Isten áldja meg, az Isten áldja meg, köszönöm szépen – fakadt ki a lány.

            – És ügyelj arra, hogy pontban reggel hatkor eltűnj innen, még mielőtt beindul odakint a forgalom – mondta a csendőr az ajtóból visszafordulva.

            Másnap éjjel is arra járt, megállt a kunyhónál és benézett. A lány ferde testtartásban ült, hátát az ablakpárkánynak döntve. Arcának vonala a fejkendővel együtt halványan kirajzolódott az ablaktáblán. A csecsemő most is a mellén lógott. A lány mozdulatlan volt, mintha aludna.

            Hajnal felé fagyni kezdett. A nap folyamán mínusz tizenkét fokra süllyedt a hőmérő. Farkasordító hideg volt, a levegő tiszta és mozdulatlan. Az apró révészkunyhó ablakait olyan vastagon lepte be a zúzmara, hogy egyáltalán nem lehetett belátni.

            Karácsony éjszakáján megint fordult az idő. Olvadt, csöpögött mindenütt. Valósággal esernyő kellett ahhoz, hogy kimenjen az ember, holott nem is esett.

            A kikötőben a raktárépületek ablakairól eltűnt a jég, az út viszont járhatatlanná vált.

            Délután két óra tájban járt arra a csendőr. Az elmúlt néhány éjszaka nem volt szolgálatban, mert megfázott, lázas lett és az orvos kiírta. Most ismét arrafelé volt dolga, egy fickóval akadt beszélnivalója az egyik gőzhajón.

            Útja a révészkunyhó mellett vezetett. Bár kezdett alkonyodni, már több lépésről észrevette. Megtorpant, furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába. Odabent ült a lány, pont ugyanabban a furcsa pózban, ahogy két napja éjjel látta. Ugyanaz az arcél az ablaktáblához nyomódva. A csendőr nem is gondolt bele, csak beleborzadt abba, hogy ugyanazt a megkövült profilt látja. Teste akaratlanul megremegett. Valami történhetett?

Az ajtóhoz sietett, de be volt zárva. Erre betörte az egyik ablakot, kerített egy vasrudat, amivel ki tudta akasztani a kampót horogból. Aztán lassan, óvatosan belépett.

Mindketten meghaltak. A gyerek az anyján feküdt, és még holtában is a mellét harapta. A mellbimbóból kiserkent vér cseppekben fagyott az arcára és állára. A lány csontsovány volt, de az arcán mintha csendes mosoly ült volna.

– Szegény lány, micsoda karácsonya volt – motyogta a csendőr, a fülébe túrta.

– De talán jobb is így mindkettőnek. Az Úristennek mindennel van terve.

Kilépett a kunyhóból, behúzta maga után az ajtót, visszaakasztotta a kampót. Sietett az őrsre, hogy jelentse az eseményt.

A karácsonyi hétvége elmúltával, az első munkanapon a kikötői felügyelet lebonttatta és elszállíttatta az öreg révészkunyhót. Nem maradhatott, nehogy mindenféle csavargó ott húzza meg magát.

 

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Karens jul, Politikken, 1885.

A cikk szerzőjéről
Amalie Skram (1846- 1905)

Norvég feminista írónő, a skandináv modern áttörés legjelentősebb női alakja. Naturalista prózája a nők társadalmi helyzetére, életkörülményeire nyit ablakot, a század végén érdeklődése az osztálykülönbségek helyett a lélektani ábrázolás felé fordult. Legfontosabb műve a Hellemyrsfolket című négykötetes családregény. 

A fordítóról
Domsa Zsófia (1975)

Irodalmár, műfordító, az ELTE BTK adjunktusa. Fordításában jelentek meg többek közt Jon Fosse és Arne Lygre drámái magyarul. Legutóbbi fordítása: Ylva Østby és Hilde Østby: Titokzatos memória - A felejtés és emlékezés könyve (Park Kiadó, megjelenés alatt)