34

Armindának nem volt különösebb dolga, és mert a szokásosnál kényszerítőbb igényt érzett arra, hogy beszélgessen, benyitott João Carloshoz, aki folyton csak tanult vagy tanulni látszott, most is a manzárdablaknál ült, előtte nyitott könyvek, az ablakmélyedésben zűrzavaros brosúra- és füzettornyok, cigarettát tartó keze ügyében pedig ott volt a cserép hamutartó, amelynek tartalmából egy kevés – szénné égett gyufaszáldarabok, némi hamu – elkeveredett a papírlapokkal; bár jogot hallgatott, a könyvek főleg filozófiai és politikai tárgyúak voltak, és ahogy Arminda gépiesen elolvasta a címeket a könyvgerinceken, eszébe jutott valami, amit előző nap vagy néhány nappal korábban álmodott vagy képzelt, és mert úgy tetszett, fivére hajlandó meghallgatni, mindjárt bele is fogott, eleinte tétován, majd egyre világosabb szavakkal: egy hideg, borús reggelen történt (ilyenkor szokás a rejtőzködő Sebestyén király visszatértét várni egy vidéki városban vagy községben, talán Évorában), hogy amint kinyitották a kéttornyú székesegyház kapuit, egy lány (aki nem én voltam) besétált, szinte lopva, a korai órán még kihalt, árnyakkal teli, nedves kerengőig, a sírboltok és kövek csöndjébe; a kerengő kertjében fák, narancsfák nőttek titkon, de csak az egyiken volt egy pirosas, gömbölyű narancs, harmat csillogott rajta, és horpadásaiban zöld elszíneződés látszott; egy darabig a kút mellett állt, belenézett, pókháló csillogott a sötét mélységben, aztán óvatos léptekkel bejárta a boltozatos kerengőket, ijedten beleremegve cipője egy-egy hangosabb koppanásába; a csúcsíveket lezáró kőrózsáknak – mind eredetibbnek tetszett, mint közvetlen szomszédja – alig jutott a fentről zuhogó, pártázatot súroló, erkélyeken és szűz moha lepte korlátokon lecsorgó napfényből, mely láthatóvá tette a szálak között megülő finom port, a fém patináját, míg az erkélyek fölött galambok, vörös vércsék, egerészölyvek, rétisasok, a metsző szélnek magukat hajnali célpontként kitáró madarak repültek, a vastag falakra tükröződő vizet vetített a nap, és a lány ment tovább a keresztboltozatok ívei alatt, végig a nyugalmas gótikus kerengő északi folyosóján; a sarokhoz érve kelet felé indult tovább ugyanúgy, és ennek a szárnynak a végén, egy beugróban fedezte föl a sírt, amelyen egy lovag kőszobra feküdt, nagy termetű, erős, széles vállú kereszteslovag talpig vértben, vastag nyakára árnyékot vet az álla, amelynek közepén V-alakú árok húzódik (itt Arminda V-t rajzolt a tulajdon állára hüvelyk- és mutatóujjával), az arca sima, nincs rajta egy fia ránc sem, vonásai határozottak, szeme rezzenéstelenül előre néz, fedetlen fővel fekszik ott, a haja pedig hullámos; a lába közé fektetett széles pengéjű kard markolatán nyugszanak a fehér, finom, fiatal, ám furcsa kezek, mert mintha nem hozzá tartoznának, mégis birtokolnák a kidudorodó erek alatt rejtőző erőt; egy téli reggelen ismerte meg a lovagot, amikor a szülei éppen gyászmisén vettek részt, ő pedig kiszökött a kerengőbe, talán tizenhárom éves lehetett, és hitte, hogy hiteles emberként élhet, igaz életre vágyott, a saját, önálló életére, idegen elvárásoknak meg nem felelve, mások mímelése nélkül, misék nélkül, ami a szomszédban folyik, az is szomorú, baljós és sötét, de ő félelem, konvenciók, sanda tekintetek, mellőzések és trágárságok nélkül akart élni, ezért ment be az oldalkapun a kerengőbe, s így talált rá, így figyelt föl az álombeli lovagra, hosszan nézte, ismerősnek tűntek a vonásai, néhány pillanatra elhitte, hogy ismeri, de vajon honnan? csakis úgy lehet, hogy hitestársa ő, jegyese, bátyja, aki sosem volt, és ekkor, szinte önkéntelenül, játékból vagy hirtelen merészségből, úgy, hogy maga sem hitt igazán benne, sem a következményekben (az biztos, hogy nem álmodtam, honnan ismerném ezeket a részleteket, inkább olvashattam valahol, nem gondolod? vagy valaki mesélte, nem tudom), de annyi biztos, hogy fölé hajolt, belenézett a lovag nyitott szemébe, érezte testének hidegét, de a lovag mosolygott, kicsit fölemelte a fejét, úgy tetszett, mindjárt fölkel, és a pillanat elragadta őt, nem volt mit tenni, szemében önkívület lángolt, ajka szétnyílt, haja ráomlott a titokzatos kőarcra, megfogta a lovag vállát, és fütyülve rá, hogy látja-e valaki, lesnek-e rá, mindenről elfeledkezve, ami nem a kő, még jobban föléhajolt, szájának meleg párájával megnedvesítette, fölmelegítette a daliás szobrot, ajka megérintette az övét, álla a márványt, orra súrolta a kőből faragottat, találkozott a nagy és a kicsi száj, egy pillanatra összeforrtak, érezte, hogy ebben a pillanatban minden benne van, kettőjük szenvedélye egy és ugyanaz, forogni kezdett a kerengő körülötte és vele az egész világ, a hasában melegséget érzett, a mellében ellazulást, a keze forró volt, szabad, hiába csípte lilára a hideg, és mire föleszmélt, véget ért a mise; ezután még hetekig, hónapokig visszajárt, ilyen hosszúra torzította az időt az álom homokórája, valójában csak néhány nap telt el a moccanatlan reggelen esett defloráló csók és a másik reggel között, amikor egy pillanatnyi gondolkodás nélkül fölkapaszkodott a sírra, boldogan, nyugodtan és ünnepélyesen ráfeküdt a kőlovagra, mellét a mellére fektette, lábát a lábára, hiszen a lovag évszázadok óta várt rá fagyos éjszakákon és perzselő forróságban, kitéve a vadul tűző napnak, nyers, vad időknek; de lám, egy súlyos, görbe kéz nehezedik a vállára, valaki félbeszakítja, elrabolja tőle a békét, egy szentfazék, a sekrestyés vagy egy pap, valaki az ájtatoskodó, embertelen világból letaszította, megfenyegette, hogy szétkürtöli a házasságtörést, beszennyezi a szerelmet a leleplezés sarával; és ő ekkor szánta el magát arra a nagy kalandra, amelyet…

36

…arra a nagy kalandra, amelyet csakis a természet ellenében vihetett végbe; reggelente odament, de csak ezért, hogy egy pillantást vessen rá; aztán át kellett térnie az esti látogatásokra, nem sokkal a székesegyház zárása előtt, könyörtelen órán, amikor legsürgetőbb a szerelem, és a hosszú árnyékok közt, melyek a sírt is árnyékba borították, újra ráfeküdt a lovagra és áhítattal átadta magát neki, a gyönyör akkor járta át, amikor hirtelen leszállt a téli este, gyászos sötét váltotta föl a szunnyadó késődélutánt, miközben a földek fölött, a csupasz égbolton itt-ott csillagok szikráztak és közelebbről hallatszottak a mennydörgések, míg egy szomorú-szép, hosszú trisztáni alkonyon egyszer csak akkora ragyogás árasztotta el a katedrálist, hogy hatalmasra tágult tőle a nyugalmas kerengő, és az oszlopok a zenitig nyúltak, a sebes sugarak azonnal lidércfénybe vonták a sír sötét tömbjét, beléhatoltak, széles repedést nyitva a szoboralak és kardja között, ezen át leereszkedtek a mélybe, magukkal rántva a sírba a lovag és az – immár örök – éjszaka szerelmesét, le a mélységes éjbe és a megmásíthatatlan, messzi szenvedélybe, a tébolyító álomba, ahová csak egyszer lehet belépni s ahonnan nincs visszatérés, vagy ha van, csakis lidércnyomás, szakadatlan dicsfény, kísértet vagy név nélküli földmanó képében lehet, a jelenés ekkor bebarangolja a teret s minden kihalt és elhagyatott helyet, különös illatú virágok között, madarak fürge szárnyain lelünk rá, mélyvízi halak mellett, melyek a legszennyesebb vízfenéken élnek, ott, ahová sosem ér el a fény, ahol mindent megszáll a hideg, mint azon a sötét reggelen is, amikor a káptalan kérésére kőművesek jöttek, hogy betapasszák a csoda okozta hasadást, amely alatt eltemetve fekszik egy fiatal nő.

*

A mű eredeti címe: A Paixão

*

A fordító jegyzete:

Almeida Faria (1943−) a portugáliai Alentejo szülötte. Filozófia szakon végzett, és 19 évesen jelent meg első regénye (Rumor Branco – Fehér zaj), amely formabontó nyelvezetével kultuszkönyv lett, az igazi áttörést mégis az 1965-ös A Paixão (A passió) hozta meg neki. Ez és három későbbi regénye alkotja a „Luzitán tetralógiát”. Lisszabon egyik rangos egyetemén évtizedekig tanított esztétikát, művészet- és irodalomelméletet. Esszéket, elbeszéléseket és színműveket is ír. Magyarul egy novellája (A magányos álmodozó sétái, 1985), egy kisregénye (A hódító, 1995) és A világ suttogása (O murmúrio do mundo) című útiesszéje jelent meg (2022); műveit számos nyelvre lefordították.

A Passió (A Paixão)

Regény, de szabadvers-folyam is, alliterációkkal, metaforákkal, jelképekkel, amelyek gyakran rájátszanak a húsvét sötétség-fény-áldozat szimbolikájára. Képviselteti magát a tájnyelv, a művelt, tanult nyelv, az archaikus nyelv, a gyermeki látásmód, az álmok nyelve – és az író mindezen átszűrődő saját hangja. A cselekmény egyetlen napon, nagypénteken játszódik, és tíz szereplője van – ők adják egymásnak a szót; a belső monológok, gondolatfolyamok kirajzolják életük fontos történéseit, frusztrációit, viszonyukat egymáshoz, a szinte robbanó társadalmi és nemzedéki feszültséget, saját megváltásuk lehetőségeit és korlátait. Az írás „forradalmi” áthallásait utólag (az 1974-es portugál „szekfűs forradalom” fényében) sokan profétikusnak találták. A szereplők változatos életkora és társadalmi státusza miatt a fontos emberi életszakaszok mindegyikébe bepillantunk. És mire a végére érünk, nyilvánvaló, hogy a húsvét nem más, mint a passió után az egyéni és társadalmi feltámadások poétikai ígérete. A teljes művet a Szófa jelenteti meg, 2025-ben.