Senki sem szólít többé, de nevünk benne susog a szélben, visszhangot ver minden hasadékban alant, és a lombsátorban odafent. Bárki eltávozott közülünk, feledte rég, csermelymélyi tanyánk örökké visszavár minket hívogató oszlopos tornácával, elevenünkbe vágva, a föld belepaskolja magát viharvert lényünk legbensőbb zugaiba, mozgásra ösztökélve, mint szárnyas magvakat a szellő, melynek lenge röptét tekintetünk követi. E gyengéd rebbenések ringatnak biztonságba, miközben a világ napsütéssé s árnnyá ármánykodja magát. A varjak riadót kárognak, valahányszor egy kirajzolódó részlet elhomályosul. A sugarak áttűznek a kukorica bajszán, szálaira bontják. Selyemfény nyaldossa a felhőket, felfeslő szegélyű lebbenés.
Korok foszlanak itt le puszta csuhéként.
Kinyújtjuk ujjainkat, hogy a nap incselkedjen velük, bearanyozza őket. A gyengéd melegség az életerő bíborszínébe szűrődik át. Noha az esztendőktől csontos bütykökké dermedtek, most a kor béklyóitól szabadulva kinyújtóznak. Ami görcsös szorításba görbedt, többé nem kell összezárulnia. Bár megedzetted, átformáltad magad a meghitten ismerős, sokszor bekóborolt tájon, nincs más örökölhető otthon, egyetlen másik benső zug sem, csak az elemek messze északon. Miként a kettős csillagok jelzik együtt futó ösvényeinket, az egyik tenyér barázdákba gyűrődött, a másik a vízbe lóg. A keleti hegység ligetei teret adnak, jelenlétet és ígéretet, nem számít, mennyi időt töltöttünk távol. Talán minél többet, annál inkább.
Ifjúkorunkban idegenek jöttek messze földről, sárkányrepülővel lesiklani Tlanuva, a Rézmadár bóbitájáról. Miután a szél szárnyára kapta őket, nekiveselkedtek, hogy aláereszkedjenek a kunkori párabodrok útján; vagy sikerült nekik, vagy nem. Némelyik virágba borult az égbolton, lángra kapva. Mások a tó torkába veszekedtek, és ott fuldokoltak a tornyosuló, örökzöld varjútanyák alatt; rőzse a rég halott, égkarmolta facsúcsokra gyűjtve. Az arra járók látták a holló árnyalakját, amint kirajzolódik az ezüstpihés, gomolygó ködben. Amerre mennek, Rigó fütyül, Feketefejű cinege cipellőt kér, Indiáncinege jajongva jósol. Mindenki Sólymot lesi s Egerészölyvet, hogy jelt adjanak, ki tanyázik erre. „Hetet neki menten” – követelőzik Kardinálispinty.
Egyesek megszívlelték szavuk, mások nem.
És most itt vagyunk, a lucskos levegő lehúzza a vén csontokat, harmat-hozománya üdévé gyúrja arcvonásaink. A nyirkosság egymásba fonódó anyagdarabokká facsarja a smaragdszínt. Függélyes hasadékok nyílnak kérgen, lecsupaszítva a nyersszínű alapozásig, vöröset, fehéret, csersárgát, zöldet, bocsátván hikorira, katángra, cédrusra, borókára, babérra, fenyőre – megfestve a csupa barna-szürkét. Bozontos ágak jövendölnek szüntelen az ég felé mutató tűleveleikkel.
A nedvesség rétegről rétegre sűrűsödik. Súlyos fellegek lebegnek tova göndör foszlányok felett. Mintázott kékek, elázott zöldek, és megint kékek és smaragdzöldek. A barázdákba ágyazott kövek zafírszínt tükrözve kerülnek napvilágra. A lombok félresöprik a gipszes fényt, esőt. Gumós csápjaikat nyújtóztatva ízlelgetik a sugárzást, a mállasztó permetet szürcsölve oltják növényi szomjukat. Még több nedvet, mielőtt rájuk zúdul a kiábrándulás.
Gyermekkorunkban az itteni vizek meglágyították a hajat, pompásan oltották a szomjat, mindnyájunkat megmámorosítva, kik kortyoltunk belőlük. Akkor még nem tudtuk, a DiSyston 15-G rovarirtó azzal fenyeget, hogy ünnepi jelképpé dagasztja büszkeségünk. Sok-sok farmon nyesegetnek, hogy piacra vigyék a tannenbaumot itt, távol a germán hóbelevanctól. Az ésszerű határon túl kiuzsorázzák ezt az ártatlan kis lényt, de a marketingben minden megengedett; a nemzetgazdaság örökké tőkét kovácsol. Felejtsd el, hogy ez az örökzöld már azelőtt ébren várt a teremtésben, mielőtt a germán kereszténység megszületett. Felejtsd el a mentegetőzést, hogy mindez a jövevények druida múltjában gyökerezik. Itt csak a nyiszálás marad, üdezöld világkorszakok kimetszése ünnepi csecsebecsének és télipinty-tanyának, mindazok számára, akik eme égövet választják, és nem északon novembereznek. Ám ezek az ágak, melyek tollakkal és prémekkel terhesek, még őrzik a csipogást, kopogást, csivitelést és a madárdal végtelen változatosságát. Fényes nóták, tömör trillákkal tetézve; mindegyikük felismerhető nyelvvel gazdagítja a kollektív eszmecserét a magasabb lényeg eme anyagi tükröződésében. Mi jól tudjuk ezt.
Ismerjük a varjútanyát odafenn, tele fekete evezőtollakkal, melyek a szélrózsa minden irányában forogva jelzik a lég áramlását. Éjfekete pontokként mutatják a vándorlás útját a fény óráiban. Megidézik a napszítta csillagokat, hogy sziporkázzanak le a csermely-pántlikákra, mutassák meg magukat fényes áttűnésekben, és ragyogjanak fel újra meg újra a következő pirkadat előtt.
Egérláb mered ki bagolyköpetből, fent a lakomázó madár huhogva faggat minden elhaladót, várva, hogy újabb kisemlős kerüljön karmai közé. Itt lépten-nyomon ily aprólékosan kitervelt kelepcék fonák, ágas-bogas szövevényébe botlunk. Tekintetünk végigsöpör az elernyedt tájon, búvó vizeket kémlel, melyek csalókán csillannak szemünkbe, s tűnnek el ismét. Szeszélyes folyókat tápláló erekbe mártjuk lábujjaink. Evezővel paskoljuk a természet rendeléséből északnak hömpölygő vizeket. Megérintjük a köveket, melyek sosem hordoztak feliratot, s szilárdan állnak tavacskában, örvényben, patak sodrában; végighúzzuk ujjunk a hasítékokon, amint a fészkelődő, páncélos burkát igazgató teknős tovasiklik; kicsikarjuk a teknősarcra karcolt vonalakat, a tetovált ábrát, mely következtetéseket sugall – ehelyütt –, s emlékeket, emlékeket, emlékeket gerjeszt. Túl a szezonális jósok látkörén, akik a divatos-monumentális üdülőszállóban meditálnak, melyet azért emeltek, hogy értelmet adjanak a kollektív tárgyalásoknak, sírrabló lidérc kísért ezen a még mindig megszentelt helyen.
E félreeső helyen, az eldúdolt dalok birodalmának kézelfogható bölcsőjében a világ szívének kék ütőerei ütemre pumpálnak. Könnyen megnyílik azok előtt, akik képesek meglátni. És mindenkinek oltalmat nyújt, akik hívek maradnak hozzá. Szabályos ritmusban dobog az alanti sáros földek felett. Folyói erezik a völgyet, feltöltik a medrek hálózatát. Itt mindent eleink keze érintett, ők tanyáztak ölén menedéket keresve. A sűrűbe, tudták, belebömbölhetik berzenkedő sérelmeiket. Mégis, a lényeg kicsúszik a dombhátak között, feltevést, felismerést kavar a tallózás után. Magam is tallózok. Magamba szívom a környező tájat, minden lélegzetembe, az emlékezetembe, a doboló kamrákba. E levesben továbbra is ott kavarognak a formálódó kiáltások, nyelvi megformálások, a dal-
Az emlékezetünkben élő városok visszhangjai léptek kopogásává erősödnek, beoltva magukat a jelenbe. Kereszteződéseikben kisarjad a józan ész. Vargabetűvel visszatérve befedik a hűlő nyomokat, az éteridőben ellensúlyozva az akkort a mosttal. Kékség a kékségen, ahogy a hegyek szürcsölik az esőt csücsöri ajakkal, forrással-patakkal, elárasztván a völgyet, édes üdeségnél többet adva Maggie Valleynek. Enyhülést hozó csillámlás a meredély peremén, zuhatagba omló kőfalak buknak alá a szomjúhozó élet felé, fürdetik a teknőket, csörgedeznek csaliton, indákon, levélen, virágon.
A nagynénik, Vine, Rose; a nagyanyák, Telitha, Sarah, Fannie, Lisi maguk is mind így töltekeztek a szépséggel, s eresztették szélnek bújuk-bajuk. Mind itt nyugszanak már, kivéve egyet; én vagyok a legfiatalabb immár nagyanyává vénült nőnemzedékünkből, aki még mindig itt jár a nap alatt.
Szivárványt eszem itt. Ezüstös bíbor prizmapettyek tárnak elő álmodó elragadtatással szeplőzött húst. Ahogy elárad, megcsikland az íny, a nyelv lágyan, kecsesen ízlelgeti a merengést. Minden egyes kóstolónál varjak károgják a világba gyönyörűségüket, nagylelkűen tartják az atyafiságot, ahogy életerejüket fitogtatva rajokban szárnyra kapnak. Az égbolt csupa varjúbeszéd, majd aláereszkednek kicsivel közelebb, hogy részt kérjenek a zsákmányból – egy hal az. Odalököm elébük a foltos bőrt, morzsányi csippentésekkel cincálják ízekre ott előttem. Figyelem, ahogy szilárd hittel odasiklik egyik a másik után.
Emlékszem anyánkra legnagyobb unokájával, akkor még pólyában. A kocsiban aludt. Te meg én ráérősen, apródonként mezgeréljük le a szivárványt a forgács-szálkákról. A nővérek lassan ízlelgetnek minden falatot. Hadd pihenjenek, könnyű árnyékot vetve. Kikacagják a síkságra kiöltözött erdei suttyókat, akik teszik nekik a szépet, miközben külföldi érméket mosnak a patakban, ár ellen feljebb a tündöklő kavicsokat szitáló turistáktól.
A blattverő világ előtt, amikor nem plüssállat volt a zsákmány, hanem egy darab frissen leölt, szinte még lélegző hús. Valahányszor átszivárogtunk a hirtelen támadt idény-tülekedésen, hogy a roham dacára pettyest nyeldekeljünk, felidéztük az ösvényeken idevezető lépteinket. Pár emlékkép, amiket magunkkal vihetünk a föld minden szegletébe, hogy aztán újra visszahozzuk őket. Mielőtt végeznénk a világgal, vagy az mondana istenhozzádot vétkes emberi gondatlanságunknak. Emlékezzünk, hogyan hintettük szét az égbolton a kukoricadarát. Minden egyes prószadarabkával a szemkápráztató szivárványt habzsoljuk fel, amit elibénk tálalnak. Míg élünk, ne feledjük e tál étel ízét és illatát, ahogy lenyaltuk ujjunkról.
Morzsányi tudásunk vigyük magunkkal az eledel képében, óvjuk meg a hegyek varázsát a szeszély szájízét szolgáló émelyítő élvektől, a díszelkedő és dekadens vágyaktól, melyek oly könnyedén teret adnak az égre törő enklávéknak. Feledjük a karácsonyfákat, amiknek semmi keresnivalójuk itt. Feledjük a mérget!
Alant ámbrafa-gubók hevernek; tövistől ódzkodva szedjük fel, tenyerünkben ifjonti képzetet idéz, majd könnyedén elhajítjuk, mit sem törődve a korszakok közötti űrrel. Itt e teknőkben, ahol kékre rétegződő kék szüremlik levélbe, hóba, esőbe, virágba; hol gyerekek kurjongatnak a vízesésnek. Kicsinyek hajlanak hozzá, megfelelnek ismeretleneknek a barázdált dombhajlatban, ahonnan mindnyájan származunk. Itt e nyiladékban, a folyó völgyében hegyoldalak adják mindazt, ami drága szívünknek, és mindig vissza is veszik.
*
Az írás eredeti címe és megjelenési helye: Deep Creek, The Kenyon Review, New Series, Vol. 32, No. 1 (WINTER 2010)
Köszönet Gyukics Gábornak a szöveg kiválasztásáért és a szerkesztésért.
