Induljunk ki abból, hogy elképzelünk egy folyót. Vad, zabolátlan és több kilométer széles. Zátonyok szigetcsoportjai emelkednek ki a medréből, a szél hordta ide a homokot. A visszahúzódó gleccserből folyó kristálytiszta patakok áramlanak a sodrásban. Ennek köszönhetően lett ilyen hatalmas ez a folyó. A nagy jégmező előterében lévő világ pedig kopár tundra. Ilyen aszketikus díszletek között csak zuzmók, kúszó cserjék és törpe nyírek nőnek ezen a földön. De a folyó mellett mindig virágzik az élet. Rénszarvascsordák vándorolnak délről északra. Mindig új térségeket tár fel előttük a vándorlás évszaka, ezeket nemrég még jég borította. Emberek is vannak – vadászok járnak az állatok nyomában. Az ő történeteikkel, terveikkel, reményeikkel és túlélési módszereikkel telik meg Közép-Európa tabula rasája. De csak annyit tudunk róluk, amennyit ki lehet olvasni egyszerű szerszámaikból. A szakóca a kőkorszak bicskája. Éles és szinte mindenre jó, de legfőképpen úgynevezett hentesmunkára használták. Csontokat hasítottak, bőrt vágtak vele, kikaparták és feldolgozták az állatok zsírját. De nem mondanak nekünk semmit az emberről a szakócák és a kovakőből készült nyílhegyek.

Feltehetünk magunknak egy kisegítő kérdést: mi maradna utánunk, ha hirtelen eltűnnénk? Mit gondolna a jövőben a kutató, ha látná hitelkártyáinkat, telefonjainkat és műanyag szívószálainkat? Ez a kérdés foglalkoztat egy belga művészt, Maarten Vanden Eyndét. Kövületnek látszó technológiai leleteket farag sziklából. A berlini Futurium olyan múzeum, amely megtévesztő módon nem a múltat, hanem a jövőt mutatja be. Itt látható egy malachitból készített régi Nokia. De évezredeken át kell a földben lenniük a tárgyainknak ahhoz, hogy technikai kövületté váljanak. Lehet, hogy kiássa őket egy arra járó, és elgondolkodik azon, hogy vajon lengyelek használták-e ezeket az okostelefonokat. Nincs még veszve Lengyelország, amíg vannak okostelefonjai? Nem erről van szó. Ezek a tárgyak többet mondanak az emberek hétköznapi életéről, mint az identitásukról. Nehezen megragadható az identitás, illékony és sehogy sem akar megőrződni.

Még a legrövidebb töprengés is arra késztet, hogy értékeljük a kőkorszaki kézművesek mesterségbeli tudását. Műgond és kitartás kellett ahhoz, hogy készítsenek valamit semmiből. Mindenekelőtt gyakorlottság kellett ahhoz, hogy éles hegyet tudjanak készíteni kovakőből. De hol találtak a tundrán, ahol nincs erdő, nyílvesszőnek való, egyforma vastagságú botot? A vadász felszerelésének legértékesebb eleme a nyílvessző. Ha kilövi, mindenáron vissza akarja szerezni. És a kova? Az olyan, mint a ceruza. Ha eltompul, ki kell hegyezni.

De a túlélés egyik módja sem adatott meg egyszer s mindenkorra. Pottyanhat az égből az új ötlet, bár biztos nem a szó szoros értelmében véve, úgy, mint az a monolit Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjében. Gyakran jön kívülről, másoktól ellesve. És ráébreszti az embert arra, hogy másképp is használható ugyanaz a nyersanyag. A kőkorszakhoz méltó találmány a töltőceruza, amelyben cserélhető a grafitbél. Most több kis kovaszilánkot helyeznek egymás mellé, és ezekből lesz a fegyver hegye. Ha az egyik elkopik, helyettesíthető egy másikkal. Ez nagyon praktikus megoldás – már nem kell nagy kovatömb a fegyver javításához. Elég néhány apró darabka. A szerszámkészítésből maradt szilánkok, a hulladék.

Pár ezer éve, amikor már egyre távolibb emlék volt a nagy jégmező, melegedett az éghajlat, az ősfolyó vidékén lévő fauna és flóra pedig egyre inkább emlékeztetett a mostanira. Tölgyek, hársak és nyírek növik be a tundrát. Tűnyalábos fenyők vernek gyökeret a dűnékben. Nyáron színes évelő virágok szőnyege borítja a réteket. A terep mélyedéseiben, ahol az év nagy részén áll a víz, tőzegrétegek rakódnak le. Az ilyen helyek szomszédságát szereti az égerfa. A fák között jávorszarvasok, őzek vándorolnak. Gátakat emelnek, telepeket építenek a hódok. Meleg és vízhatlan prémjükhöz nem fogható semmilyen más anyag. Elöntött ártereket alakítanak ki, ezek a biológiai sokféleség oázisai. Újabb forradalmi ötlet: úgy is lehet élni, mint ők, letelepedve, kötődve a földhöz jóban-rosszban, mintha növények lennének, nem állatok. Az újkőkorszakban kezdődik a földművelés. Mágnesként vonzza a népeket a folyóvölgy termékeny talaja. A területgazdálkodás kész modelljével érkeznek. Ez azon a meggyőződésen alapul, hogy kalászosokat terem a föld, ha rákényszerítjük. Figyelmesen nézték mindezt a vadászok és a gyűjtögetők, akik még mindig sokan voltak az erdőben. Egyeseket hamar meggyőznek az új módszerek. Mások inkább a régi életet választják. Vándorolnak, hol itt, hol ott bukkannak fel. A dűnék és a tőzegtelepek mindkét csoport emlékét őrzik. De mi marad a házból és a sátorból? A maradványokból áll össze a történet, amely elmondja, hogyan éltek egykor az emberek. Olyan dolgokból, amelyek nem kellettek senkinek. Itt felejtette őket valaki, aztán a dűne martalékai lettek.

Az emberi létet meghatározó ciklusokba zárul a múló idő. A meleg évszak a bőség, a hideg a túlélésért vívott harc ideje. De mérhetjük pontosan az időt. Abban a korban talán még senki sem számolta az éveket. Tegyünk hát most néhány lépést. Az első lépés az őstörténetben a jégmező visszahúzódása. A következő ötezer vagy még több lépésben vándorolnak az emberek az állatok után, majd úgy döntenek, hogy állandó településeket hoznak létre, egyetlen helyhez kötik magukat. A következő két-háromezer lépés után egész más nyersanyagot használnak. Megvan az a jó tulajdonsága a bronznak, hogy könnyen önthető. Ezt behatárolják a földből évszázadokkal később kitermelt érckészletek. A tárgyak második életén is el kell gondolkodnunk. Átalakítanak valamit valami mássá. Pontosan úgy, mintha okostelefonná akarnánk alakítani a már említett régi Nokiát. Összezavarja a bronzkori ember praktikus életfelfogásával a nyomokat. Még a hétköznapjait is nehéz rekonstruálni. A kurgánok a legfeltűnőbb nyomai az őserdőben. Szabályos halmok csoportja nő ki a nyílt terepen, a patak mellett. Aki építette ezeket, nem látott maga körül erdőt. Nem csak sűrű sarjerdőkből áll össze az ősrengeteg. Tájak mozaikja. De azért emelnek ilyen impozáns halmokat, hogy dicsekedjenek velük. Szembetűnőnek kell lennie az ilyen építménynek. Messziről látszania kell, és ilyen tartalmú üzenetet juttat el a környékbeliekhez: itt fontos és vagyonos ember nyugszik. Valaki, aki mindezt birtokolta. Sokkal többet mond a kurgán alakja a jövőben, mint az, hogy mit temettek ide. Fogak, csontok és történelemelőtti technikával készült cserépedények maradványai kerülnek elő.

Ezer lépésre innen megint más nyersanyag szorítja ki a bronzot. A vas tartósabb és nagy mennyiségben lehet előállítani. Beindul a kohászat az őserdő szélén. Kétszáz kiló gyepvasérc és ugyanannyi faszén kell ahhoz, hogy kiolvasszunk húsz kiló vasat ezerkétszáz Celsius-fokon. Annyi füstöt ereget százötvenezer bucakemence, hogy fontolóra kell venni e vállalkozás költségeit. Elképzelhetetlen, hogy ne pusztítsák a környezetet a kemencék építésével. Már csak azért is, mert nagy területen irtják az erdőt, hisz szenet kell égetni, hogy legyen mivel fűteni a kemencét. Sokkal több kérdés merül fel: Ki áll mindezek mögött? Milyen társadalomszerkezet alkalmas ilyen mennyiségű vas termelésére? Ki irányítja és kit használnak csak olcsó munkaerőként? Sok kérdésre adhatnak választ a virágporok, amelyek kétezer évre konzerválódnak a közeli tőzegtelepeken. Az úgynevezett palinológiai profil réteges szerkezetű – ha mélyre ásunk, vándorlunk a múltban. A jövőben viszont képes lesz a szakértő meghatározni és konkrét fajtákhoz rendelni a porokat. Néha nagyobb magokra vagy faszéndarabkákra bukkanunk. Ha megállapítottuk a korukat levonhatjuk a magától értetődő következtetést: volt erdő, aztán meg már nem volt. Valaki kivágta és elégette.

A középkor az az időszak, amiből nem csak szerszámok, hanem szóbeli és írásos közlemények is maradtak ránk. És földrajzi nevek. Már világosan jelölt topográfiája van az erdőnek. A folyó mentén dűnék és mocsarak párhuzamos sávjai váltogatják egymást. A déli ingovánnyal szomszédos homokháton kis vár épül. Ellipszis alakú, a hosszabb tengelyen helyezkednek el a tornyok és a fakapu. Földdel teli ládákból építették a falakat, aztán földet hordtak rájuk. A várudvaron csak a legszükségesebbek készültek el: kemence, sátrak, fészerek. Nincs semmilyen épület. Az a lényeg, hogy lehessen látni. A legénység figyeli a láthatárt, a füstjelek és a környéken szétszórt hasonló erődökben gyújtott jelzőtüzek riadóztatják az őrszemeket. Nekik is fel kell készülniük arra, hogy riadóztathassák a többieket. Védik az erdei utat, amelyen keletről nyugatra vonulhatnak az ellenséges balti seregek. Szinte óraműpontossággal, évente támadnak erre a vidékre, amelyet már Mazóviának neveznek. Sürgölődnek a mazóviai fejedelmek, hogy készen álljanak ezekre az inváziókra. Az erdőnek most sok kis tulajdonosa és sok neve van. Még senki sem nevezi Kampinosi őserdőnek, bár nemsokára pontosan így fogják leírni.

Gombamódra szaporodnak benne a falvak. Mesteremberek, telepesek alapítják ezeket, akik szabad kezet kapnak az erdei gazdálkodáshoz. Vadméheket telepítenek faodúkba és begyűjtik a mézet. Kivágják a fákat, hamuzsírt készítenek az elégetett faanyag hamujából. Mocsárvidéken telepednek le a vízgazdálkodás holland és német mesterei, akiknek különféle kiváltságokat adományoznak. Parasztházakat építenek, aztán temetőt is nyitnak. Bár más Istenben hisznek, mint a lengyel király alattvalói, a sírköveiken ugyanolyanok a keresztek. Lengyel Királyság, lengyelség, haza, vallás, adó és jobbágyság – már ezeket a fogalmakat emlegetik az őserdő útjain. Egymás után el a nagyvadak a rengetegből a kíméletlen vadászat miatt: a jávorszarvas. A bölény, az őstulok, aztán pedig a farkas és a hód.

Összefügg az Európa közepén lévő síkság sorsával az őserdő története. Felosztják a hatalmas országot, aztán idegen nyelveken beszélő földrajztudósok jönnek az erdőbe. Külföldi kartográfusok rajzolják a térképeit. Felkelések törnek ki, parasztok és katonák vérét nyeli el a föld. Az első globális háború idején perselyt látnak az erdőben. Dőlnek a fák, deszkákra fűrészelik őket, kellenek a lövészárkokhoz. Keskeny vágányok hálózzák be az erdőt, vagonok járnak ide-oda a fatelepek és a falerakatok között. Amikor 1918-ban – most már gondosan és ünnepi áhítattal jegyzik fel a dátumot – talpra áll a lengyel állam, mert megint független, és olyan emberek jelennek meg a Kampinosi őserdőben, akik arról beszélnek, hogy meg kell védeni. Az óceánon túl már léteznek az első nemzeti parkok, talán itt, minden lengyel folyó-anyja, a Visztula mellett is érdemes lenne ilyet létesíteni. A Varsói Egyetem harminc fölött járó hallgatója, Roman Kobendza és leendő felesége, az egy évtizeddel fiatalabb Jadwiga is osztja ezt a meggyőződést. Kampinosba járnak hétről hétre, minden zugát megvizsgálják. A férfi botanikus, a nő geográfus. A férfi a növénytársulásokat, a nő a dűnéket kutatja, melyeken a túlélésért küszködnek a tűnyalábos fenyők. Nem marad semmi nyoma a két embert összekötő szerelemnek. A környezetüket írják le és fényképezik, nem magukat. Ritkán veszik figyelembe az érzéseket az archívumokban, még akkor is, ha valami fontos épül belőlük.

Egyébként a Hitler nevű bajszos osztráknak is vannak tervei e tájakkal. Megint katonák nyüzsögnek az erdőben. Varsó, a Kampinosi őserdő sziámi nővére, vérzik, akik pedig fegyvert fogtak, a fák között is rejtőzködnek. Ideiglenes állam születik az őserdő falvaiban. Alig néhány ezer állampolgárt számlál a Kampinosi Köztársaság. Kertmozijaiban ejtőernyőkre vetítik a németektől zsákmányolt filmhíradókat. De visszafelé játsszák le őket, hogy a néző úgy lássa, nem előre nyomul a támadó, hanem visszavonul. Talán humorral is lehet háborút nyerni. Az őserdő közepén, a mocsár fölé emelkedő, ásványokban gazdag magaslaton építették a néhány gazdaságból álló Ławyt. A Wehrmacht most egymás után gyújtja föl a házait. De egyszer csak kilép az útra egy nő egyedül, gyerekkel a karján. Már szembenéz a halállal, de megáll a páncélos oszlop, amikor meglátják. Egyetlen lövés sem dördül Ławyban.

Amikor már nem dörögnek a fegyverek az őserdőben, visszatér ide Roman és Jadwiga. Már komoly tudósok, akik pontosan tudják, mi a céljuk. Legyen nemzeti park a romjaiból újjáépülő Varsóval határos Kampinosi őserdő. Szüksége van zöld tüdőre a fejlődő ország nyüzsgő fővárosának. Az északnyugati fuvallatoknak kell kiszellőztetniük a várost, lakói pedig csendet és nyugalmat találnak a fenyvesekben. De 1959-ben már csak Jadwiga vágja át a szalagot. Néhány évvel azelőtt állt meg Roman szíve, mintha nem fért volna meg benne a nő és az erdő szeretete.

Létrejön a park, de kevesen tudják, mit kéne kezdeni vele. Mit jelent az, hogy „óvni az erdőt”. Nagyon jól megy az erdészetnek a fák nevelése és kitermelése. Rosszabb a helyzet, ha békén kell hagyni a százéves fenyőket, pedig milyen jók deszkának. És csak nézhetik, hogy boldogul magában az őserdő. Hogyan vadul el. A vadulás lesz a nemzeti park vezéreszméje. Hatékony anyagi és egyéb eszközökkel ruházza fel az államhatalom. Pénzt ajánlanak az őserdőben épült falvak lakóinak, ha elköltöznek. Ráállnak erre az emberek, és elnéptelenednek a gazdaságok. 1975-ben, Ławyban születik Przemek, de hat évvel később már nem lakik ott. Kevesen maradnak. Ruderális fű növi be a falakat. Ahol tehenek legeltek, ott most egyre sűrűbb a csalán. Az emberek szomszédságához szokott fehér gólyák is elköltöznek. Fákat ültetnek az erdészek a megművelt földeken. Szigorú rendben, fenyőt a fenyő, tölgyet a tölgy mellé. Mert mindenki azt hiszi, hogy a lehető legtöbb fának kell lennie az őserdőben. Megint jávorszarvasok futnak a fák között. A Szovjetunióból telepítették ide őket. Lengyelország északkeleti részéből hozott újrahonosított hódok gazdálkodnak a csatornákban. Magától jött két farkascsalád, hogy sakkban tartsák a helyi szarvaspopulációt. Már csak pincék maradtak a régi falvakból, a park chiropetorológusa átalakítja ezeket a denevérek téli menedékhelyévé. Nagyon jól érzi magát a barna hosszúfülű-denevér és a horgaszőrű denevér ott, ahol azelőtt befőtteket, dzsemeket és likőröket tartottak. Ławy egykori lakói évente egyszer, júniusban találkoznak az egyik gazdaság helyén maradt tisztáson. Asztalokat állítanak fel egy terebélyes hársfa alatt. Lakoma közben szívják magukba a bodzavirág illatát. Este a hídra mennek. Valaki előveszi a harmonikát, a többiek táncolnak, sarkukkal kopogva az átkelő acélszerkezetén. És úgy érzik egy pillanatig, mintha sosem tűnt volna el Ławy.

Nagyjából ekkor álldogál a közeli Truskaw faluban, a mesterséges tó partján egy harminc fölött járó kalkuttai születésű hindu, aki Varsót választotta lakóhelyéül. Felhők ragyognak a víztükörben, távolban dereng a szennyvítisztító baljós sziluettje. Azon töpreng Szajam, hogy miért emlékezteti ennyire ez a hely az otthonára, a gyarmati időkben épített Picnic Garden kerületre. Ez a Varsó környéki erdő pedig Szundarbansz mangroveerdőire, ahol még mindig járnak bengáli tigrisek. Nem talál választ az értelme ezekre a kérdésekre. A szív viszont tudja a magáét. Szajam katedrális lát az őserdőben, amelyet több nemzedék épített, akárcsak a barcelonai Sagrada Familiát. Reagáltak a változó természeti körülményekre, az új időkhöz igazították kutatásaikat és kísérleteiket. A székesegyházra jellemző gondolkodás megköveteli az utódokról való gondoskodást. Jó ősnek kell lenni. A fotós fényképeket készít arról, ami a fák között látható, és e kérdés miatt nem jön álom a szemére: mi jön ezután? Milyen lesz holnap az erdő?

2022 őszén Palmiryban, a parkolóban buzgón magyarázza egy régész egy bizonyos írónak a Kampinosi őserdő és a legszűkebb körmyezet bonyolult településszerkezetét. Megbeszélik, hogy tesznek egy kirándulást. Az író kombinál magában: mi van akkor, ha pontosan egy év lesz egy lépés? Tíz kilométert megtéve eljuthatnánk az utolsó jegesedésig. Olyan időkig, amikor még nem volt erdő. Ha tízezer éve jön létre a Kampinosi Nemzeti park, viccelődik a régész, akkor jávorszarvas helyett rénszarvast kellett volna rajzolni a logójába. Több se kellett az írónak. Érzi, hogy beindult a képzelete. Tudja már, hogyan írja le az erdőt. A tegnapot, a mát, a holnapot.

Ugyanígy izgalomba jött, amikor néhány héttel később találkoztak Varsóban, az Állami Régészeti Múzeumban. Kezébe ad a tudós egy kovakőből készült szakócát, amely innen harminc-negyven kilométerre került elő egy régészeti feltáráson. Elmagyarázza, hogy nehéz lenne megmondani, hány éves. De kétségkívül neandervölgyi eredetű. Olyan emberek voltak, mint mi, ma is beolvadhatnának a Homo sapiens tömegébe. Az a néhány tízezer év sokkal több annál, amennyit magába tud fogadni a jégkorszak utáni táj emlékezete. Könnyű a szakóca, akkora lehet a súlya, mint egy mai telefonnak. Mégis rogyadozik az író térde a terhe alatt. Különösen akkor, amikor rádöbben, hogy tökéletesen illik a bal kezéhez. Könnyen megtalálják az ujjai a megfelelő mélyedéseket, mintha méretre szabott kesztyű lenne. Nem számít, hogy a neandervölgyiekhez vagy a Homo sapiens fajhoz tartozott a gazdája. Azt mondja az őserdőnél régebbi szakóca: balkezes volt a tulajdonosom.

 *

Forrás: Felczak

A megjelenést a Wacław Felczak Alapítvány támogatta.