Az ünnepekre lassan hazajöttek a vendégmunkások. A gyerekek bámulták az aranyszínű mobiltelefonokat, a zenélő képeslapokat, meg a cigarettát, ami nem égett, de ha beleszívtak, mégis füstölt. Zhong Yonglian rengetegszer kiment a falu szélére, és nézte, hogy jön-e az ő nagydarab fia. De hiába várta. Kérdezgette a visszatérőktől, tudják-e, hol dolgozik: senki se tudta.

Bement a városba, hogy telefonáljon Guofengnek. A boltos azt mondta, megszűnt a vonal. Ez azt jelenti, hogy a telefont már nem használják, mondta. Lehet, hogy nem fizette a számlát, vagy az is lehet, hogy ellopták a telefonját. Kantonban például a motoros rablók a földre rántják az embert, és tíz métereken át húzzák maguk után, mondta.

Zhong Yongliant annyira elgyötörte az álmatlanság, hogy egyik nap a széken ülve elaludt. Álmában Guofeng kisfiú volt, arca sápadt, hangja rekedt. Ő vett egy kanállal a rizskásából, beleszórta az orvosságot, és gondosan megfújta: “egyél, kicsi fiam, egyél egy kanállal, utána máris jobban leszel.” Guofeng fájdalmasan nézett rá, és erőtlenül megrázta a fejét. Ő aggódni kezdett. Kivitte a tálat, és mikor visszajött, az ágyon hatalmas, sötétlila torzszülött feküdt – mellkasát szinte átszúrták a vézna bordák, szervei lüktettek, mintha mindene levegő után kapkodna, testén gyulladt daganatok, némelyik felszúrva, folyt belőlük a sötétvörös vér. Karjai mintha kutyák megnyúzott lábai lennének. Félig guggolt, jobb kezével kapaszkodott az ágydeszkába, megpróbálta felhúzni magát. Behajlított combjai rángottak, a testét borító takaró a földre csúszott. Aránytalanul nagy, lúdtojás alakú fejére néhány szőrszerű hajszál tapadt. Nem volt szeme, nem volt füle, nem volt orra, csak a ziháló száj, tele hegyes fogakkal. Annyira mohón nyelte a levegőt, hogy állkapcsa kiakadt. Nyirkos bűz árasztotta el a szobát. Nem bírta tovább tartani magát, dőlni kezdett, hirtelen anyja felé nyújtotta görcsben rángó karját. Zhong Yonglian erre ébredt fel. Csuklója jéghideg volt.

Azonnal a lányáékhoz ment. A veje kint ült a napon, kártyázott.

– Rémálmom volt. Guofengnek szárnya és farka nőtt, mindene vérben ázott. És nem tudunk róla semmit!

De a veje meg se szólalt .

– A sógora vagy, menj, keresd meg. A nővérének megszakad miatta a szíve.

A veje nézte, de nem mondta ki, amit gondolt.

– Kerítsed elő az egyetlen fiamat.

– De hát hogy kerítsem elő?

– Megtalálod a módját. Kérlek, kerítsd nekem elő.

– Mégis hol keressem? Azt se tudom, hogy melyik megyében van.

– Meg fogod találni. Ti fiatalok olyan ügyesek vagytok. Hozd haza, hogy együtt tölthessem vele a holdújévet. Utána azt csinál, amit akar, meg te is. Beteg vagyok, nagyon aggódom. Muszáj látnom.

A veje fölállt, Zhong Yonglian hirtelen letérdepelt elé, belekapaszkodott a térdébe, szeme könnyes lett, úgy mondta:

– Annyira félek, hogy meghalt. Hogy tényleg meghalt.

– Micsoda?! – Aztán amikor meglátta, hogy a felesége kijött hozzájuk a házból, mégis azt mondta rá:

– Jól van.

– Megesküszöl.

– Esküszöm.

A veje fogta az ötszáz jüant, amit Zhong Yongliantől kapott, bement a megyeszékhelyre, ott volt egy napot, aztán még az ötszáz yuant is visszaadta. Találkozott Li Yuanronggal a szomszéd faluból, hazudta az anyósának, nála volt Guofeng  levele,  Guofeng azt írta benne, még lehúz pár napot a gyárban, aztán hazajön. Zhong Yonglian nem hitt neki, a veje mobiltelefonjáról felhívta Li Yuanrongot.

– Guofeng nemsokára otthon lesz. Most egy nap megkeres egy ezrest, meg akarja szedni magát kicsit, aztán megy is haza – mondta neki Li Yuanrong.

Az év utolsó előtti napján a Guangdongban dolgozó Guoguang visszajött a faluba. Ugyanazt mondta, amit Li Yuanrong: Guofeng a vele szomszédos gyárban dolgozik, ilyenkor dupla órabér van, egy nap négyszázat is meg lehet keresni, persze, hogy túlórázik, de azt üzeni, hogy holdújévre itt lesz.

– És mi van vele? Ugye jól van?

– Nem nagyon mond soha semmit. De hosszú hajat növesztett, úgy néz ki, mint valami művész.

Zhong Yonglian pontosan tudta, hogy Guofeng az összes dupla órabérét Shecunban fogja eljátszani. Ott az újév első napján a templom előtti téren felállítanak tíz asztalt, odagyűlik az összes munkás a környékről. Egy Zhigang nevű kezdte, aki pár évig krupié volt. Az emberek először pár száz jüant tesznek fel, aztán pár ezret, aztán tízezreket, százezreket, hogy a teljes évi keresetük elmenjen a dominón. Aztán kölcsönkérnek vonatjegyre, és mennek vissza délre, megint egy évig dolgozni a gyárban. Guofeng tavaly négy napon keresztül nyert, aztán az ötödik napon elveszítette az összes pénzét. Véreres szemmel állított haza, megevett egy tál kását, aztán elment.

Újév reggelén Zhong Yonglian előkereste a főzőlapot, csirkepörköltet csinált, kacsát, marhát, meg disznólapockát. A nagy üstben zöldséglevest főzött tofuval. Délre minden kihűlt. Mindenfélével próbálta magát lefoglalni. Mint egy büszke szerelmes, ki nem lépett volna az ajtón, várta, hogy a másik lobogva megérkezzen, a nevét kiáltsa, s, csak akkor fordul meg, csak akkor fut szét az arcán a mosoly:

– Hát megjöttél, Guofeng.

– Megjöttem, anyám.

Csak erre a két szóra várt. Az út a falu határán túl lassan eltűnt a fagyos szürkületben, dermedt csönd volt, csak pár gyerek petárdázott a falu másik végén. Aztán mint a fekete tus, olyan sötét lett odakint. Zhong Yonglian a küszöbön ült, folytak a könnyei.  

Este tizenegyre mindenhol bezárkóztak, ő is kiment, hogy bezárja a kaput. Gyér fényeket látott meg a távolban. Mozdulatlanná merevedett, úgy nézte. Autó fényszórói voltak. Az autó éppen felé tartott. Hangosan dobogott a szíve. Mintha arany világítana. Tipegve futni kezdett, aztán egyre nagyobbakat lépett, és már úgy futott, ahogy a férfiak.  

Egy kisbusz volt. Elment mellette, nem is lassított.

Az út szélére ült, és elsírta magát. Az egész teste fájt. A futásban elszakadt a cipője, egy kő megvágta a lábát, el is esett. Nem jön már vissza a fia. De éppen amikor már nem is próbálta vigasztalni magát, a kisbusz visszafordult, és behajtott a faluba. Éppen a háza előtt fékezett le. Járatták a motort.

Visszafutott.

Guofeng kicsi csomagot dobott a földre, nadrágja zsebéből kivett kétszázat, odaadta a sofőrnek. Ugyanolyan komor volt, mint máskor. Zhong Yonglian felvette a földről a csomagját: “Fiatalember, kér vacsorát?” – kiabált be a kisbusz ablakán. A sofőr nem válaszolt, becsapta az ajtót, és elhajtott.

– Hogyhogy ilyen későn jöttél? – kérdezte az anyja. A fiú ideges volt.

– Huszonöt órát ültem a vonaton. A városban meg nem lehetett kocsit fogni. 

– Éhes vagy?

– Éhes.

– Melegítek neked vacsorát.

– Rizskását adjál.

– Újév napján miért kását akarsz enni?

– Kását adjál.

A hangja halk volt, de tekintélyt parancsoló.

– Fáradt vagyok, majd szólj, ha kész van. – Azzal a hálószoba felé indult, szemei már majdnem csukva. Tompa puffanással dőlt az ágyra. Zhong Yonglian nagy nehezen kiráncigálta alóla a takarót, betakarta. Aztán a megkönnyebbüléstől üresen hozzálátott a kásához. Elmosta az üstöt, rengeteg vizet öntött bele – a fia a híg kását szerette, ami olyan, mint a leves. Nyugtalanul megrázta a gázpalackot. Lassabban puhult a rizs, mint máskor, felemelte a fedőt, gőz csapott ki alóla, belemert a kanállal, de még kemény volt. Amikor végre kész lett, jól telerakott egy tálat. Égette a kezét, ahogy fogta, de nem tette le, vitte be a szobába, halkan szólongatta a fiát. A paplan alól erőtlen hang hallatszott, mintha nagyon távolról mondana valamit, de nem lehetett kivenni.

– Kisfiam, kelj fel, itt a kása.

A fia nem válaszolt. Leült az ágya szélére, és várt. A vonatút legalább háromezer mérföld, aztán a megyeszékhelytől idáig is legalább még hatvan, rossz utakon. Óvatosan megigazgatta a paplant. Az ablakból látszott, ahogy kint szakad a hó. Milyen csönd van, gondolta, az én kicsi fiam édesen alszik, kint meg milyen szépen hullnak a hópelyhek.

Kis idő múlva újra szólította:

– Feng.

Nem jött válasz.

Mint egy őz, arcával a fiához hajolt, lágyan mondta:

– Kicsi fiacskám, kelj fel szépen, egyél egy kicsit, majd utána alszol tovább.

 De ahogy kimondta, sötét félelem fogta el. Kezét a fia arcához érintette: mintha jeget fogna. A fiú orra alá tette egyre erősebben remegő kezét, alig érezte a lélegzetét. Rázni kezdte, de mintha egy vizestömlőt rázna, a test tehetetlenül fordult jobbra-balra. Megpróbálta felhúzni az ágyról, keze lecsúszott a fiú overáljáról. Feltépte a ruhája ujját, teljes erejéből szorította a csuklóját, úgy húzta – a test felfoghatatlanul könnyű volt, mégse bírta felhúzni. 

Ekkor megdermedt, ömleni kezdtek a könnyei.

Amit fogott, az nem emberi kéz volt. Kutyatetem, döglött macska, patkány oszló hullája, ujjaira vastagon ragadt valami iszamos, gennyes váladék, ahogy a fia bomló csuklóját szorította, mutatóujja beszaladt a meszes fehér csontokig. A karja teljesen ellilult, a húsa mállott. Ő felgyűrte az ingét, a teste is lila volt, mellkasán átlátszott az erek fekete hálója. Eszelősen ugrott fel az ágyra, hátulról átkarolta a fiát, úgy emelte – erre a feje, mintha a gerince is el lenne törve, mélyen előreesett, a kinyíló szájból maró vegyszerszag áramlott ki.     

Az orvosnak elég volt három perc.

– A teste elrohadt, a belső szervei, a bőre, a csontjai, mind. Élve oszlásnak indult.

A hangjában vád volt. Zhong Yonglian visszaszállította a fiát a faluba, és titokban eltemette.

Tavasszal jött egy gyakornok a megyei jogsegély-szolgálattól. Érezni lehetett rajta, hogy országos hírnévre pályázik. Megkereste a fehérre őszült hajú Zhong Yongliant. Elmagyarázta neki, mi az az ólommérgezés, mit jelent az, hogy heti törvényes munkaidő, mire valók a munkavédelmi előírások. Látta, hogy Zhong Yonglian semmit se ért belőle, másképp mondta:

– Ugye hallott a vegyifegyver-gyárakról, amiket a megszálló japánok építettek? Na, ez azoknál is mérgezőbb.

Zhong Yonglian a fejét rázta, ott akarta hagyni.  

– Én magának akarok segíteni. Nem kell egy fillért se fizetnie érte.

– Nem.

– Másokon segíthetnénk, hogy ne kelljen ártatlanul meghalniuk!

– Menjen innen. – Azzal a szomszéd kapujához sétált. Mint aki betegségből lábadozik, nagyon lassan, kínnal ült le a küszöbre. Wu Haiying meglátta, kihozott neki egy sámlit.

– Hideg a kő.

– Azt akarom mondani…nem kellett volna téged gyanúsítanom.

– Miket beszélsz?

Wu Haiying leguggolt, megfogta Zhong Yonglian kezét, nem szólt többet, folytak a könnyei. Zhong Yonglian fájdalmasan nézte az eget. A falu elején az egyik házból, ahonnan a fiú még nem ment vissza dolgozni, amerikai sláger szólt. 

Everywhere I'm looking now

I'm surrounded by your embrace

Baby, I can see your halo

You know you're my saving grace

You're everything I need and more

It's written all over your face

Baby, I can feel your halo

Pray it won't fade away

Ők meg mint a kövek, úgy hallgatták.