A parányi lepke, amelyik az ég alatt repdes, egyik pillantról a másikra tűnik el ebből a világból. A parányi lepkével együtt pedig Yang faluban eltűnik az ólból egy tyúk.
Zhong Yonglian eldöntötte magában, hogy a szomszéd lopta el a tyúkját. Erre két bizonyítéka is volt Az egyik: követte a tyúk lábnyomait, és azok a Wu Haiying kertjénél eltűntek; a másik: Wu Haiyingék háza felől pörköltszag jött. Wu Haiyinggel nem volt tanácsos szórakozni: verekedett, akár a házat is rágyújtotta volna az emberre. Zhong Yonglian a fiára gondolt –mint a gyilkosok, olyan néma volt mindig. Bárcsak itthon lenne most. Mióta nem telefonált már haza, és soha nem utalt pénzt se.
Mire bealkonyodott, arra jutott, hogy egyrészt a jószomszédi viszonyt nem ő tette tönkre, nem neki kell helyrehozni se. Másrészt meg: egy tyúk nem kevés, de nem is olyan sok – ha holnapig vár vele, addigra el is évül a dolog. Úgyhogy bement a faluba. „Jaj, ki látta a tyúkomat?” – kiabálta. Aztán: „Furcsa, olyan kezes tyúkocska volt, erre eltűnik.” Ha kérdezték, azt felelte: „Utoljára a szomszéd kerítésénél láttam.” Ezt a módszert az ura tanította neki. Már amikor a halálán volt, akkor mondta neki, ha vitája van, először is menjen be a faluba, és addig sürögjön-forogjon, amíg a saját maga oldalára nem állítja az embereket. Amikor aztán visszaért a Wu Haiyingék kapujához, már ezt kántálta:
– Ki lopta el a tyúkomat!
Wu Haiying erre előjött:
– Mi történt?
– Nem is tudom, melyik volt az a szaros, aki ellopta a tyúkomat – ahogy ezt kimondta, megijedt, hogy túl messzire ment, de amikor a Wu Haiying azt válaszolta, hogy a tyúk majd visszajön magától, csak még hevesebben támadt rá:
– Hogy jönne vissza, ha egyszer megdöglött? Ha egyszer megették! – Aztán hirtelen elfordította a fejét. Wu Haiying most megértette.
– Csak nem azt hiszed, hogy én voltam?
– Aki tette, az nagyon jól tudja, hogy mit tett – ezzel ott akarta hagyni, de Wu Haiying elkapta a ruhája ujját. Ő lesöpörte a kezét:
– Eresszél!
Wu Haiying felbőszült:
– Most azonnal megmondod, mikor loptam én el a te tyúkodat! Addig nem mész innen sehova!
– Nem mondtam én, hogy te loptad el. Te magad mondtad!
– Én? Hogy mondtam volna!
– Azt mondasz, amit akarsz. Ha már megettétek, úgysem lehet bizonyítani.
A faluban esett az eső. Rohamokban jött, hangosan kopogott a bádogon.
Wu Haiying megmarkolta Zhong Yonglian ruhája nyakát. Hidegen nézte az árkos, csuromvíz arcot, majd teljes erővel beleütött az öklével.
Zhong Yongliannek eleredt az orra vére, meg a könnyei is kicsordultak, arca eltorzult a szégyentől. Amikor Wu Haiying másodjára is ütni akart, egyszerre a halott férjét látta maga előtt, keservesen felsikított, majd nekiszaladt Wu Haiyingnek. Az hátratántorodott, és a földre esett.
De nyomban fel is ugrott, és megmarkolta Zhong Yonglian haját, mintha csak gyomot markolna, és húzta, tépte, amíg le nem rántotta a földre.
Az emberek összecsődültek. Látták a sárban mászó öregasszonyt, aki hol a férje, hol a fia nevét kiabálta. Wu Haiyinget az ura beparancsolta a házba, de ő nem mozdult.
– Ez kezdte! Idejött, hogy elloptam a tyúkját!
Zhong Yonglian a sarat csapkodta a földön:
– Még van pofája ezt mondani.
Néhány asszony odament, hogy lábra állítsa, de amint felhúzták, megint összeesett, karja-lába reszketett.
– Csak megjátssza! – mondta Wu Haiying. Erre az ura elkezdte befele rángatni.
– Te meg mit járatod annyit a szádat!
De az asszony tovább kiabált:
– Itt, mindenki előtt mondom! Megvádolt, hogy elloptam a tyúkját, hát itt essek össze holtan, ha elloptam!
Zhong Yonglian erre felült a sárban, és rászegezte az ujját:
– Jól van. Ha elloptad, még Újév előtt haljon meg a fiad. Ha nem te loptad el, akkor haljon meg az én fiam.
– Haljon meg a fiam, ha elloptam – mondta rá Wu Haiying.
– Na majd meglátjuk, kinek a fia fog meghalni.
Zhong Yonglian ezt olyan vészjóslóan mondta, hogy amikor este visszagondolt rá, keserű-édes elégtételt érzett. Csak még jobban folytak tőle a könnyei. A magány altatta el. Másnap reggelre a tyúk visszajött, a tollai csurom vizesek voltak, de a lábán ott a piros szalag. Mint egy éhező remete, úgy kaparta a földet. Zhong Yonglian kiment érte, halkan bevitte a házba, és kitekerte a nyakát.
Csakhogy ezután, ahányszor meglátta Wu Haiyinget, elfogta a bűntudat. Aztán egyszer az jutott az eszébe: semmin sem változtat, hogy Wu Haiying nem lopta el a tyúkot. Attól még nem lesz jó ember, hogy az ő tyúkját éppen nem lopta el. A tolvaj az tolvaj. A könnyei, a hideg sár és a vére sós ízét érezte újra a szájában.
Ezután, ha szembetalálkoztak, felszegte a fejét, kihúzta magát, és ugyanolyan megvetéssel nézett vissza Wu Haiyingre, mint ahogyan az rá. A bambuszkerítésre fóliát erősített, nehogy a tyúkok kiszökjenek, a vejével meg ráíratta az összes csirke lábán a piros szalagra: “Meghal, aki ellopja”.
Eljött az év utolsó hónapja, és az egész falut lázba hozta Wu Haiying fiának, Guohuának a megérkezése. Dongguanból jött vissza fehér mercédesszel. Az autó könnyedén gurult át a fagyott földút nagy kövein, Guohua egy államminiszter magabiztosságával húzta be a kéziféket, hangosan becsapta maga mögött az ajtót, zsebre tette a slusszkulcsot, az autó panaszos hangon hármat pittyegett. A fiú mellett huszonegykétéves forma lány állt, és gyöngéden nézett rá. Selymes fehér bőre volt, az arca egy tenyérben elfért volna, tekintete az amerikai nőkéhez hasonlított, fülig érő haja alkonyvörösre festve. A téli hidegben csak egy hosszú, szürke, testhez simuló póló volt rajta, meg egy fekete bőrnadrág, ami megmutatta hosszú combjai ívelő vonalait. Tisztában volt a szépségével. Mindenkire bájosan mosolygott, kilátszottak tökéletes metszésű fogai.
– Sissy, gyerünk be – szólt oda Guohua. A lány gazellalépteivel engedelmesen megindult, és eltűnt Wu Haiyingék házában. Elképzelni sem lehetett volna nála szebb embert. Aznap hideg szél fújt – mintha a szívükbe kapott volna bele, úgy kóvályogtak az emberek a faluban. De Sissy többet nem jött ki a házból, egészen addig, amíg Wu Haiying rá nem szólt, hogy mutassa csak meg magát. Akkor Guohua hanyagul átsétált vele a rokonokhoz. Wu Haiying meg egész nap izzott a büszkeségtől, nem bírt egy helyben maradni, járta a falut. Mindenki tudta, hogy mit akar, hát dicsérték a lányt. Amire ő azt felelte: “Ugyan, ugyan, a leányka családja még nem egyezett bele”. Ha erre nem mondta valaki, hogy: “Csak idő kérdése”, akkor így folytatta: “Már gyűrűt is cseréltek!” Még a Zhong Yongliannek szánt gúnyos mosolyról is elfelejtkezett. Az meg úgy érezte, megöli a szégyen.
Zhong Yonglian bement a városba, a boltos elé tette a gyűrött papirost: tárcsázza fel a fiát. Meg akarta neki parancsolni, hogy Újévre, akármi történik, hozzon haza egy lányt, mit bánja ő, ha fizetni kell is érte. Nem vették fel a telefont. Zhong Yonglian kérte a boltost, próbálja újra, hátha rossz számot hívott. A boltos újra tárcsázott – most már ki volt kapcsolva. Guofeng hideg természetű ember volt. Sose mondta az anyjának, éppen hol dolgozik, nem is hívta fel soha. Ha Zhong Yonglian aggódott, azt mondta: “Nincs jobb dolgod? Mert én aztán nem aggódom érted.” Egyszer holdújévkor bement a városba szórakozni. Éjjel jött vissza, futva, mezítláb, vérző fejjel, de az anyjának nem mondott semmit. Máskor meg a nagybátyjának segített újévkor, árut fuvaroztak. A nagybátyja megbetegedett, mire ő elvitte a kocsit, felment vele északra, Anhuiba. Ott aztán a kocsi lerobbant. Telefonált a nagybátyjának, ő azonnal útnak indult, keresztül a fél országon, hogy aztán úgy találja ott a kocsiját nyitott ajtóval, a slusszkulccsal a zárban, a fiú meg sehol. “Ilyen ócska autót, már rég le kellett volna cserélned” – összesen ennyit mondott neki utána Guofeng.
Zhong Yonglian az arcára tekerte a sálat, és bement a rendőrségre. Az egyik rendőr megkérdezte, mit akar.
– Feljelentést akarok tenni.
– Neve?
– Magát ne érdekelje, hogy mi a nevem. Feljelentést akarok tenni.
Kezével eltakarta a száját, odahajolt hozzá:
– Guohua visszajött.
– Milyen Guohua?
– Amelyiket szerencsejátékért körözik, az a Guohua. Az jött vissza.
Aztán megint közelebb hajolt:
– Hozott magával egy nőcskét is. Az meg, ahogy kinéz, valami kis éjjeli lepke lehet.
– Köszönjük, asszonyom.
Volt mit köszönniük. A rendőrőrs a felállítása óta bírságokból tartotta fenn magát. Még tavaly kártyásokon ütöttek rajta, mindegyik be is fizette a négyszáz jüant, egyedül Guohua szökött meg. Ebből baj lett, mert az emberek elkezdték mondogatni, hogy ha Guohua nem fizetett, más mire fel fizessen.
Pár nap múlva a rendőrőrs kiküldött a faluba egy rendőrt, gépkocsivezetővel meg egy milicistával. Gyorsan kihozták Guohuát a házból, úgy fogták, mint egy rugdalózó nyulat. A Sissy nevű a hátuk mögött meg úgy kiabált, mint a tévésorozatokban: „Miért? Miért?”
A Sztálin-bajszos milicistának elege lett belőle:
– Fogd be a pofádat. – De Sissy csak ütötte tovább a hátát, és szórta rájuk a káromkodásokat dallamos hangján. Ajkát harapdálta, szeme könnyes lett:
– A rendőrök csak úgy elvihetnek bárkit? Hol van ilyenkor a törvény?
Az intézkedést talán tényleg késleltette picit a lány ártatlan szépsége, de végül elvitték Guohuát, csak úgy porzott utánuk az út.
Wu Haiying kint vágta a parlagfüvet. Amikor visszament a házba, és megtudta, hogy a fiát elvitték, összeesett. Sissy a földön térdepelve sírt. Zhong Yonglian az ablakából nézte őket, vakkantva felnevetett. “Megérdemlitek” – suttogta hidegen, aztán eszébe jutott: ugyan mitől fél. Fel-alá járkált a szobában, úgy visította: “Megérdemlitek!”
Fél óra múlva Guohua visszajött, csókot nyomott Sissy homlokára, felfutott a padlásra, és elbújt a hombárban. Kicsivel később még lekiabált: “Majd mondd azt, hogy a hegynek indultam”.
Alkonyatkor csikorogva fékezett a járőrkocsi Wu Haiyingék háza előtt. Berontottak, vadul átkutatták a házat, aztán előrángatták Wu Haiyinget a ruhája gallérjánál fogva:
– Hol van a fiad?
– Nem tudom.
– Nem tudod, hogy hol a fiad.
Wu Haiying elfordította a fejét.
– Elfutott a hegy felé – szólt közbe a lány síri hangon a szecsuáni akcentusával..
– Tehát elfutott.
– El.
A milicista közel hajolt, a zseblámpával belevilágított Sissy arcába. Az becsukta a szemeit, ajkába harapott, feszes arcbőre rángott, hosszú szempillái árnyékot vetettek arcára.
– Tehát elfutott.
– Mondtam már – a hangja csengett az ingerültségtől. A milicista tovább nézte.
– Hol az ideiglenes tartózkodási engedélyed?
– Nincsen.
– Kell lennie.
– Nincsen.
– Akkor szépen velünk jössz.
– De miért?
A száját érte az ütés. A zseblámpa súlyos markolata hosszan felszakította az ajkát. Mozdulatlanná dermedt, majd a földre esett, mire a többiek idegesen szóltak oda: “Induljunk!” Felemelték a lányt a földről, és húzni kezdték. A kemény bőrcipők kopogtak a konyha kövén. A lány olyan reménytelenül nézett a sok ismeretlen rokonra, mint ahogy a vágódeszkára tett hal nézi a konyhakést. Azok nem is állták a tekintetét, mind elkotródtak a házaikba.
Aztán amikor a rendőrök kiértek az utcára, úgy özönlöttek elő az emberek minden irányból, mint egy lovasroham, és bekerítették őket. Előhúzták a seprűnyeleket, porolókat, botokat, még pipákat is, és nekiálltak. Az ütések tompa zajából csak az egyik rendőr erőtlen fejhangja hallatszott ki: „Nyugodjatok meg! Nyugodjatok meg!”. De azoknak eszük ágában sem volt megnyugodni.
Akkor hagyták csak abba, amikor távolabbról egy öblös hang rájuk kiáltott: “Elég”. A falusiak mind utat nyitottak neki. Hiszen fehér mercédeszen érkezett, idehozta a faluba ezt a szép nőt, aztán a magtárban bújt el a rendőrök elől, hogy most hősként emelhesse döfésre a konyhakést.
És amint a rendőrökhöz ért, gondolkodás nélkül a Sztálin-bajuszos milicista karjába vágta. Mindenki becsukta a szemét. Megfagyott a levegő. Még Guohua se merte elhinni, hová talált a késsel. Zhong Yonglian az ablakból biztatta magában: “Késeld csak halálra! Aztán majd téged is felkötnek.” Guohua újra a milicista felé csapott.
Nem volt vér. Senki se nyikkant. A vagdalkozás kínosan sokáig tartott, aztán a milicista kikapta a fiú kezéből a konyhakést: “Ha kemény vagy, nem a tompa végével vágsz”. Guohua elvörösödött a szégyentől. Felkapott a földről egy nyársat, hogy azzal menjen nekik, de azok hárman felocsúdtak, széjjelfutottak, és a kertek alatt elmenekültek.
Több rendőr nem jött. Wu Haiying unokatestvérének a fia, aki a járáson dolgozott, feltelefonált a megyei tanácsba, a tanácsból meg felhívták a közrendvédelmi hivatalt. A közrendvédelmi hivatal vezetője letelefonált a rendőrőrsre, és visszaparancsolta az éppen a faluba tartó tizennyolc fős különítményt. A közrendvédelmi hivatal megállapította, hogy a rendőrségnek a továbbiakban semmi dolga Guohuával, Wu Haiying unokatestvérének a fia pedig kijelentette, hogy a továbbiakban semmi dolga a közrenddel. Az ügy el lett simítva. Guohua fogta a rémült porcelánbabáját, és eltűnt a faluból.
(Folytatása következik)
