Nadia Terranova második könyve, az Addio fantasmi (Ég veletek, kísértetek) 2018-ban jelent meg Olaszországban, azóta 16 nyelvre fordították le. A történet egy harmincas éveiben járó nőről, Idáról szól, aki Rómában él és egy rádióműsor szerkesztőjeként dolgozik. A mű elején megtudjuk, hogy Ida anyja szeretné eladni a szicíliai Messinában található házat, amelyben Ida felnőtt, így megkéri lányát, hogy menjen haza és segítsen neki az előkészületekben.

Első rész

A név

Csak oda fészkeli be magát, ahol kosz van

A komp gyomrából kiözönlő, leszállásra készülő tömeg tolt kifelé, a Caronte állomás fémkapuin áthaladva megláttam anyámat. Világos, térdig érő ruhát viselt, a haja megnőtt, egészen a válla alá ért, és bár hatvannyolc éves volt, a múló idő nyoma helyett csak kislányos zavart tükrözött az arca. Törékeny teste úgy állt a sziget és énközém, mintha bejáratként szolgálna a városba. Észrevettem, hogy az idő múlásával, ahogy öregedett, elkezdett hasonlítani rám, mintha ő lenne az én lányom­; éppen olyan ártatlan mosollyal fogadott, ahogy egykor én tettem volna. Szóval nem veszítettem el teljesen az ártatlanságomat – gondoltam magamban –, csak ráhagytam örökségül. Megkérdezte, milyen volt az út, hogy miért nem jöttem inkább repülővel. Számomra viszont mi sem volt természetesebb, mint hogy Rómában vonatra szállok, az ablakból kitekintve várom, mikor tűnik fel a tenger, aztán Villa San Giovanni állomásán leszállok, a szeptemberi fényben átkelek a Messinai-szoroson, örömmel figyelem a meleg, délkeleti szél bolygatta hullámokat, befurakodom a védőkorlátnak támaszkodva cigarettázó ismeretlenek közé, kinézek magamnak egy pontot valahol Szkülla és Kharübdisz között, és az átkelés alatt végig csak arra az egy pontra fókuszálok. Az átkelés: ezért megérte visszatérni.

A nap rásütött egy elhagyatott szupermarket műanyag táblájára: Üdvözöljük Szicíliában. Tíz éve nem látott fények vettek körül, gyorsan és csendben hagytuk magunk mögött a kikötő környékét.

A tengeri mítoszokról elnevezett utcák között, mint a Halász vagy a Délibáb utca, ott állt a ház. Egy régi épülethez utólagosan hozzáépített, csúnya emeletbővítés volt, műanyag korona egy valódi királynő fején. Erről tanúskodtak az épületdíszek maradványai az alsóbb emeleteken, a dekadencia, egy oroszlán, amelynek hullámos sörénye szétmorzsolódott, fakó és elszíneződött nemesi szimbólumok és a zöldre festett, fából készült, ütött-kopott zsalugáterek. Ebben az épületben laktunk együtt több, mint húsz évig, a születésem napjától kezdve egészen addig, amíg el nem költöztem Rómába. A gyermekkor és a serdülőkor úgy őrködtek a ház felett, akár a fecskék, amelyek szárnycsapásait most is hallottam, pedig túl voltunk már a vándorlás idején; anyám eközben a táskájában matatva kereste a kulcsokat. A fecskék minden tavasszal fészket raktak a szemközti ház homlokzatán, kislányként délutánonként lestem a zsalugáter mögül a fekete csíkok sokaságát, s reggelente, amikor elindultam az iskolába, azonnal felnéztem és reméltem, hogy az én erkélyem alatt is találok egy fészket. A gyermekek vad ösztönével éreztem, hogy a tavasz a halál és az ünnepélyes virágzás alatt rothadó föld évszaka, de csatlakozni akartam ehhez az illatos hazugsághoz és imádkoztam, hogy egy fecske az én házamat válassza átmeneti otthonának. Miért nem fészkelnek nálunk is? – kérdeztem duzzogva, amikor beszálltam az autóba, anyám pedig szórakozottan, több figyelmet fordítva a tolatásra, mint arra, hogy megnyugtasson, így válaszolt: – Örülj neki, csak oda fészkeli be magát, ahol kosz van.

Most megint ránéztem, megtalálta a kulcsot.

– Min jár az eszed? – kérdezte.

– Emlékszel a babaarcúra? – jutott eszembe. Anyám felnevetett.

Így hívtuk a szemben lakó férfit, aki azzal töltötte a délutánokat, hogy az erkélyen bámészkodott. Ott volt alatta a fecskék fészke, de ő mit sem sejtett róla, úgy teltek a napjai, hogy nem is tudott a lába alatt sürgő-forgó madarakról. Békés, kerek arca volt, babaarcra emlékeztetett. Így most hárman nyitottunk ajtót: anyám, én, meg a közénk férkőzött cinkosság, amelyet az egykor kitalált becenevek egyike hívott elő, egy teremtmény, amelyet csak ő meg én láttunk.

A házba lépve megcsapott a por és a tapéták dohos szagának keveréke. A férjemre gondoltam, s belekapaszkodtam a felidézett képbe: még dolgozik, de már most elfáradt; küldenem kellett volna neki egy üzenetet, hogy szóljak, megérkeztem.

A ház azonnal magába szippantott.

A szobában, ahol egykor aludtam, játszottam és tanultam, megállt az idő, a padlót és a falakat elárasztották a tárgyak, anyám az érkezésem előtt ürítette ki az erkélyen lévő tárolót, onnan hordta őket ide. Egy élettelen szoba, teli emlékekkel.

– A dolgozószobában meg a nappaliban nem volt hely, tele vannak törmelékkel – magyarázkodott anyám ellentmondást nem tűrő hangon, mely azokra az emberekre jellemző, akik nem akarnak rossz fényben feltűnni.

És valóban, a többi szobában a kanapét, a székeket és a könyvespolcot teljesen ellepték a fehér vakolatdarabok, míg az enyémben a bútorokra pakolva és a földön sorakoztak közös életünk felgyülemlett emlékei. Csak oda fészkeli be magát, ahol kosz van.

Tüsszentettem.

– Mindig is érzékeny voltál a porra – jegyezte meg anyám.

– Nem igaz, akkor lettem allergiás, amikor messze kerültem a tengertől.

Amikor elhagytam Szicíliát, először az orrom kezdett másként viselkedni, egyre többször dugult el, így reagált ellenségeskedve és megvetéssel a fővárosi levegő cementtel és szmoggal teli alacsony oxigéntartalmára; ez után következett a bőröm változása, amelyet a csapból folyó, vízköves víz és a kipufogógáz okoztak; végül a hátam volt soron, amely természetellenes pózban görnyedt minden alkalommal, amikor buszra vagy villamosra szálltam. Így váltam messinaiból rómaivá, lányból nővé és feleséggé.

– Amíg itt laktam, nem volt semmi baj a légzésemmel– erősködtem.

Anyám szeme sarkában tompa elégedettség bujkált. Közben elálmosodtam, úgyhogy arra kértem, vacsorázzunk korábban, hogy aztán végre bezárkózhassak a szobámba és egyedül lehessek.

Ahányszor megmozdultam, por szállt a levegőbe: a világos fapolcon sorakozó könyvekről, amikor megérintettem a gerincüket, a párnából, a kinyomtatott, bekeretezett képekről, amikor végighúztam rajtuk az ujjam, a rózsaszín anyagból készült ágytakaróról, amelyet lefekvéskor arrébb tettem. A matrac, mintha összement volna, ahhoz, hogy kényelmesen elférjek rajta, le kellett volna fűrészelnem a lábamat a bokámnál. Megmosolyogtatott ez a gondolat, ledőltem, és eltoltam magamtól a párnákat meg az ágyneműt. A körülöttem lévő, különböző korszakokból származó tárgyak között volt több is, amelyre egyáltalán nem kellett volna emlékeznem. Mégis, jól ismertem a vesszőkosár történetét, amelyben a születésem után hoztak haza a kórházból, vagy a tengerkék gyapjútakaró legendáját, amelyet egy unokanővéremtől kaptam ajándékba a születésem alkalmából. Anyám ki nem állhatta ezt az unokanővéremet a nagydarab, ízléstelen barátja miatt, akinek rövid, zömök combjai voltak – ezt sokszor undorodva emelte ki –, és bőrkabátban jelent meg a kórházban. Anyám alig volt túl a szülésen, rögtön hányingere lett attól a közönséges használtruha-szagtól. Imádta a kosarat és gyűlölte a takarót, szokás szerint kivetítette az érzelmeit a tárgyakra, azon gondolkodott, ki érhetett hozzájuk. Az előbbi a földön hevert, az utóbbi pedig a komódon: a kettő között kellett helyet találnom magamnak éjszakára.

A fiókban még mindig ott voltak a régi fehérneműim. Elővettem egy pólót, és behunytam a szemem, hogy ne érezzem tovább a körülöttem sorakozó tárgyak jelenlétét.

Az első éjszaka

Amikor felébredek, érzem, hogy a tüdőm megtelt poratkákkal. Szorongás vagy asztma: nem kellett volna belemennem abba, hogy itt aludjak, visszatérni mindig hiba. A por vagy a tengeri levegő miatt nem kapok levegőt, túl korán aludtam el.

Felnőtt nő vagyok a gyerekkori babáim sötét világába zárva. Más családok legfeljebb egyet őriztek volna meg emlékbe, mi az összeset megtartottuk. Az, amelyik az újszülött énem helyén ott ül a kosárban, most is pislog rám a sötétben.

Az osztálytársaim otthonát olyan könnyedség uralta, hogy amikor beléptem, úgy éreztem, szinte elszakadnak a földtől. Az ott lakók bármelyik pillanatban szabadon hagyhatták a házat, míg én meg anyám alig tudtunk megmozdulni a sajátunkban, odaláncoltak a felhalmozott tárgyak. Mindent megtartottunk, de nem azért, hogy a múlt előtt tisztelegjünk, hanem hogy felkészüljünk a jövőre: lehet, hogy aminek egyszer hasznát vettük, majd újra hasznosnak bizonyul, fontos a tárgyakba vetett hit, nem követhettük el azt a hibát, hogy nemtörődömségből kidobjuk őket. Mi nem az emlékezés, hanem a remény céljából őriztünk meg dolgokat, minden kacatnak megvolt a maga szerepe, sakkban tartottak, és most itt vannak körülöttem, rám szegezik tekintetüket.

A csíkos, pamutbársony kezeslábast, amelyet hároméves koromban hordtam, félretettük a gyerekek számára, akiket nem szültem meg. A stafírungot, az elszíneződött, ezüst étkészletet és a fehér textilbe bugyolált csillárokat a házasélet időszakára szántuk, az új házba Rómában, amelyet soha nem vettem meg. És itt a női bokszkesztyű, összesen egy-két kemény edzés erejéig vettem hasznát egy gumipadlós tornateremben, amíg rá nem jöttem, hogy a boksz mindenre felkészít, csak az önvédelemre nem: legfeljebb azt taníthatta meg, hogyan ne okozzon fájdalmat, ha én vagyok a leggyengébb. És így tovább, több tucat, sőt több száz, különböző formájú és méretű tárgy, játékfigurák, könyvek, színes műanyag játékok, fából készült fésűk, ruhásdobozok. Gyűjtögettem és szenvedtem attól, hogy gyűjtögetni akartam, reméltem, és szenvedtem attól, hogy remélni akartam.

A szobában most felgyülemlett a felhasználatlan remény.

A zsalugáteren keresztül huzat áramlik be, a délkeleti szél meglebbenti az erkélyen lévő, kiszáradt aloe vera leveleit. Ha lehunyom a szemem, az erkélyhez fűződő emlékek sora pereg le előttem.

Az első: amikor barátokkal tábortüzet raktunk a tengerparton, majd aznap este részegen mentem haza és mivel nem volt annyi erőm, hogy végigvergődjek a folyosón és eljussak a fürdőszobáig, a növények közé pisiltem.

A második: amikor hajnalban lópaták zaját hallottam beszűrődni az utcáról. Úgy rémlett, hogy egy lovas fogat vagy hintó vonulásáról álmodtam, amikor felébredtem, elmeséltem anyámnak: bólogatott, de nem hitte el. Amikor egyik éjjel kinéztem, rájöttem, hogy a zaj forrásai a titkos versenyek: a közeli városnegyed bűnözői éjjelre lezárták és illegális lóversennyé alakították az utcákat, odatódult egy csomó ember, hogy kiskorú zsokékra és haldokló lovakra fogadjanak. A pártatlan városrész, ahol laktam, a központ polgári épületei és a dombokon lévő önkormányzati lakások között húzódott meg, létrejötte óta folyamatosan mentegetőzött, amiért sehová nem tartozott, a két szomszédos kerület közül hol az egyik, hol a másik vette be. Szorosabbra hunyom a szemem, mindez csak egy ijesztő rémálom.

A harmadik: egy éjszaka, amikor már eldöntöttem, hogy elhagyom Messinát és majdnem kész voltam a csomagolással, kimentem az erkélyre elszívni egy cigit. Léptek zaja szűrődött fel az utcáról, lenéztem: megállt egy srác kapucnis pulóverben, zsebre tett kézzel, körülnézett, hirtelen lehajolt, egy autó alá rejtett egy csomagot, és elszaladt. A kerületet ebben az időszakban valósággal megszállták az amatőr drogdílerek, kihasználták, hogy állandóan elromlott az utcai világítás, és sötétség borult a járdákra. Visszamentem a szobába, becsuktam a zsalugátert és lehúztam a sötétítőt. Nagyon féltem, attól tartottam, hogy ha a fiú felnéz és meglát az erkélyen, azonnal megöl, magamat nyugtatgatva azt ismételgettem, hogy hamarosan elmegyek innen, el, el, el.

A negyedik: kell, hogy legyen egy negyedik, egy könnyedebb emlék is. Nincs mit tenni... Az éjjel keserű emlékeket, álmatlanságot és kétségbeesést tartogat számomra. Talán az segítene, ha a szexre gondolnék, ha sikerülne összpontosítanom.

Végül sikerül elaludnom, fülemben anyám tanácsai visszhangoznak. Ne menj ki az erkélyre, veszélyes, jó lesz, ha nemsokára nekiállunk a homlokzat felújításának. – Az már nem a te problémád, úgy döntöttél, hogy eladod a házat – válaszoltam neki, elhárítva a jövőt.

*

A regény eredeti címe és megjelenési helye: Addio fantasmi, Einaudi, 2018.