Szertefoszlott az Alencar[1] által teremtett varázslatos indián világ, amint megjelentek a Rondôniát bejáró kalandorok, akik nem a szobájukból álmodoztak az indiánokról, visszarévedve Chateaubriandra, és térdükön nyugtatva a bájos Iracemáról szóló regényt, hanem Winchesterrel a kézben indultak a bozótos pusztaság, a Sertão felfedezésére.

Meghalt Peri[2], a Rousseau által megálmodott vadember páratlan eszményítése, az emberi tökéletesség olyan mértékű megtestesülése, hogy regényalakként lelkének és testének szépségével fölötte áll a többi civilizált szereplőnek.

A Sertão jelenkori megjelenítőinek kíméletlen szemlélete olyan valóságosan is létező, csúnya és otromba, faragatlan és egykedvű természetben élő embert állított vele szembe, akinek nincs elég testi ereje ahhoz, hogy kitépjen a földből egy pálmafát, sem olyan érzékeny lelke, hogy képes legyen Cecit[3] szeretni.

Szerencsénkre – és ebben osztozik velünk Antônio de Mariz[4] is – Alencar nem találkozott velük, csak Rousseau-hoz hasonlóan elképzelte őket. Ha nem így történik, az ifjú araré-indián a brazilfából rakott tűz parazsa fölött sütögette volna a fiatal leányt, nem pedig áhítattal járja be vele az őserdőt, mint a Paquequer folyó jóságos Arielje.

A fantáziadús regényíró nyomán termékeny irányzat született. A tolldíszekkel ékeskedő klán Periből és Atalából gyúrta össze a maga indiánjait. Ma már feledésbe merült szonettekkel, beszélyekkel és regényekkel együtt tűntek a semmibe a lelkükben romantikus érzeményeket tápláló, fejükön pedig tukántollakat hordozó félelmetes aimorék őserdei falvai.

Amikor az olvasók már unottan ásítoztak, és kétkedve fogadták a mindinkább hiteltelenné váló idealizálást, az irodalom piacán véget ért a homéri őslakosok, indián harci kürtök és buzogányok, varázslók és rézbőrű szépségek felvonultatása. Fegyverek és vitézek csüggedten vonultak le a pincébe, a kiszolgált régi bútorok közé, az érzékeket egykor felvillanyozó kiégett áramforrások mélabús múzeumába. Ahol, miközben belepi őket a por, halkan társalognak a régmúlt időkről dom João de Castro-val[5], Herculano[6] harci bárdjaival, Garrett[7] szerzeteseivel, amelyek…

De nem halt meg.

Hanem átalakult.

Az indianizmus újra szárba szökkent, új nevet kapott. Átkeresztelték kaboklizmusnak. Az arapapagáj tollaiból készült fejdísz helyébe lépett a homlokba húzott szalmakalap; az indián falu közepén lévő térségből szalmatetejű ház lett, a fabuzogány megnyúlt, ravaszt eresztett, gyúlyukat növesztett és kováspuska lett belőle; a harci kürtök rivalgása sajnálatosan fürjtinamuk csipogásává szelídült, az ágyékkötőt pedig felváltotta az elöl be nem gombolt ing.

De a lelki alapvetés nem változott: féktelen büszkeség, függetlenség, nemeslelkűség, merészség, hősi kiállás – végeredményben ugyanaz a töltelék, egy olajbogyóval a tetején, amellyel a Periknél és az Ubajara indiánjainál találkozhattunk.

De a halódó művészeti irányzatnak ez a másodvirágzása még nem érlelte meg minden gyümölcsét. Várhatóan születik még olyan költői beszély, mint az I-juca-Pirama (’Az aki meg fog halni’), vagy mint a O Canto do Piaga (’A varázsló éneke’)[8], s talán még egy opera is.[9]

De amint véget ér a ciklus, az indianista illúziót virágjában tiporják el a prózai bálványok – a gonosz és sivár lelkű emberek. Milyen lehangolóak is Fagundes Varela[10] jambusban fogant vidéki lánykái! És milyen alpáriak és mogorvák a gatyát, nyitott inget és övükbe dugott kést viselő Perik!

Ez a jövő. De ma még meg lehet kockáztatni, hogy belekotorjunk a méhkasba: a kabokló a mi nemzeti „Jézusmáriánk!”

Látni kell, milyen hivalkodó büszkeséggel verik a mellüket egyes tiszteletreméltó férfiak, fennen hangoztatva:

– A kaboklóktól származom!

Évekkel korábban ez a büszkeség még tangában, tukántollakkal ékítve nyilatkozott meg a szerelmi drámákban és a kuráre mérgébe mártott nyilak záporában.

Eljön még az az idő, amikor a sok hetvenkedésbe beleráncosodva bevallják igazi őseiket.

– Ők is ott voltak az António Gedeão által megénekelt négyszázak között, akiket Tomé de Sousa hozott át a hajóján, a mi nemes és termékeny Mayflowerünkön.

Mert a pőre igazsághoz tartozik, hogy a nemzetet alkotó, különböző bőrszínű fajok, a frissen érkezett idegenek meg a tányérajkú őslakosok között félúton ott van egy olyan emberfajta, amely guggolva vegetál, képtelen a fejlődésre, és elutasítja a haladást. Csúnya és mogorva, semmi nem képes talpra állítani.

Amikor I. Péter szájából felhangzik négy égtáj felé a történelmi kiáltás,[11] és az ország álomittasan felneszel az uralkodóváltás megrázkódtatására, a kabokló feláll, körbepillant, majd újra leguggol.

Május tizenharmadikán[12], amikor közhírré teszik Izabella régenshercegnő virágos rendeletét, és a halálosan fáradt néger, puff!, elhajítja a kapát, a kabokló csak néz maga elé, vakarja a fejét, ábrándozik, és várja, hogy a régi világból előjöjjön valaki, és intézkedjen a sorsa felől.

November tizenötödikén[13] az élethosszig elfoglalt trón helyébe egy négyévenként változó karosszék kerül. Az ország felbolydul a váratlan változástól. A kabokló észre sem veszi, hogy valami történt.

Floriano lesz az elnök, robbannak Custódio gránátjai, Gumercindo Róma kapui előtt áll, Incitatus szétzilálja az országot. A kabokló továbbra is bávatagon guggol….

Semmi nem ébreszti fel őt. Nincs olyan égzengés, amelytől felpattanna. Akár közösségben, akár magányosan kerül új élethelyzetbe, Jeca, mielőtt bármit tenne, leguggol.

Jeca Tatu egy paraíba-i parasztlegény, csodálatos megtestesülése mindazon tulajdonságoknak, amelyek jellemzőek a fajtájára.

A gazdához igyekszik, mert beszéde lesz vele.  Belép, köszön. Miután szája sarkába tolja a szalmaszálat, előveszi a hengerbe göngyölt dohányt és köp egy hegyeset, majd komótosan letelepedik a két sarkára. Csak ezután ered meg a nyelve és a gondolatai.

– Nem látja, hogy…

Ha áll vagy ül, a gondolatai összezavarodnak, a nyelve megbénul, és nem tud két értelmes mondatot kimondani.

Éjszaka, szalmafedelű kunyhójában a tűz elé kuporodik, hogy melegedjen, ugyanezt teszi az asszonya és a gyerekei is.

Ahhoz, hogy egyen, megkössön egy üzletet, megigyon egy kávét, tűzben megeddzen egy sarlónyelet, katasztrófával érne föl minden más testhelyzet.

A piacon, ahol kirakja a heti áruját, ugyancsak guggol, mint egy Brahmaputra melléki fakír, így felügyeli a brajaúva-pálma rostjait vagy a hármasával összerakott pálmaszíveket.

Szegény Jeca Tatu! Milyen szép is vagy a regényekben, és milyen csúnya a valóságban! Jeca a kereskedő, Jeca a földműves, Jeca a filozófus…

Amikor megjelenik a vásárban, a többiek mindig tudják, mint hoz magával: mindig olyan dolgokat, amelyek bőven megteremnek az erdőben, az embernek csak ki kell nyújtania utánuk a kezét, és fel kell vennie őket – a tucum- vagy az açaí-pálma gyümölcsét, guávát, bakuparít, maracuját, yatay körtét, fenyőmagvakat, orchideát vagy bambuszból készült kézműves termékeket: szitákat, kis kosarakat, kasokat, a manióka levének kipréselésére szolgáló háncsfonatokat, állatok csalogatására szolgáló sípokat vagy puhafából készült használati tárgyakat – tálakat, mozsarakat, fakanalakat.

Semmi mást.

Nagyon ügyel arra, hogy teljes mértékben megfeleljen a Legkisebb Erőfeszítés Törvényének – és ebben csodákra képes.

Kezdjük a lakhelyével. Sárral tapasztott szalmafedeles kunyhóját megmosolyogják az üregekben élő állatok és hangosan kinevetik a közönséges fazekasmadarak. Olyan, mint egy busman szárnyéka. Bútora nincs. Ágya egy szakadozott gyékényszőnyeg, amelyet szétterít a döngölt földön.

Néha enged a fényűzésnek – és a vendégei számára beállít egy háromlábú ülőalkalmatosságot. Három láb tökéletesen elég ahhoz, hogy egyensúlyban maradjon, felesleges volna egy negyedik is, mert akkor el kellene egyengetnie a talajt. Minek más ülőalkalmatosság, amikor a természet megáldotta erős, repedezett sarokkal, amin megülhet?

Evőeszköz sehol. Nem szolgál-e a kéz jobban, mint bármely evőeszköz – kanál, villa és kés egyszerre?

Egyebekben pedig: néhány csupor, tál, egy billegő agyaglábas, egy korsó meg a babbal teli fazék.

Sehol egy szekrény vagy egy láda. A ruhát a testén őrzi. Csak két rend öltözete van, az egyiket éppen viseli, a másik mosásba került.

Az ennivalót a ház egyik sarkában halmozza fel.

A tetőről lelógat egy liánt, amelyet fölül egy kampóra csomóz, a másik végére pedig egy bádogtányért függeszt: ide teszi a sonkát, hogy a macska és az egerek el ne érjék.

A falon ott lóg a kováspuska, a lőporszaru, Szent Benedek füsttől megfeketedett képmása, az övesállat farkából készített korbács és a viaszpálma levele, amelyet erős vihar idején gyújt meg. Fiókként nagyon jól szolgálnak a falban lévő üregek.

Az ősei sem éltek nagyobb kényelemben. Az unokái pedig soha nem faragnak negyedik lábat az ülőalkalmatossághoz. Minek is? Enélkül is elvannak valahogy.

Ha lehullik egy-egy sárgombóc, és a nyomán rés támad a falon, Jeca nem siet, hogy betapassza. Ezek a hasadékok már ott maradnak, amíg világ a világ, nagyon szépen el lehet nézegetni rajtuk keresztül az ég darabkáit.

Amikor a tetőn elrohad a szalma, és a megnyíló lyukakon át becsöpög az esővíz, Jeca nem áll neki, hogy fáradságosan befoldozza, inkább odatesz egy tálat a csepegő víz alá valahányszor megered az eső…

Toldozni-foldozni… Ugyan minek? Ha egy ház már tíz éve áll, és „alig” kilenc év múlva kiköltözik belőle? Ez a filozófia ellenében van minden javítgatásnak.

Jeca hajlékának hátsó fala megroggyant, hatalmas dudor türemkedett ki rajta, a nedvességtől elkorhadt gerendákat már nem tartja meg a reves támfa. Avégett, hogy visszafogja a dőlést, és megelőzze a következményeket, egy sárga keretes Szűzanya-képet applikált a falra – egy vándorárustól vette valamikor.

– Miért nem javítja meg rendesen ezt a falat, jóember?

– Nincs készsége bedőlni. Nem látja, milyen jól meg van támasztva?

De azért, „biztos, ami biztos”, ha dörög és villámlik, Jeca kivonul a házból, és behúzódik az udvaron álló ősöreg ceiba fa üregébe – hogy messziről szemlélje, milyen jól szolgál a szentkép.

Egy deszkalap kellene csak, hogy ne várjon a csodára; de a Legkisebb Erőfeszítés Jeles Törvénye felszentelt képviselőjének a fejében meg sem fordul, hogy válasszon: felakassza a szentképet vagy fogja a fejszét, felkaptasson a dombra, kivágjon egy fát, legallyazza, megfaragja és megtámassza vele a falat. Ebben is következetes.

A házat kopár földdarab veszi körül. Túlnan már az erdő kezdődik. Se egy gyümölcsfa, se zöldségeskert, se virágok – semmi nem utal az állandóságra.

Aminek ezernyi oka van; mert az a föld nem az övé; mert ha őt elűzik, nehogy már másnak több jusson; mert gyümölcsöt eleget ád az erdő; mert az állatok letapossák; mert…

– De jóember, csak egy kerítés kellene… Ott a fa egy karnyújtásnyira, és lián, amennyit akar…

Jeca erre elnéz a suhángokkal benőtt domb felé, azután szemügyre veszi a puszta földdarabot, megvakarja a fejét, és sercint egyet.

– Nem éri meg a fáradságot.

A kabokló minden ösztönös filozófiája ott van ebben a fatalizmussal és apátiával átszőtt kijelentésben. Semmi nem éri meg a fáradságot. Sem a műveltség, sem a kényelem. Valahogy csak elvan az ember.

*

Jegyzetek:

[1] Brazil romantikus regényíró (1829-1877). Az indianista irodalom megteremtője.

[2] Alencar Máglyák az őserdőben című regényének indián főszereplője.

[3] Peri fehérbőrű szerelme.

[4] Ceci regénybeli édesapja.

[5] Portugál nemes, térképész (1500-1548).

[6] Alexandre Herculano (1810-1877), portugál regényíró, történész.

[7] Almeida Garrett (1799 – 1854) portugál író, költő, a portugál romantika vezéralakja.

[8] Gonçalvez Dias (1823 – 1864) brazil romantikus költő indián tárgyú költeményei.

[9] Utalás Carlos Gomes O Guarani című operájára, amely Alencar regényéből készült.

[10] Brazil költő (1841-1875).

[11] Az ún. „Grito do Ipiranga” – a brazil függetlenségi nyilatkozat elnevezése.

[12] 1888. május 13.: Az ún. Lei Áurea, a rabszolgaság eltörléséről szóló törvény kihirdetésének napja.

[13] 1889. november 15-én kiáltották ki a köztársaságot Brazíliában.

*

Forrás: 1749