Abbahagytam az ivást. Harminchat napig ittam. Nagyrészt éjszaka. Nappal aludtam, izzadtam a paplan alatt, nem volt könnyű. Most megyek az utcán, süt a nap, szeretem, ha süt a nap. Próbálok mindent összerakni, mert nem sok mindenre emlékszem. Eljátszom a gondolattal, hogy alkoholista lehetek. Ez csak egy pillanatig köt le, mert nem következik belőle semmi. Iszom, mert ilyen a munkám. Egyesek irigyelnek, mert ők is szeretnének inni munka közben.

Átvágok a főtéren, azon jár az eszem, hogy mit rendelek ma. Korlátlanok a lehetőségek. Ha sikerül kitalálnom, hogy diólikőr legyen jéggel vagy vodka gyömbérszörppel, akkor már van célom. Ilyenkor boldogan lépek be a klubba, mert jó dolog törekedni valamire. De néha gyengélkedik a képzelet. Ilyenkor leülök a pult elé, és a pultosra hagyatkozom. Mindig ugyanaz a vége. Whisky egyetlen jégkockával.

– Meghívsz egy pohár sörre? – kérdezi Basia.

– Persze, hogy meghívlak.

– Tudod... – mondja, és nevetve néz rám –, nem éri meg pohárral kérni.

Igaza van. Nem tükrözi az árkülönbség a folyadékmennyiség különbségét. Kérek egy korsó sört Basiának, belekortyolok a whiskybe, és megkezdem a napot.

De nem ma. Ma szabadnapom van. Folyik a Visztula, melegít a nap, mintha augusztus lenne. Lustán siklanak a hattyúk a vízen. De olyan erősen függök az emberektől, hogy szeretnék találkozni valakivel. Például Marcinnal. Elmennénk vinjakozni. Hallanék pletykákat magasabb körökből. Mintha dolgoznék.

Fekszem, és a felhőket nézem. Kikészül a májam, alighanem a tüdőm is. Kezdek krákogni, különösen reggel. Le kell szoknom a dohányzásról. Az én koromban már vigyázzon magára az ember. Mérje a vérnyomását, vizsgáltassa meg a szívét, nézesse meg a vérképét, a cukrát, szint, süllyedés, guggolás, törzshajlítás. Most csak fekvés, séták, friss levegő és új filmek. Alighanem összefutnék Marcinnal.

De nem látom sehol, angolokban viszont nincs hiány. Minden tele van velük. Buliznak, mintha Viktória királynő korában élnénk. Vagy csak lézengenek délelőtt, másnaposan, biztos fáj a fejük.

Karom, az egyik pultos utálja őket. Néha kiemel egy britont a csapatból, és a hátsó helyiségbe csalja. Ott megöli, begyömöszöli a szemétkosár mögé a hullát, és ott hagyja. Másnap meg bajlódhatok vele, meg kell szabadulnom tőle. Ez nem olyan egyszerű Krakkóban. Nemrég emelték a szemétszállítás díját.

Nem mindenki örül hát, amikor iderepülnek a szigetlakók. Már a lányok is kezdenek panaszkodni. Azt mondta Patrycja, hogy reménytelen eset mind. Eleinte csak isznak, és egymás között hablatyolnak, aztán a csábítás igen kifinomult módjával akarják elkápráztatni a krakkói nőket: a fenekükre csapnak, és gyomorból jövő sörbűzt lehelnek a dekoltázsukba.

– Prosztók – nyugtázza Patrycja. Ehhez hozzáteszi valaki: még a nyelvet sem lehet gyakorolni velük, mert külvárosi proli dialektust beszélnek.

Ilyen véleménnyel vannak angolszász testvéreinkről. Gondolom, ha pultos lennék, és ilyen történeteket hallanék róluk, én is szabadulnék tőlük. Óvni kell a várost.

Most szerencsére nem kell britonokkal bajlódnom, mert szabadnapos vagyok, nem dolgozom, és nem iszom. Fekszem a fűben, a folyón tollászkodó hattyúkat nézem. Visszaadták a folyót. Régebben nem is volt, olajszínű, bűzös csatorna folyt át a városon. Kipusztult belőle a biológiai élet, és nem volt hattyú. Nem igaz, hogy minden a pusztulás felé tart. Egyszerűen pulzál a világ. Csodás, hogy semmi sem egyértelmű.

Üres sörösdobozokat dobálnak az angolok. Túl sok bennük az agresszió, fuldoklanak a szigetükön, be vannak zárva, frusztráltak, tele bizonytalansággal és rémülettel. Vagyonokat keresnek náluk a pszichoterapeuták.

A mi városunkban is nehéz az élet. Néha váratlanul csökken az energia. Krakkó egy teknőben helyezkedik el a Szent Kereszt-hegyek és a Tátra között. Több mint fél évig nincs fény, alig jut ide oxigén, ezért más életritmust kellett kialakítaniuk a lakosoknak, mint amilyet az ország többi részeiben követnek. Meg a Császár is hiányzik nekünk.

Kinyitom a szemem. Elmentek az angolok, jöttek viszont egyetemisták. Letelepedtek mellettem. Az egyik csaj nem is rossz. Három év múlva kiveszik az össze nyirokcsomóját. Fogalmam sincs, honnan tudom, de tudom. Valamikor még tudtam repülni. Amikor tényleg szorult a hurok, amikor már majdnem megragadta a galléromat egy mocskos mancs, elrugaszkodtam a földtől, mozgattam a kezemet, mintha úsznék, és két-három méter magasan tempóztam lassan előre. Nehéz lenne ezt repülésnek nevezni, inkább csak kúsztam a levegőben. Így szoktam elmenekülni álmomban a hóhéraim elől. De már elvesztettem valahol útközben ezt a képességemet. A tudás viszont megmaradt. Mintha egyszer már átéltem volna minden szerelmet, költözködést, ismeretséget, láttam volna az éjszakai égboltot Tibetben. Néha túl későn jut eszembe a poén. De még mindig élek. Ez nem mindenkinek jött össze. Pusztulnak az emberek, mint a bogarak az autók szélvédőjén, elégnek, mert elfelejtették részegen, hogy a gázon hagyták a fazekat, kiesnek az ablakból, és kitörik a nyakukat, elviszi őket a rák, belehalnak a szülésbe, vagy csak úgy egyszerűen elmennek.

Cigarettára gyújtok, és most is csalódnom kell, mint mindennap. Csak dohányfüstíze van, és tényleg nem változtat semmin. Nem kellene olyan dolgot csinálni, ami csak a kudarc tudatát erősíti. Ez tehetetlen dühhöz vezet. De nyilván így kell ennek lennie, mert ahogy Basia szokta mondani:

– Így megy ez nálunk: ha akarod, megkapod.

Ezt mindenki már huszadszor hallja ebben a hónapban, de nevetnek, mert képesek értékelni a klasszisát. Basia profi. Kevés ilyen van a városban. Másoknak nem volt kedvük edzeni, és nem is jók semmiben. Sem az ivásban, sem az ágyban, sem a munkában.

Łukasz már harmadik éve iszik. Bejön a klubba, először sört kér, aztán vodkát narancslével. Bírom Łukaszt.

– Nem tudom, miért van így – mondja szomorú hangon. – Az a nő tud minden trükköt, neki a legjobb a technikája, de valahogy nem hoz lázba. Az a másik meg nem tud semmit, csak fekszik, mint egy tuskó, mégis vele akarok kefélni.

Ez már a vallomások órája volt, éjjel kettő. Ekkor jött be a lány. Láttam már valamikor ezt a filmet, de kiment a fejemből a vége. Vodkát kért frissen facsart citrommal és jéggel. Pár évvel múlt húsz, rövidre vágott sötét haja finoman libbent, és hunyorgott, mert rövidlátó volt. Gyorsan megitta. Odaszóltam valamit, elmosolyodott. Szép volt a mosolya. Megpillantottam Cupidót, leült a pultra, és megfeszítette az íját. Hozzávágtam a vodkáspoharat. Próbált elhajolni, de így is kapott a pofájára. Ismerem ezeket a trükköket, a szerelem nyilait, amelyek évekig rezegnek a seggemben, és állandóan fészkelődnöm kell tőlük. Azt hittem régen, ez misztika, végzet. Tíz évem ment rá, tíz év egy rossz házasságban. Most már tudom, hogy ész nélkül lövöldöz mind, beütnek, aztán meg tüzelnek, mint a vak indiánok. És persze mindig megszívja valaki.

Van egy kis bajom a korommal. Tulajdonképpen nem is tudom, hány éves vagyok. Amikor az utcán megyek, a lábfejemet látom. A farmergatya szárát meg a cipőt. Több, mint harminc éve járok farmerben, a cipők fazonja pedig megint olyan, mint a hetvenes években volt. Megyek az utcán, nézem a gatyát, a cipőt, és az vagyok, amit látok. A lábfejem huszonnyolc éves. A fejem is. Ha az ember betöltötte a harmincat, és még nem kapott Nobel-díjat, akkor már nincs mire várnia. Csak az öregkor marad, és már ott is les rá türelmetlenül a zebrán.

Ha betölti az ember a harmincat, komoly válságba kerül. A nők is így vannak ezzel. Ha huszonkilenc éves nővel ülsz a pultnál, egykorúak vagytok, pedig valójában az apja lehetnél. Én lehetnék az apja. Mindig megfeledkezem erről. Ez is csak megerősít abban a meggyőződésemben, hogy nem létezik objektív világ.

De vannak gyenge pillanataim. Egyetemista lánnyal üldögéltem, és jót beszélgettünk. Megittam pár pohár whiskyt, egymásnak rendelt minket a sors. Hirtelen észhez tértem, megijedtem, hogy rájön, hány éves vagyok, és megkérdeztem:

– Öreg vagyok?

Valahogy másképp nézett rám. Éreztem, hogy egyre kopaszabb, ráncosabb lesz a fejem, fonnyadt uborkára emlékeztet, beesett szemmel nézek, kidagad az ér a halántékomon, szőrcsomók nőnek a fülemből.

– Ha megkérdezed, öreg leszel – mondta, és ezzel vége is lett a találkozásunknak, nem terveztünk már két gyereket, nem akartunk kertes házat örökölni a nagyanyjától.

Bármelyik pillanatban befuccsolhat az élet. Rossz letérőt választasz, és egyszer csak a szántóföldön találod magad, pedig az előbb még a sztrádán robogtál.

Mindig emberekkel akartam dolgozni. Szeretem az embereket. Ülök a pultnál, és nézelődöm. Álommeló pszichológusoknak. Isznak, és én vagyok az apjuk, a testvérük, a szeretőjük. A függőségeiken dolgozom. Régebben volt némi lelkiismeret-furdalásom, de elmúlt. Sőt, úgy gondolom, a katolicizmus legmélyebb igazságát valósítom meg, olyan vagyok, mint Krisztus vagy Keresztelő János. Teljesen tudatosan érintem meg a betegséget, a halántékomat simogatják az alkoholizmus pokoli csápjai, és meghalok értük, hogy megpillanthassa a lelkük a szeretet fényét, átéljék a bűnbocsánatot, földöntúli könnyedséget érezzenek.

Ugyanakkor problémáim vannak az emberekkel. Lyukakat égetnek a kanapékba, a frissen csiszolt parkettán nyomják el a csikket, leesnek az ülőkékről, leverik a poharakat és a korsókat, a számítógép monitorára öntik a sört, betörik a fejükkel az ajtó üvegét, és összemocskolják a mellékhelyiséget.

A klubban anyagozásra is használják a mosdót, de folynak itt filozófiai mélységű beszélgetések, a falakon fejleszthetik irodalmi és képzőművészeti tehetségüket a vendégek, beteljesedhet a szerelmük, és a becsületbeli ügyeiket is intézhetik úgy, hogy egymás pofájába másznak.

Az anyagozás a legrosszabb. Néha belecsusszan a klozetba a delikvens. Megesik, hogy kitámasztja a lábával az ajtót, ilyenkor föl kell törni a zárat, meg kell nézni, van-e pulzusa. Ha van, mentőt hívunk, ha nincs, megpróbáljuk kivonszolni a hátsó ajtón, és elcipelni az óváros körüli sétányra. Ott leültetjük a padra, aztán eltöröljük a nyomokat.

Megesik, hogy a tetem életre kel, és visszajön a klubba. Könnyű fölismerni a zombit, a falnak támaszkodva áll, sápadt, és hülyén vigyorog. Mintha befelé fordulna a tekintete, rögtön tudni lehet róla, hogy már nem tartozik ehhez a világhoz. Ilyenkor a hátsó helyiségbe csalogatjuk, átszúrjuk a szívét nyárfa karóval, és lefejezzük a citromvágó késsel. Karom, a pultos egyszerűen imádja ezt a munkát.

Néha helyben kapnak orvosi ellátást. Klór doktor állásban lehetne nálunk. Otthagyhatná a klinikáját, nem kellene mellkasokban turkálnia. Bejönne pár órára mindennap, és mindig lenne páciens. Hol egy pohárka csapódik be a vendég szeme alatt, hol az öreg professzor nem tud ellenállni Kasiának, és a lába elé zuhan, trombózisos tüneteket produkálva, hol pedig egy ujj leharapott darabját kell jégre tenni, hogy vissza lehessen varrni, nehogy üstdobra kelljen cserélnie a csellót a Sinfonietta Cracovia tagjának.

Nagyjából egy éve bukkant fel itt először Klór doktor, késő éjszaka állított be, seggrészegen, és dőlt belőle a szó. Olyan kiterjedt Klór doktor tudása, mint Ukrajna sztyeppéi. Arról beszél a festőkkel, hogy milyen technikával kell felvinni a festéket, a történészekkel arról, hogy milyen szendvicseket evett Napóleon a Berezina vidékén, a fizikusokkal pedig a maghasadásról értekezik. Olyan hangosan beszél, hogy hallják az érdeklődők, és a nem érdeklődőknek is legyen esélyük. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy ülőkét próbáljanak szerezni neki a vendégek, amire egyébként nem tudott leülni. Ivott, kitört belőle a röhögés, énekelt, aztán fölkapaszkodott a pultra, sztriptízt akart bemutatni, már le is vetette az ingét, de mikor hadonászni kezdett vele, elvesztette az egyensúlyát, a teltkarcsú Paulina karjába esett, és már ott is maradt.

Másnap a takarítónő megtalálta a tárcáját, amelyben a hitelkártyák mellett száz más fontos dokumentumot is tartott. Délután állított be a doktor, letörten, és olyan rémült volt, mint egy gyerek. Amikor kiderült, hogy a pultban vár rá, amit elvesztett, úgy beindult, hogy megint reggel tájt távozott.

Azóta vele együtt éljük át a lengyel egészségügy hanyatlását. Siratjuk a jól képzett orvosokat, akik elhagyják szép országunkat, az ápolónőket, akik kétségbeesésükben megdézsmálják a páciensek amúgy is csak éhenhalásra elég élelmiszeradagjait, és a kötényükbe csavarva viszik haza éhes gyerekeiknek a virslit meg a fasírtot paradicsommártással.

Klór doktor nagyon érzelmes, még a kanadaiak hideg szívét is megindította panaszaival, akik a múlt év tavaszán néztek be a klubba, és eddig még nem sikerült hazamenniük ritkán lakott országukba. Némelyik még lengyelül beszélni is megtanult, egész jó kiejtéssel mond ki olyan nehéz szavakat, mint a bölényfüves vodka, a gyomorkeserű és a meggylikőr.

Hektor, a dídzsé a legfontosabb szereplő a klubban. Sovány, vörös, szemüveges, a nyakában fémtábla a nevével, a címével és a vércsoportjával. Ha eltéved, vagy elfelejti, kicsoda, leolvassa a tábláról. Ilyenkor eszébe jut óvodáskorának minden heroikus lázadása, az általános iskolában elszenvedett megaláztatások, az alvó városban tett vándorutak, a kutya meleg nyelve, amely visszatéríti az életbe, és a porceláncsészébe öntött angol tea.

Ha nem tudja elolvasni, mi van a táblán, rábízza a taxisra. Gyakran ez az egyetlen esély arra, hogy megint a saját ágyában ébredhessen, az emlékezet hiányát pedig azzal a hittel ellensúlyozza, hogy maga az angyal hozta ide, fektette az ágyba, majd gyengéden megcsókolta verítékes homlokát.

Hektornak sok rajongója van. A legtöbb lány az utcában lévő katolikus gimnáziumban tanul. Órák után jönnek ide, kólát kérnek, és várnak türelmesen. Amikor belép – rendszerint este kilenc körül érkezik –, a lányok már a hatodik üvegnél tartanak, ilyenkor ártatlan, ifjonti böfögés keveredik a sipítozásba. A pult mögé lép Hektor, és mivel ilyenkor még esztéta, tequila sunrise-t kér, narancsszelettel a pohár szélén. Üres tekintettel pásztázza a falat, amerre a lányok ülnek, megigazítja sildes sapkáját, tekergeti az erősítő gombjait, és már mindenki tudja róla, hogy demiurgosz, minden dolgok okozója.

Nincs sok idejük a gimnazista lányoknak, mert huszonkét órakor megkéri őket a biztonsági ember, hogy távozzanak. Kinyitják az iskolatáskájukat, bugyikat és melltartókat kapnak elő, és Hektort dobálják velük. A pultnál ülő vendégek fejére, a korsóba esik a fehérnemű, beborítja a vodkáspoharakat. Hektor mosolyog magában, ugrál, hadonászik, mindenki azt várja, hogy kiadja azt a jellegzetes hangot – Zutty!... –, és az este tele lesz energiával, kilő, mint egy megriasztott nyúl.

Hektor ugrál, hadonászik, és betölti a zene, a sok ember, a levegő és az alkohol. Ő a klub főpapja, aki különböző hangokat passzíroz a fülünkbe, ő késztet arra, hogy pogózzunk, ölelkezzünk, vagy az asztalon táncoljunk. Mindig kell lennie ceremóniamesternek, ha nem Hektor, akkor lehetek én is, vagy Kivi vagy Małgosia – az üzlettársaim. De beugorhat az egyik pultosnő is. Ha nincs mester, lanyhul az egész, elvész az energia, és sekélyesek lesznek a találkozások.

Kitessékelik a gimnazista lányokat, csak a sörben ázó bugyik nyomorúsága marad utánuk. Rögtön meg is érkeznek az igazi éjszakai pillangók. De ők nem Hektorra hajtanak, inkább Marcinra, Łukaszra, de a teljesen új áru jön be nekik legjobban, vagy ahogy ők mondják, a friss hús.

Ilyen a munkám, de most fekszem a napon, és nézem a folyót. Jó, hogy nem muszáj innom. Nem riadok fel arra, hogy történhetett valami éjjel kettő és négy között, mert csak fehér folt maradt az emlékezetemben. Néha rémisztő az ébredés. Kinyitom a szemem, sárga foltokat látok a plafonon, jobbra egy homlok és a hozzáragadt sötét haj. A homlok egy nőé, a nő hideg, mellettem fekszik egy ismeretlen lakásban. Hideg, mégis él. Onnan tudom, hogy halkan horkol. Hideg, mert a szobában hideg van, odakint pedig januárban mínusz tíz fokra süllyedt a hőmérséklet. A padlón csikkekkel teli hamutartó és egy pohár, a fenekéhez ragadt citromszelettel. Valaki nyomja a csengőt az ajtónál, az agyamba fúródik a hangja. Még mindig alszik a nő. Dörömbölnek, valaki ököllel veri az ajtót, és kiabál:

– Kelj már föl, Zośka! Nyisd ki az ajtót, ébresztő! Meghoztam a gyereket!

Gyorsan fölhúzom a nadrágomat. Ébresztgetem a nőt, rázom a vállát. Kinyitja a szemét, csak néz, még nincs magánál.

Mondom neki, hogy dörömbölnek az ajtón.

– Megjött az anyám – feleli, és rögtön észhez tér.  

Nem tudom, ki ez a lány, és hol vagyok. Egy hideg szoba közepén állok, szürke fényben, az ágynemű gyűrött és koszos, pár éve múltam negyven, és nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy veszélyben vagyok.

– Nyitom már, ne dörömbölj! – kiabál a lány. Ronda az alakja, el van hízva.

Gyorsan fölveszem a cipőmet és a kabátomat. Amikor ajtót nyit, már indulok kifelé, belenézek még az ajtóban álló asszony szemébe, aki egy három-négy éves kislányt hozott ide kézen fogva, és már az utcán is vagyok. Szerencsére tíz perc alatt a főtérre érek. Nem tudom, hol voltam, nem tudom, mi történt. Volt már rosszabb is, de azt gondosan törlöm az emlékezetemből, arról nem beszélek senkinek.

Jobban is vigyázhatnék magamra.

– Attól félek a legjobban, hogy nem áll föl többet. Ha sokat iszik az ember, lehetnek merevedési zavarai – jelenti ki Karol.

– Leírtam azokat, akiknek nincs erekciójuk – közli Basia. – Tartani kell a színvonalat.

 – Nincs kegyelem – teszi hozzá Kivi.

Sebhelyek szántják Kivi arcát, a számos háború emlékei, melyekbe véletlenszerűen, akarata ellenére keveredett. Ezekben áldozat és győztes volt egyszerre. Női nevük volt a háborúknak: Angela, Zosia, Małgorzata, Karolina, Marta, Kasia...

Kivi női lobbanékony természetűek voltak, a legutóbbi csatákból vágott és karmolt sebek maradtak utánuk. A bárpultról fölkapott tárgyakat használták a harchoz: hamutartót, poharat, üveget. Kivi vérrel vezekelt minden szerelméért, mert az élet nem alibi, hanem mindvégig megalkuvást nem tűrően őrületes és fájdalmas.

– Nincs könnyű játszma – mondja az ajtóban állva, és bezárja belülről a helyet. – Nem mehet ki senki. Bezárt a klub. Délben nyitunk, ahogy ki van írva az ajtón.

Hajnali öt óra van. Szól a zene, a szomszédok rendőrt hívnak, táncolnak a párok. A pultnál szeretné meghívni valaki egy sörre Uborkát, a költőt.

– Szó sem lehet róla – mondja összeszorított foggal a költő –, felnőtt férfi nem ihat reggel tájt sört.

Kap egy deci Pliska konyakot. A költőknek hatalmuk van az emberek fölött.

Kivi még mindig az ajtóban áll.

– Kislányom, nem mehetsz ki, zárva van a hely.

– Muszáj mennem, engedj ki – kéri egy lány, csigásan göndörödő fekete hajjal. – Órám van reggel, ott kell lennem, különben kivágnak.

Nem fogad el ilyen érveket Kivi. Mindenkit kivágnak valamikor. Közben egy kétségbeesett fiatalember megpróbálja kinyitni a nagy kirakatüveget, Összejön neki, rés nyílik az ablakban álló kisasztal és az üveg között. Odaugrik a fekete hajú lány, és átnyomja a fejét a résen.

– Ha átment a feje, átmegy a teste is – kommentálja valaki a pultnál.

De nem fér át, a fiatalember hátulról tuszkolja, és csak most csusszan át, egyenesen az ablak előtt álló rendőrök karjaiba. Kivi nem engedte be őket, azt mutogatja nekik, hogy zárt körű rendezvényt tartunk.

Szürke virradat telepedik a vendégek arcára. Szivárog, mint a harci gáz a fronton, az I. világháborúban. DJ Hektor a Fehér macit játssza, Kivi pedig kinyitja a zárat. Elmentek a rendőrök, elvitték a fekete hajú lányt a kijózanítóba. Négy taxi áll a klub előtt. Kivi bepakolja a vendégeket a kocsikba, meg egy láda sört a csomagtartóba. Valaki tiltakozik, azt mondja, gyalog jött, de kap egyet a pofájára, és lenyugszik.

Elindulnak a taxik délnek. Kivi úgy döntött, hogy mindenkinek megmutatja a szép tátrai kilátást. Myślenice után elalszik a társaság egy része, hogy majd csak a gurál paradicsomban, egy tisztáson ébredjen fel, ahol őzikék legelésznek, Kivi pedig ad egy üveg még teljesen hideg sört. Csak Basia morgolódik, mert letört a köveken a cipősarka, mindenki lökött, agyfaszt kap az ilyen teleportálástól.

Mondtam, hogy nehéz munkám van. De próbálom megszeretni, tudományosan megközelíteni, levonok bizonyos következtetéseket, megfigyelem a mi tévelygő társadalmunkat, szeretném felfedezni azokat a törvényeket, amelyek irányítják, megérteni a fejlődés és a hanyatlás szakaszait.

Különböző fázisok vannak. Eljön például a meggylikőr ideje, amikor egyszer csak mindenki azt kér, minden látható ok nélkül. Máskor két üveggel fogy belőle esténként, most hat, másnap nyolc, aztán tíz és tizenkettő. Így megy ez heteken keresztül, aztán váratlanul csökken a fogyasztás, lemegy két üvegre, és marad is így, emelkedik viszont az ürmös ázsiója, már nem egy, hanem hat üveggel isznak meg belőle. Marad ez az állapot néhány hétig, aztán este áttérnek az ürmösről a Pliskára, aztán egy hónapig a Manasztirka szilvapálinka, majd a berkenyével ízesített vinjak, utána pedig a mézes vodka a menő. Végül minden elcsendesedik, kezdi azt hinni az ember, hogy visszatért a normalitás, de ez csak a társadalom átmeneti gyengélkedése.

Sokáig nem tudtam felfogni, milyen logika szerint követik egymást a hullámok. Mindig váratlanul jöttek, és megleptek. Figyeltem, mikor van újhold és holdtölte, mikor jönnek az időjárási frontok, kiszámoltam az átlaghőmérsékletet, de nem találtam semmilyen megoldást. Ebben az évszakok váltakozása sem játszott szerepet.

Egy éjszaka megvilágosodtam. Telhetetlen a társadalom, mindig valami mást, újat akar, nem fogadja el azt, ami van. Úgy gondolja, jobbat érdemel, más ízre vágyik, ami kimozdítja végre a szalmabáb-apátiájából. De végül kiderül, hogy korlátozottak a lehetőségek, csak a meggylikőr és a gyomorkeserű, a berkenye és az üröm íze között választhatnak. Melyikre szavazzunk, melyiket válasszuk, melyikre bízzunk magunkat? Egyre nagyobb a tehetetlen düh, a kör bezárul – íme az ismétlődés pokla.

Kivi szerint a másnaposság erőszakolja ki a fordulatot, ezért választunk valami újat. De rövid a társadalom emlékezete, és néhány hét elteltével már csak ifjúkori emlék a meggylikőr utáni másnaposság, édesebbnek tartjuk a szenvedést, és akkor jöhet az újabb szakasz.

– Ne szavazzatok a kommunistákra! – dühöng Olimpia. – Nektek nem számít semmi, jönnie kell a nemzedékváltásnak, de én leszarom, úgysem érem meg. Ma, most kell tiltakoznunk, most követeljük a jogainkat, ne húsz év múlva!

Olimpia konzervatív, vodkát iszik. A fiatalság nem érti. A fiatalok mézeset isznak.

Nem olyan örömteli klubot vezetni, mint egyesek gondolják. Ebben a hatalmas kuplerájban, cigarettafüstben, piaszagban, a gyors szerelmekben minden állandó performance-szé válik. Ez a művészeti ág fejfájást okoz, újabb csendháborítási per elé nézünk, félrelépnek, családok esnek szét. Meddig lehet színpadon élni, bugyuta beszélgetések világában, melyekben mindent összekevernek: a dátumokat, a hét napjait, már a napkeltét és a napnyugtát sem tudjuk megkülönböztetni?

–  Amíg bírjuk – jelenti ki Basia. Szétkenődött a sminkje, savanyú a lehelete. – Amíg csak bírjuk.

 – Kivi, te röpképtelen madár vagy – mondja Jaś.

 – Illik-e az egy felnőtt férfihoz, hogy ornitológiával foglalkozzék? – hebeg Uborka, a költő.

Kivi fölemeli a fejét a pult fölül.

– Én, testvér, hal vagyok, nem madár.

– Illik-e az egy felnőtt férfihoz, hogy ichtiológiával foglalkozzék? – ismétli meg a kérdést Uborka, a költő, és fölemeli a pohárka vinjakot.

Mostanában szomorú a költő, mert elszökött a kutyája. Mindannyian aggódtunk érte. El is küldte Kivi a pultost, hogy vegyen még pár üveg Pliskát.

Pár nappal később azt mondta Uborka, a költő, hogy visszajött a kutyája. Mindannyian megörültünk. Megint elküldte Kivi a pultost még egy üveg Pliskáért, de én nem hiszek a költőnek. Egy igazi kutya nem jön vissza. Lehet, hogy a költő változtatni akart az arculatán. Lemond a szenvedésről, talán úgy döntött, pozitív elemeket visz az életébe, megszabadítja lelkünket a szenvedés fájdalmától... vagy csak Pliska kellett neki, nem tudom. Mindenesetre még sokáig folyt a vita a kutyáról, két táborra osztva a társaságot. Egyesek úgy gondolták, azért jött vissza, mert igazi érzelmek fűzik a költőhöz, mások szerint meg csak azért, hogy bűntudatot keltsen benne, amiért rosszul bánik vele, hisz ha csak a kocsmáig mehet, az nem igazi séta. Uborka, a költő eztán már sosem hozta el a klubba. Azt mondta, most a Błonia parkba jár vele, de nem hiszek neki; egyedül van, mint az ujjam, csak a képzelete tölti be a kutya után maradt üres helyet.

Néha olyan a klub, mint egy székesegyház, szentély, ahová azért járunk, hogy meggyónjuk a bűneinket, szeretetet, megértést, vigaszt várunk, enyhülésre vágyunk a szenvedésben. Néha gnosztikus fuvallatokat érzünk, itt tapasztaljuk meg a bűnt, nem menekülünk előle, belemegyünk, mint egy folyóba, hogy erősebben, tisztára mosva bukkanjunk elő a túlsó parton.

Itt érintjük meg a hit szintjét, amikor találkozik az asztalnál egy katolikus, egy református, egy buddhista – és Istenről beszélgetnek. Csak az ösvények különböztetik meg őket. Az ösvények és a kerítések, amelyek lezárják őket. Ilyenkor sűrű lesz a levegő a klubban. Ilyen szavak hatolnak át a pogózó lányok feje fölött az ABBA-slágeren: az Úr kínszenvedése, megváltás, eredendő bűn, abszolútum, üresség, áldozat és felvilágosodás.

– Annyi itt a pap, oly sok a lélek – mondom a pult oldalánál, és büszkén nézem a termet. A világ egyházai, vitakörök, diszkó, műintézmény, szimpla kupleráj és munkahely. Úgy rotyog minden, mint a leves egy nagy fazékban, én meg hosszú fakanállal kavargatom. De illik-e levest kavargatnia egy felnőtt férfinak? – kérdezem magamban, és menekülök, át a halott, alvó városon, amely nem ígér semmit, beszorult egy energialyukba, és elborítja a szentség homálya a rengeteg templom miatt.