Csontváz. Dinoszaurusz. Fosszília.
Kő, a kövek is érdekelnek.
Hosszú folyosók,
foszforeszkáló neonfény.
Meteorit. Hatalmas kvarc.
Még egy fosszília.
Egyik terem a másik után.
Minden régi, mégis újdonság.
Váratlanul
meglátom a saját arcom, meglepődöm.
Már ennyi idős lennék,
hogy vitrinben a helyem?
Fosszíliaként, de legalább nem egyedül.
Ismerős emberek,
vissza nem térő szerelmek,
kőbe vésve minden.
Mintha egy másik bolygóról
származna mindez.
A szerelem is, mint a dinoszauruszok,
most már csak fosszília.
A szerelem, mint kipusztult állatfaj:
ismerős, ugyanakkor idegen.
Minden olyan közeli, és távoli,
olyan másvilági, s mégis, mintha a múzeumhoz tartozna.
Az arcom tükörképe a kivilágított vitrin üvegén,
a csodálkozó tekintetem,
s benne
az idő ámulatba ejtő pusztítása.