Katherine Mansfield: A komorna
Fotó: Wikipedia
Katherine Mansfield: A komorna

Ma száz éve, hogy tragikusan fiatalon, mindössze 34 évesen elhunyt a modernista mozgalom egyik kulcsfigurája, az új-zélandi Katherine Mansfield. Pulai Veronika fordításával emlékezünk meg róla.

1

 Tizenegy óra. Kopogtatnak.

…Remélem, nem zavarom, asszonyom! Ugye, nem tetszett még aludni? Most vittem be a teát nagyságámnak, és maradt még egy jó csészével, gondoltam, tán…

…A legkevésbé sem, asszonyom. Minden nap készítek lefekvés előtt. Nagyságám az ágyban issza meg ima után, hogy átmelengesse. Akkor teszem fel a vizet, amikor letérdel, szoktam is mondani neki: „nem kell kapkodni azzal az imádsággal.” Aztán mindig a víz forr fel előbb, amikor nagyságám még a felénél sem jár. Tetszik tudni, rettentő sok ám az ismerős, s neki mindért imádkoznia kell, nem maradhat ki egy sem. Nagyságám egy kis, piros noteszben vezeti a neveket. Mennyei atyám! Akárhányszor idegen jön látogatóba, alighogy elmegy, nagyságám rögtön szólít: „Ellen, hozd csak ide a kis, piros noteszemet!”. Olyankor bizony elfut a méreg. „No, még egy”, gondolom ilyenkor, „hogy aztán télen-nyáron még tovább kelljen térdepelnie.” Párnát, azt nem fogad el, a kemény szőnyegen térdel. Nekem, aki olyan régen ismerem őt, még nézni is rettenetes. Egyszer leterítettem neki egy tollpaplant, hogy kifogjak rajta, de amikor meglátta, ej, micsoda szemeket meresztett rám… én mondom, akárcsak egy szent. „Mondd csak Ellen”, kérdezett „talán a mi Urunknak volt tollpaplanja?”. Akkoriban még én is fiatalabb voltam, s kedvem lett volna visszavágni: „Nem bizony, de nem is volt úgy benne a korban, mint nagyságám, és lumbágó sem kínozta”. Gonosz beszéd, igaz-e? De tetszik tudni, nagyságám túlságosan is jó lelkű. Most is, amikor betakartam, elnéztem, milyen szépen nyugszik a feje a párnán, a karja a takaró fölött, és bizony nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy egészen úgy fest, mint a drága édesanyja, amikor a ravatalra fektettem.

…Igen, asszonyom, az én dolgom volt az is. Hogy az milyen szép volt! Csinos frizurát készítettem neki, puha loknikkal az arca körül, és az egyik vállához egy csokor lila árvácskát raktam. Olyan gyönyörű volt azzal az árvácskával, mint egy festmény. Sosem felejtem el. Ma este, amikor ránéztem nagyságámra, arra gondoltam, csak az árvácska hiányzik, s senki meg nem mondaná, hogy nem a tulajdon édesanyja fekszik ott.

2

…Igen, asszonyom, de csak az utolsó évben. Amikor már, hogyan is mondjam, olyan kis gyöngécske lett. Nem volt nehéz vele akkor sem, drága, idős kis hölgy volt. Úgy kezdődött, hogy folyton azt hitte, elhagyott valamit. Nyugtalan volt, nem tudott megülni egy helyben. Egész nap a házat rótta, hol a lépcsőn jött szembe az emberrel, hol a tornácon vagy a konyhában. Olyankor fölnézett rám, és panaszkodott, mint egy gyerek: „Elveszett. Elveszett.” „Tessék csak velem jönni”, feleltem neki, „tessék csak jönni, kiterítem a pasziánszt”. De ő elkapta a kezemet, és úgy súgta nekem, mert én voltam a kedvence: „Keresd meg nekem, Ellen, keresd meg!”. Hát nem szomorú?

…Nem, asszonyom, nem épült fel. Szélütés vitte el a végén. Az utolsó erejével is azt mondta nagyon lassan: „Nézd meg ott, nézd meg ott…” Aztán elment.

…Nem, asszonyom, nem mondhatnám, hogy észrevettem volna. Talán egyik-másik szobalány. Tetszik tudni, nekem a nagyságámon kívül senkim nincs. Négyéves voltam, amikor édesanyámmal végzett a tüdővész, attól fogva a nagyapámmal éltem. Fodrászüzlete volt, s én folyton ott voltam az üzletben; elbújtam az asztal alatt, és a babáim haját fésülgettem, alighanem a fodrászsegédeket akartam utánozni. Azok mindig kedvesen bántak velem. Apró parókákat készítettek nekem, mindenféle színben, a legdivatosabb frizurákat. Én meg ott gubbasztottam egész álló nap, némán, mint a hal, a vendégek nem is tudtak rólam. Csak nagy ritkán kukucskáltam ki a terítő alól.

…Egy nap sikerült valahogy megkaparintanom egy ollót, és akkor, asszonyom, sosem képzelné, mit tettem. Levágtam a hajam. Én, kis majom, nyiszáltam, ahol csak értem. A nagyapám rettentően dühbe jött! Sosem felejtem el, fogta a hajsütővasat, elkapta a kezem, és rászorította. „Ez majd móresre tanít!”, mondta. Csúnyán megégetett. Ma is látszik a nyoma.

3

…Tetszik tudni, roppant büszke volt a hajamra. Hányszor felültetett a pultra, mielőtt megjött az első vendég, és gyönyörűséges frizurákat fésült nekem, magas kontyokat hatalmas, csigás loknikkal! Most is előttem van, ahogy körénk gyűlnek a fodrászsegédek, én pedig nagy komolyan ülök markomban a pennyvel, amit a nagyapám adott, hogy nyugton maradjak… Utána mindig visszakérte. Szegény jó nagyapus! Szinte eszét vette, hogy micsoda rémséget műveltem magammal. De akkor bizony megijesztett. Tetszik tudni, mit tettem? Kiszaladtam az utcára. El az első sarokig, aztán a következőig, azt sem tudtam, merre, csak futottam, amíg bírtam. Mennyei atyám, micsoda látvány lehettem a köténybe bugyolált kezemmel meg az égnek álló hajammal. Bizonyára jót mulatott rajtam, aki látott…

…Nem, asszonyom, nagyapus nem tudta túltenni magát a dolgon. Látni sem akart. A vacsoráját sem bírta megenni, ha ott voltam. A nagynéném vett magához. Nyomorék volt, kárpitosként dolgozott. Aprócska teremtés! Munka közben fel kellett állnia a díványra, hogy a háttámlát elérje. Nála segédkeztem, úgy ismerkedtem meg nagyságámmal…

…Nem mondhatnám, asszonyom. Addigra betöltöttem a tizenhármat. Különben sem emlékszem, hogy valaha is úgy igazándiból gyereknek éreztem volna magam. Itt volt nekem az egyenruhám, miegymás. Nagyságám nyomban gallért és kézelőt adott rám. Habár egyszer mégis! Mókás eset, mondhatom! Sheldonban voltunk, vásárt tartottak a közelben, nagyságámnál pedig éppen vendégségben volt a két kis unokahúga.

„Ellen, kérlek” mondta ő, „légy oly kedves, vidd el az ifjú hölgyeket, hadd üljenek fel a szamarakra.” El is indultunk, komoly kis teremtések voltak, két oldalról fogták a kezem. Csakhogy amikor odaértünk, nem mertek felülni a szamarakra. Így aztán csak álltunk, és néztük őket. Pedig milyen szépséges szamárkák voltak! Azelőtt sosem láttam szamarat szabadon, hogy úgy mondjam, nem pedig fogat elé állítva. Gyönyörű, ezüst szürkék voltak, aprócska, piros nyereggel, kék kantárral, a fülükön csengettyű lógott. Egészen nagy lányok, nálam idősebbek is vígan ügettek rajtuk. Na, nem úgy, közönséges módon, csak látszott, hogy jól érzik magukat. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de, ahogy elnéztem azokat az apró, tipegő lábacskákat, azokat a nyájas szemeket és puha fülecskéket, semmire sem vágytam jobban a világon, csak hogy én is felülhessek valamelyiknek a hátára!

4

…Persze, hogy nem. Ott voltak velem a kisasszonyok. Különben is, hogy néztem volna ki cselédruhában a nyeregben? De aztán egész nap másra sem tudtam gondolni, csak a szamárkákra, csakis azokon járt az eszem. Úgy éreztem, muszáj kibeszélnem magamból, különben felrobbanok, de mégis kinek mondhattam volna el? Aztán amikor lefeküdtem, mert ott aludtam a szakácsnő, Mrs. James szobájában, és sötétség borult a szobára, máris ott csilingeltek nekem az én kis szamárkáim, az apró lábacskájukkal és a szomorú szemükkel… El sem hinné, asszonyom, jó sokáig vártam, úgy tettem, mintha aludnék, aztán hirtelen felültem, és torkom szakadtából kiabáltam: „Fel akarok ülni a szamárra! Fel akarok ülni a szamárra!” Muszáj volt kibeszélnem magamból, nem igaz? Gondoltam, ha azt hiszik, álmodom, nem fognak kinevetni. Ugye milyen jól kifundáltam? Milyen butuska dolgokat ki nem talál egy gyerek…

…Nem, asszonyom, már nem. Volt idő persze, amikor megfordult a fejemben, de másképp alakult. Virágüzlete volt az utcában, épp átellenben a házzal, ahol laktunk. Mókás, igaz? Hiszen bolondulok a virágokért! Akkoriban egymásnak adták a kilincset a látogatók nagyságámnál, én pedig naponta szaladgáltam a virágoshoz. Egyik alkalommal Harryvel (így hívták) összevesztünk azon, hogy milyenek legyenek a csokrok. Így kezdődött. Virágokkal! Nagyságos asszonyom el sem hinné, mennyi virágot odahordott nekem. Nem lehetett leállítani. Gyöngyvirágot is hozott, nem is egyszer, de nem lódítok ám! Persze úgy volt, hogy összeházasodunk, és ott fogunk élni, az üzlet fölötti lakásban, ki volt már találva minden, hogy majd az én dolgom lesz a kirakat… Ej, micsoda hétvégi kirakatokat tudtam én csinálni! Na, nem igazából, csak úgy, képzeletben. És karácsonyi kirakatot, magyalostul, miegymás, aztán meg csillag formájú húsvéti liliomdíszt középütt nárciszokkal. Úgy lógattam volna le… na, de elég ebből. Eljött a napja, hogy kiválasszuk a bútorainkat. Hogy is feledhetném? Keddi nap volt. Azon a délutánon nagyságám valahogy más volt, mint rendesen. Nem mondott semmit, sosem szokott. De tudtam abból, ahogyan bebugyolálta magát és kérdezgette, nincsen-e hideg, meg a fancsali, kis orrocskájából... Nem akartam magára hagyni ilyen állapotban. Tudtam, hogy csak aggódnék miatta. Végül aztán megkérdeztem, kívánja-e, hogy elhalasszuk a dolgot. „Ugyan, Ellen,” ellenkezett „ne is törődj velem. Nem okozhatsz csalódást a lovagodnak.” Ilyen vidáman mondta, tetszik tudni, sosem gondolt magára. Ettől aztán még rosszabbul éreztem magam. Elgondolkodtam…, és akkor elejtette a kendőjét, s már hajolt is le, hogy felvegye. Azelőtt sosem tett ilyet. „Mit csinál nagysága?” kiáltottam, és odaszaladtam, hogy megelőzzem. Ő elmosolyodott, és így szólt: „Jobb, ha elkezdem gyakorolni.” Hát én alig bírtam ki, hogy sírva ne fakadjak. Odamentem a komódhoz, és úgy tettem, mintha az ezüstpoharakat tisztogatnám. Nem tudtam magamban tartani, megkérdeztem hát, jobban tetszene-e neki, ha nem mennék férjhez. „Dehogy, Ellen!”, felelte épp ilyen hangon, ahogy mondom. „Dehogy, a világért sem!” Csakhogy én láttam őt a pohárban, ahogy ezt mondta, amit ő persze nem tudott; láttam, ahogy a szívére teszi azt az apró, kis kezét, épp úgy, ahogy az édesanyja, és az égre emeli a szemét… Az ám, asszonyom!

5

Mire Harry eljött, összeszedtem a leveleit, a gyűrűt és azt az édes kis melltűt, amit tőle kaptam: egy ezüst madárka volt, a csőrében tőrrel átdöfött szív csüngött egy láncon. Nem akármilyen dolog volt! Ajtót nyitottam, és meg sem vártam, hogy megszólaljon. „Tessék,” mondtam „visszaadom”. „Vége van, nem leszek a felesége”, mondtam. „Nem hagyhatom el nagyságámat.” Hogy belesápadt! Olyan fehér lett, mint valami úri kisasszony. Becsaptam az ajtót, és reszketve vártam, hogy elmenjen. Aztán kinyitottam az ajtót, és akár hiszi, asszonyom, akár nem, nyoma sem volt. Úgy, ahogy voltam, kötényben, házicipőben kiszaladtam az utcára, és csak álltam és bámultam. Bizonyára jót mulatott rajtam, aki látott…

…Jóságos ég! Mi az? Csak nem az óra ütött? Én meg nem hagyom aludni asszonyomat. Miért nem tetszett rám szólni? Betakarhatom a lábát? Nagyságám lábát is minden éjjel betakarom épp ugyanígy. Olyankor azt mondja nekem: „Jó éjt, Ellen! Aludj jól, és ébredj korán!” Nem is tudom, mi lenne velem, ha egy este nem mondaná.

…Egek… néha elgondolom… mihez is kezdek, ha egyszer… De a töprengés csak árt az embernek, jól mondom, ugye? Nem segít az semmit. Nem is teszem sűrűn. De ha mégis, olyankor jól megdorgálom magam: „Ejnye, Ellen, te buta leányzó, csak nem azt műveled már megint? Majd akkor törd a fejed, ha már semmi hasznosabb dolgod nem akad!”

A cikk szerzőjéről
Katherine Mansfield (1888 - 1923)

Új-zélandi modernista író, esszéista, újságíró.

A fordítóról
Pulai Veronika (1983)

Az ELTE angol és portugál szakán végzett bölcsész, műfordító. 2022-ben az ELTE Brazil Tudományos és Kulturális Központja által szervezett műfordítópályázat első helyezettje.