És ha ismét a magányosságról beszélünk, egyre világosabb lesz, hogy voltaképpen nincs mit választanunk, vagy elhagynunk. Egyedül vagyunk.

 Csalhatjuk önmagunkat és tettethetjük, mintha nem így lenne. Ez minden. Sokkalta jobb tehát, ha beismerjük, hogy magunk vagyunk, sőt egyenesen ebből indulunk ki. Így persze, megeshetik az, hogy szédülünk, mert eltűnik előlünk minden biztos pont, amelyen meg szokott pihenni szemünk, nincs többé közelség és minden távoli végtelenül messze van. Ha valakit szobájából szinte minden előkészület és átmenet nélkül egy nagy hegység csúcsára állítanának, hasonlót érezhetne: páratlan bizonytalanságot, és a Névtelennek való kiszolgáltatottság csaknem megsemmisítené. Zuhanóban érezné magát vagy azt hinné, hogy kihajították az űrbe, vagy hogy ezer darabba robban szét: s micsoda hallatlan hazugságokat kellene koholnia, hogy utolérje és tisztázza érzékeinek állapotát. Aki magányossá válik, az előtt így változik meg minden távolság, minden mérték; sok ilyen változás hirtelen megy végbe s ekkor, mint a hegycsúcson álló emberben, szokatlan képzelgések és különös érzések keletkeznek és sokszor úgy látszik, hogy az elviselhetőség határán túlnőnek. De ezt is szükséges átélnünk. Létünket olyan messzemenően kell vállalnunk, amennyire csak lehet; mindennek, még a lehetetlennek is lehetségessé kell válnia benne. Alapjában véve ez az egyetlen bátorság, amely tőlünk elvárható: még a legkülönösebbnek, legcsodálatosabbnak, legérthetetlenebbnek is bátran a szemébe nézni. 

Rainer Maria Rilke: Levelek egy fiatal költőhöz (Szabó Ede fordítása)