Szót sem érdemel. A lövések, amiket uraságod hallott, nem holmi csetepaté hangjai voltak, Isten engem. Az udvaron, a vízmosás oldalán álló fára lődöztem. Gyakorlásképpen. Minden nap ezt csinálom, ha úgy hozza a kedvem, gyerekkorom óta. Még be sem fejeztem, szólítottak. Egy borjú miatt! Fehér, hibás bikaborjú volt, kifordult szemekkel – ilyet még nem láttam – a pofája meg mint egy kölyökkutyának. Mondták, milyen, rá sem nézhettem. Már csak azért sem, mert olyan torzan született, hogy kifordult a szája, és ettől úgy nézett ki, mintha ember módjára nevetne. Emberi arccal, kutyapofával! –  csak az ördög lehet, mondták róla. Ostoba népek. Végeztek vele. Azt sem tudom, kié volt. Eljöttek, hogy adjam oda a puskám, odaadtam. Nem hiszek a babonákban. Látom, uraságod nevet… Hát csak figyelmezzen! Amikor valódi csetepaté van, először rákezdik a kutyák – ugatnak veszettül, majd számba veszik a halottakat, ha volt haláleset. Ne háborogjon, ez a rend itt, a pusztán. Van, aki mást mond, mert szerinte az igazi puszta arrafelé kezdődik, amott fenn, a fennsíkon, Urucúia és Tolema után. A corintusiak és curvelo-iak szerint ez még nem is tényleges puszta! Még hogy ez nem a puszta! A puszta ott kezdődik, ahol a legelőket nem veszi körbe kerítés, ahol az ember megtehet tíz, tizenöt mérföldet is úgy, hogy nem találkozik élő ember fia lakta házzal, ahol a szegénylegényeknek nincs mitől tartaniuk, nem éri őket utol a törvény. Urucuia a nyugaton emelkedő hegyeken túl terül el. A határán még  mindent megtalálni – bokrosodó tanyákat, a korábbi fenyéren dúsan sarjadó legelőket, vizes réteket, egymásra települő erdőket, hatalmas fákat a még érintetlen ősvadonban. Mellettük pedig ott a téres pusztaság. Aminek se vége se hossza. Végül is, mindenki azt gondol, amit akar, beláthatja uraságod is, ogy kiki mind a maga fazeka mellé szít… A puszta pedig ott van mindenütt.

Az ördög? Róla meg mit mondjak?. Kérdezze meg a helyibélieket. Óvatoskodnak, tartózkodnak még attól is, hogy a szájukon kiejtsék a nevét – csak annyit mondanak Az-a-Bizonyos. Hát nem… Minél inkább elkerülne az ember valamit, annál jobban  belegabalyodik. Amit egy bizonyos Aristidessel kapcsolatban  állítanak –  itt él erre a jobbkézre lévő első pálmaligetben, amit Szent-Rita-Jámbor-Tehene-Csapásának hívnak –,  azt mindenki szentírásnak veszi: három megjelölt helyre nem teheti be senki a lábát, mert akkor mögötte rögtön felhangzik valami elhaló sírás, és egy gyönge hangocska azt kántálja – Jövök már! Jövök!.. – no, ő a kísértő, Az-a-Bizonyos. Azután ott van a Jisé Simpilício – aki váltig állítja, hogy őriz kulcsra zárva egy pokolfajzatot a házában, egy aprócska ördögöcskét, aki minden dolgában segítségére van, és ezért aztán meglehet, hogy Simpilício-ból nemsokára gazdag ember lesz. Tudja-e, úgy beszélik, emiatt van, hogy a lovai felborzolják a szőrüket, és kirúgnak, amikor valaki megakarja ülni őket… Babonaság. A Jisé Simpilício meg az Aristides pedig egyre gyarapodnak, és vagy meghallják mit beszélnek, vagy nem. No, és figyelmezzen csak ide uraságod: mostanában, nincs annak sok ideje, azt beszélték az emberek, hogy az Ördög, a maga személyében, megállt megpihenni Andreguicében. Egyszerre csak megjelent egy legény, és azzal kérkedett, hogy húsz perc alatt megteszi idáig az utat – ami pedig lovon jó másfél napba telik –, úgy, hogy a Rio do Chico forrásvidékénél fordul meg! Az ugye nem lehet, hogy uraságod volt, aki így nyilatkozott arra jártában – már sértődés ne essék – puszta mulatságból? Bűnömül ne vegye, amit mondtam, tudom, hogy nem így volt. Nem akartam én semmi rosszat. Gondoltam, megtudakolom, mert egy alkalmas kérdés sok mindenre válaszul szolgálhat. Csak, hogy értse uraságod, az a legény, ha létezett egyáltalán, a bolondját járatta mindenkivel. Mert az, hogy a folyót a forrásvidéke felől kerüli meg, éppen annyi, mintha ellovagolna az állam belső vidékeiig, amire három hónap sem lenne elegendő…. Hát igen! Az-a-Bizonyos? Badarság. Képzelgés. Azzal pedig, hogy félelemből különböző neveket aggatnak rá, talán egyenesen arra ösztönzik, hogy különb-különb féle formákban jelenjen meg előttük!

Vagy mégsem. Ami engem illet, jószerével nem hiszek benne, Istenemre mondom; és ez úgy igaz, ahogy most uraságod hallja tőlem. Pedig tudom, hogy erőst jelen van, ott jár mindenfele a Szent Evangéliomokban. Tudja, megesett egyszer, hogy egy vakbuzgó szeminarista legénykével hozott össze a sors, aki szinte ki sem látszott az imakönyvéből, ministráns karinget viselt meg egy borágó-vesszőt tartott a kezében – és arról disputált nekem, hogy segédkezni fog a papnak, hogy kiűzzék a Gonoszt egy  Ökörzuhatagosban élő öregasszony testéből, oda igyekszik éppen a vikáriussal… Még ilyet! Uraságod nem ezen a véleményen van? Hiszem én, ha látom. Quelemém komám azon a véleményen van, hogy mindez az alantas lelkek műve, akik az alvilág harmadik bugyrában bújnak meg, ahol örökös homály kavarog, és minden törekvésük arra irányul, hogy kapcsolatba kerülhessenek az élőkkel, akikben azután tanyát vernek. Az én Quelemém komámban – amúgy Quelemém de Góis a teljes neve – erőst megbízom. De igen messze lakik innen, Jijuã-ban, arrafelé a Burity-Pardo-Ösvénye mellett… De most szóljon már uraságod, mert bizonyosan sok olyan férfit vagy nőt ismert, akibe beleköltözött vagy akit megszállt az ördög.  Nem-e? Én annyit láttam, hogy éppen eleget. Ott az a Rincha-Mãe, a Sangue-d’Outro, a Muitos Beiços, a Rasga-em-Baixo, a Faca-Fria, a Fancho-Bode, egy bizonyos Treciziano, az Azinhavre… o Hermógenes… Több tucatnyi illető. Elsorolni is sok volna mindet… Nem vagyok én lóidomár! Pedig, ha valakiből elvadult pusztai szegénylegény, zsagunszó lesz, az már olyan, mintha paktumot kötött volna az ördöggel. Jól gondolom? Nem-e?

Elejében csak tettem a dolgom, és gondolkodni nem nagyon gondolkodtam. Nem sokat törődtem az idő múlásával. Egyik gond követte a másikat, az élve nyársra húzott hal, akit a tűz fölött forgatnak, nem ér rá sokat elmélkedni. De ahogy nyugalmasabb napok köszöntöttek rám, és elmaradtak a gondok meg bajok, ráértem a magam dolgaival foglalkozni Következésképpen éjjel és nappal csak egy dolog körül forgolódtak a gondolataim. Mármint hogy, létezik-e az ördög, vagy sem? Világosan akartam látni ebben a kérdésben. Isten legyen kegyes hozzám. Rágta-rágta ez a kérdés lelkemet. Uraságodnak bizonyosan van ismerete arról, milyen is egy zuhogó? Mert a zuhogó egy sziklafal, amiről fortyogva zúdul lefelé a víz és uraságod elterelheti onnan a vizet, vagy lerombolhatja a sziklafalat, akkor vége a zuhogónak, ugye érti? Az élet sok veszélyt rejt magában, lássa be…

Jobban megvilágosítom uraságodat, ha az ördög benne kóringyál az ember belsejében, vagy betelepszik a beleibe, akkor az emberből vagy kicsap a gonoszság vagy kifordul magából. Csak úgy, önmagában, egyetlen ördög sem létezik. Egyetlen egy sem! – ezt én mondom.  Uraságod egyetért velem? Mondja meg nekem őszintén, kertelés nélkül – jó szolgálatot tenne vele! Ne kelljen itt hosszan kérlelnem. Mert ez a dolog – bármilyen különösnek is tessék – igen nagy fontossággal bír számomra. Bárcsak ne így volna… De azt ugye nem állítja uraságod, hogy ilyen eszes és tanult ember létére, hisz az ördög létezésében? Nem? Köszönöm. Ez a véleménye igen megerősít az igazságomban. Tudtam, reméltem – nagy megkönnyebbedés ez nekem! Az ember, ha megvénül, örül, ha megnyugvást talál. Köszönöm. Nincs ördög. Sem ártó szellem. Nem láttam sosem. Pedig, ha valakinek, nekem, alázatos szolgájának, látnom kellett volna. Mesélhetnék… Noshát, az ördög betelepíti sötét királyságát a lelkes lényekbe, a nőkbe csakúgy, mint, a férfiakba. Sőt, megmondom, a gyermekekbe is. Nem úgy szól-e a mondás, hogy a gyermek az ördög fészke? Megbújik a szokásokban, a növényekben, a földben, a szélben… A trágyában… „Útközépen ott az ördög, forgószélben ireg-forog…”   

Mi? Mi? Hah.  Csak képzelgések, régen elmúlt dolgok rossz emlékei. Szegény fejem! Nagy baj az nekem, hogy nem beszélhetek róluk… Vagy mégis, figyelmezzen ide: hogy van az, hogy ugyanabban a földben terem az ehető manióka, ugyanolyan ágai és levelei nőnek mint a vad maniókának, amitől meghal az ember? Uraságod látott már ilyen különösséget? Megtörténik, hogy az édes manióka minden előzmény nélkül megzavarodik – nem tudni, mitől; vannak, akik állítják, attól, hogy dugványról újra meg újra ugyanabba a földbe ültették el, egyre keserűbb és keserűbb lesz, míg végül mérget izzad ki magából. És tudja-e, megesik az is, hogy a vad manióka megszelidül, és baj nélkül meg lehet enni. Ennek meg mi a magyarázata? Látta-e már uraságod a csörgőkígyó pofáját eltorzító dühödt gyűlöletet? Figyelmezett-e rá, hogy a hízó disznó, ahogy egyre jobban belemerül a boldog tespedésbe, ha tehetné teleröfögné és elnyelné az egész világot a maga alantas jóérzése végett? Aztán vannak egynémely karvalyok meg hollók, akikről már ránézésre is látni, hogy mindenbe belekapnának, mindent széthasogatnának, feldarabolnának a csőrükkel, mint egy gonosz szándék vezérelte kifent késpengével. Ami csak elébük kerül, mind. Meg aztán ott vannak azok a formátlan, szörnyűséges, veszedelmes kövek, amik halálos mérgükkel átjárják a kút vizét, ha ott fekszenek a mélyén, azokban is megtelepedett az ördög: az ártó szellem. Tudomással volt erről? És az ártó szellemnek – mert csak ezzel a névvel lehet illetni a gonoszt – az ördög rendelkezéseit követve kell haladnia az útján, miközben átkozott dolgokat művel. Hiába no, jelen van mindenben.

Az ördögöt csak lassan, apródonként lehet kiűzni valahonnan, de igen nagy szenvedés árán. Vagy szerelmes odaadással – ahogy Quelemém komám állítja. Családdal. Igazsága volna? Igen is, meg nem is. Uraságod mármost hiheti, vagy nem. Minden lehetséges és ugyanakkor lehetetlen… Az elvetemült szegénylegények legtöbbje nagyobbrészt jó férj, jó fiú, jó férj és nagyon jó barátja a barátainak! Tapasztalatom van róla. De emellett ott van még az is, amiért csak az Isten lehet irgalmas. Amikor sötét viharfelhők gyülekeznek az égen..

xxx

Csak egy olyan zsagunszóról tudok mesélni, aki élete virágjában felhagyott a betyárkodással: Joé Cazuzo volt a neve – egy csetepeté után történt, valahol a Serra-Nova környékén, a Rio-Pardo tartományban, a Traçadal partján. Alig voltunk egypáran, amikor rajtuk ütöttek az amúgy köztiszteletben álló politikus, Adalvino ezredes emberei, és volt közöttük sok hivatásos katona is, Reis Leme hadnagy vezetésével. Bírtuk amig bírtuk, néhány óráig, de akkorra már szinte teljesen bekerítettek bennünket. Akkor ez a Joé Cazuzo – aki amúgy igen bátor ember volt – hirtelen térdre hullott, két karját az égnek emelte, akár fiatal hajtásait az elszáradt karib-akác, és így kiabált, zengő, messzire hangzó kiáltással – Megjelent előttem a Szűzanya ragyogó képmása az égen, a fiának meg az angyaloknak a kíséretében!... Egyre csak kiáltozott, mint aki megveszett – Megjelent előttem a Szűzanya!… Képzelősködött volna? Valahogyan nem hittünk neki. A lovam után néztem – meg is találtam –, felpattantam a nyeregbe, sebbel-lobbal eloldottam a kantárszárat, amit egy cölöphöz volt hurkolva. Sarkam a lovam véknyába vágtam. Záporoztak a golyók. Mindenfelől ropogtak a puskák. Az erdőbe beérve, tört rám istenigazából a félsz. Hajtottam a lovam, mint az eszement, gyerünk, gyerünk. Néhány golyó belefúródott a nyeregbe, feltépte a bőrözést, hogy csak úgy lógott belőle a kóc. Azután futás közben egyszer csak megrándult a lovam, nem is tudom, talán a gazdáját féltette. Egészen kicsinyre összehúztam magam. Egy golyó kilyukasztotta a hátamra kerített tarisznyát is, az a kevés holmi volt benne, amit a magaménak mondhattam. Egy másik puskagolyó, ami bizonyosan visszapattant valahonnan, alaposan megsütögette a hátsómat, de nem ejtett nagyobb sebet rajtam, láthatja, uraságod, a golyó azt teszi, amihez kedve van, azután mélyen befúrta magát a fenekem meg a nyeregkápa közé! Micsoda  idők… Bimbambum!, a lovam lába megroggyant, lehet, hogy eltalálták, én pedig fejjel előre meglódultam, miközben a kezemmel igyekeztem meg kapaszkodni a levelekben, az ágakban meg a liánokban, míg végül fennakadtam, és úgy lengedeztem, mintha pókháló ejtett volna foglyul… Most mi lesz? Végigfutott bennem az egész életem… Átjárt valami rémes rettenet, ahogy a testem feltépte, szétszaggatta az erdőt, azután nem tudom, hogyan, megindultam lefelé, zuhantam egy bokrokkal sűrűn benőtt padmaly irányába, és miközben estem, igyekeztem megmarkolni, amit lehetett – de hiába! –, úgyhogy, amikor már lent voltam, és megnéztem az ujjaimat, láttam, hogy vér meg zöld massza borította őket azoktól a levelektől, amelyeket markomba szorítottam és szétmorzsoltam…  Elterültem a padmaly alján sarjadó füvön – egyszeriben egy állat sötét árnya ugrott fel mellőlem, ijedten nagyot fújva!, a szemem sarkából láttam, hogy egy taira menekül kétségbeesetten. Amilyen nagy voltam hozzá képest, annyira elcsigázott, csak feküdtem. Gondolat cikázott át a fejemen!, ha annak a kis ragadozónak ott volt a vacka, kígyó biztosan nem  jár arrafelé. Ott feküdtem a helyén. Nem kellett kígyótól tartanom. Megpihenhettem. Magam voltam, elkókadtam, teljesen elzsibbadtam, csak a szívemben nem volt nyugalom. Felsóhajtottam. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, megölnek. Nem baj, már nem is érdekelt semmi. Csak pihenni akartam, nyugalmasan. És akkor eszembe jutott Diadorim. Azontúl már körülötte forogtak a gondolataim. Hallottam egy kontyos zacskómadár énekét. Diadorimra gondolva szerettem volna meghalni, erre az én kebelbarátomra, az én édes felemre, aki éppen a Pau-d’Arco hegységben járt, arrafelé a bahia-i határ mentén, Sô Candelário csapatának másik felével. Magamhoz öleltem volna az én kenyeres pajtásomat, az érzéseim szálltak-repültek felé… De elég már: hetet-havat összehordok. Olyan dolgokról beszélek, amikről nem kellene. Talán megbízhatok uraságodban? Ki tudja, ki tudja. Csak az őrangyalom… De hogy folytassam, amit elkezdtem: utóbb tudomást szereztem róla, hogy a hadnagy katonái meg Adalvino ezredes gorillái is tiszteletben tartották Joé Cazuzo megtérését. A világ legjámborabb embere lett belőle, olajat készített, azután sekrestyés volt São Domingos Branco-ban. Micsoda idők!

Sokat jártatom az eszem ezeken a dolgokon. Kedvem lelem benne. Ahhoz, hogy az ember elmerülhessen a gondolataiban legjobb vasúton utazni. Ha tehetném, csak mennék vele erre meg arra. Leginkább az érdekel: hogyha legvégül felkerül valaki az Égbe, hogy képes a lelke elfeledni azt a sok szenvedést és gonoszságot, amelyben így vagy úgy része volt? Hogy? Uraságodnak kellene a legjobban tudnia, milyen sok alávaló dolog van a világon. Amit a test elszenved, és amit a lélek elvisel mindörökre benne marad az emberben, olyan erősen, mint a szerelem és a bosszúra szomjas gyűlölet. Örökre… Olyanformán, ahogyan ez Firmiano-val történt, akit amúgy Piolho-de-Cobra néven ismert mindenki; a lába egészen eldeformálódott és hatalmasra dagadt, olyan volt, mint egy elefántnak, nem lehetett meggyógyítani, és szinte teljesen megvakult, a szeme egészen kifehéredett a hályogtól. Talán, ha korábban felhagy a bérgyilkossággal. Egyszer ellátogatott hozzá valaki a rancsójára, amely ott volt az Alto Jequitaíban, azután elmesélte, hogy szó szót követett, és Firmino egyszer csak kibökte:: „Nagyon hiányzik, hogy nem mehetek neki egy katonának, vagy bárki másnak, hogy elintézzem egy jól irányzott késszúrással… De előbb még kiherélém…” Érti ezt uraságod? Az ördög ott bújkál minden indiánban…    

*

A fordítás a regény 1967-es 5. kiadásának szövegét alapul vevő 2006-os Le Livros kiadásból készült.

*

Forrás: 1749