Júlia: Most mi bajod van, mit akarsz tőlem?

Júlia 2: Azt akarom, hogy gondolkodj, hogy próbálj visszaemlékezni, mikor jelent meg először az árny. Hogy végre add ki magadból a feszültséget, és mondd el, mit érzel!!! Hogy az igazat mondd!!!

Júlia: Gyereket akartam... érted? Azt akartam, hogy legyen egy gyerekem!!! Én mindent... mindent megtettem... tele volt a fiók mindenféle... elképzeltem, milyen lesz az életem... helyet csináltam neki, akkora helyet, hogy kényelmesen elférjen benne... elhitettem magammal, hogy semmi más nem számít, se a munka, se a barátok... semmi... én... És amikor már tényleg csak erre tudtam gondolni... (Csend.) És most ez a hely, amit csináltam neki, csak egy hatalmas, tátongó űr... Olyan... én olyan jó anya lettem volna. Érted? De... aztán történt, ami történt, én pedig... de túléltem. Mit akarsz még tőlem, ezek után? Mert részemről kész, ennyi. Erős vagyok, nem hagyom, hogy kicsináljon ez az egész, nem akarok itt maradni tovább és turkálni a szarban, ezen a trágyadombon. Tovább akarok lépni, úgyhogy nagyon kérlek, menj az utamból, haza akarok menni.

Júlia 2: A gyógyszereiddel.

Júlia: Igen, a gyógyszereimmel, és?

Júlia 2: És ez neked a továbblépés? Ne csinálj úgy, mintha semmi sem történt volna! Nézz már körül!

 

 (...)

 

6. Technikai próba

 

Belép Ricard, a rendező. Pau, Júlia párja technikusként dolgozik egy színházban. Közben a kórteremben Júlia az ágyon ül. Egyszerre halljuk a két párbeszédet: Júlia és a pszichológus a kórházban, Pau és Ricard a színházban.

 

Carme: Az én nevem Carme, tizennyolc éve dolgozom itt, ezen az osztályon.

Ricard: Láttad Quintana új darabját?

Pau: A múlt héten próbálták a technikát.

Ricard: És? Milyen?

 

Carme: Hosszú időbe telt, mire sikerült kiharcolni, hogy az egészségügyi ellátás keretein belül megfelelő pszichológiai segítséget kapjon mindenki, aki ilyen helyzetbe kerül. Mi, pszichológusok úgy gondoljuk, nagyon fontos a helyzetre való rálátás.

 

Pau: Nem rossz... egy családról szól, akik egy ilyen pusztaságban élnek, azt hiszem... aztán valaki meghal és...

 

Carme: Szóval, ha úgy érzi, akár Ön, akár a férje, hogy beszélgetne valakivel, én itt vagyok, nagyon szívesen válaszolok a kérdéseikre...

Júlia: Köszönöm. Pau elment dolgozni, ő nincs most itt.

Carme: Ha gondolja, visszajövök holnap is, amikor mindketten itt vannak. Most pedig beszélhetünk csak mi ketten, ha úgy érzi...

 

Pau: ... van benne egy szexjelenet is.

Ricard: Ez maradt meg belőle??? Hogy van benne szex? Hát, haver, ez nem semmi!

Pau: Csak a fényeket próbáltuk...

 

Carme: Pau hogy viseli?

Júlia: Jól... ő valahogy más perspektívából nézi a dolgokat.

Pau: Amikor a fényeket próbálod, nem jön le annyira, miről szól a darab, olyankor másra koncentrál az ember, kívülről nézed az egészet.

 

Júlia: Mintha kívülről figyelné az eseményeket. Nem teljesen... de azért nem is úgy, mint én.

Carme: Ez természetes.

 

Ricard: Ez csak természetes.

Pau: Ez csak természetes.

 

Júlia: Igen, ez csak természetes.

Carme: És Ön? Hogy érzi magát?

 

Ricard: És te, haver? Te hogy vagy? Mármint ez az egész, ami van veletek...

 

Júlia: Nem is tudom...

Júlia és Pau: Az egész olyan gyorsan történt.

Pau: Tegnap bementünk a kórházba és...

Júlia: Fájt a hasam, de...

Pau: és egyszer csak közlik velünk, hogy valami nincs rendben...

Júlia: ... de én nem gondoltam, és aztán mondták, hogy nincs magzatvíz...

Pau: És hogy valószínűleg elveszítjük.

Júlia: Még nem volt idő felfogni az egészet.

Pau: Én csak Júlia miatt aggódom. A gyereket még nem ismerem, ő még senki nekem... Júliának más, mert benne van a testében, össze vannak kötve... de én... én csak őt látom. Én csak azt akarom, hogy vége legyen, hogy túllegyen rajta.

Ricard: Ez az egész anyaság egy jó nagy kibaszás. Mindenki úgy beszél róla, mintha csupa móka és kacagás lenne, de átverés az egész, én nem tudom, kin múlik, de jobb lenne, ha mindenki tudná előre, mi vár rá.

Júlia: Ha legalább valaki felkészített volna erre az egészre... az anyám, vagy a nagyanyám...

Pau: Ricard, oda tudnál állni egy pillanatra Gloria helyére, ahol a monológot mondja? Csak amíg beállítom a fényeket.

Ricard: Persze.

Júlia: Az egyik nagymamám elveszített egy babát, amikor kilenchónapos terhes volt, de soha nem beszélt róla. Az ilyesmiről senki nem beszél. Ha legalább filmen látna ilyet az ember, vagy olvasna róla, vagy nem is tudom...

Ricard: Itt jó lesz?

 

Júlia a rendezőre néz.

 

Pau: Igen, köszi!

 

Pau felkapcsolja a reflektort, ami megvilágítja Ricardot, a rendezőt.

 

Carme: Ha van még kérdése... bármi, ami eszébe jut, nyugodtan tegye fel.

Júlia: Találkozott már ilyen esettel, mint az enyém?

Carme: Igen.

Júlia: És általában... van remény, hogy rendbe jöjjön a dolog?

Carme: Az ilyen esetben, mint az Öné... sajnos nem lehet megmondani előre, mi fog történni. Minden test máshogy reagál, és az orvosok ezért nem tudják kiszámítani, milyenek az esélyek. Nagyon nehéz döntést kell meghozniuk: megszakítani most a terhességet... vagy megtartani a magzatot és vállalni, hogy egy nagyon, nagyon nehéz időszak következik. Ráadásul akkor sincs rá garancia, hogy jó vége lesz. Sajnos épp ellenkezőleg.

Júlia: Mit jelent pontosan, hogy megszakítani a terhességet? Mármint, hogy kell elképzelni? Adnak valami tablettát? Olyan, mint egy erős menstruáció?

 

Pau a reflektort állítgatja, a fókuszt az igazgatóról szép lassan Júliára irányítja. Carmen nagyon tapintatosan beszél.

 

Carme: Ha háromhónapos terhességről lenne szó, akkor igen, olyan lenne, mint egy erős menstruációs vérzés. De ez már egy öthónapos terhesség, ez már nem olyan, mint egy vetélés... Ez már perinatális halálozásnak számít.

Júlia: És az mit jelent?

Carme: Azt jelenti, hogy ha a terhesség megszakítása mellett döntötök, akkor is meg kell szülni a magzatot.

Júlia: Megszülni?

Carme: Igen.

Júlia: Erről nem tudtam. És látni fogom?

Carme: Ezt is Önöknek kell eldönteni.

Júlia: Azt nem lehet, hogy elaltatnak és kiszedik belőlem?

Carme: Az ilyen esetekben, ha csak nem áll fenn valamilyen betegség, mesterségesen beindítjuk a szülést, orvosilag és az Ön szervezetének is ez a legjobb megoldás, ha arra gondolunk, hogy a jövőben még szeretne gyereket. És pszichológiai szempontból is ezt a megoldást szoktuk javasolni.

Júlia: De hát ez...

Carme: Tudom, hogy borzasztóan hangzik, de az a tapasztalatunk, hogy a párok a szüléssel jobban le tudják zárni a terhesség folyamatát és könnyebben fel tudják dolgozni a történteket, még akkor is, ha elveszítik a magzatot.

Júlia: De hát akkor látni fogom. Látni fogom a... a halott gyereket?

Carme: Vannak szülők, akik úgy döntenek, hogy látni szeretnék... és vannak, akik nem. Ez az Önök döntése. De azt talán jó, ha tudja, hogy a praxisom alatt olyannal még nem találkoztam, aki látni szerette volna és megbánta, a fordítottjával viszont igen. Nem ismerek olyat, aki megbánta volna, hogy megnézte és elbúcsúzott tőle.

Júlia: Nem érzem jól magam.

Ricard: Hé, haver!

Carme: Semmi baj, nem kell elkapkodni. Beszéljétek meg, gondoljátok át, nem kell ma eldönteni.

 

A színházban a rendező sötétbe borul. Pau továbbra is Júliára irányítja a fényt.

 

Ricard: Pau!!! Nincs fény!!! Minden rendben?

Pau: Igen, bocs!

Ricard: Hol jár az eszed, haver?

Pau: Bocs, ne haragudj, figyelek, figyelek!

 

Pau újra a rendezőre irányítja a reflektort.

 

Júlia: Nem érzem jól magam...

Júlia 2: Mit fogsz csinálni a gyerekeddel? Eltemeted?

Júlia: (Júlia 2-nek) Hagyjál már békén! (A pszichológusnak) Magamra hagyna?

Carme: Persze. Szóljon bármikor, ha szüksége van rám.

 

A pszichológus kimegy. Júlia kétségbeesett, levegő után kapkod.

 

Ricard: És itt jön Gloria monológja: (A színésznőt utánozza) „Van valami izgalmas abban, ha az ember zsákutcába jut. Mint egy rejtvény, amit meg kell oldani, amitől a létezésed függ. Az üldözés nem elég izgalmas, ha mindig van hová szaladni. De ha zsákutcába futsz...”

 

A színésznő megérkezik a színházba. A rendező folytatja a színésznő monológját, miközben ő is besétál a reflektor fényébe és csatlakozik. Innentől együtt mondják a szöveget. A rendező észreveszi, hogy megérkezett a színésznő, de nem hagyja abba. Mint egy kétszemélyes kórus, egyszerre mondják a monológot.

 

Színésznő és Ricard: ...”Te is tudod, hogy itt az ideje megfordulni és a kísérteteid szemébe nézni.”

Ricard: Te sokkal jobban csinálod.

Gloria: Elnézést a késésért, de ebben a városban lehetetlen parkolóhelyet találni.

Pau: Ha akarod, adok majd egy igazolást, hogy a színházba jöttél, és akkor nem büntetnek meg. Akár itt az épület előtt is parkolhatsz, ahol a technikusok.

Gloria: Örökké hálás leszek neked, Pau, ha szerzel nekem egy ilyen igazolást! Na és hogy vagytok? Mi van Júliával?

Pau: Jól van.

Gloria: Mondd meg neki, hogy puszilom. Nekem sajnos nincs gyerekem, de hát ez egy ilyen szakma, úgy múlik el felettünk az idő, hogy észre sem vesszük... kórházban viszont én is voltam, a rák miatt, moccanni sem bírtam, iszonyú volt. Úgyhogy öleld meg a nevemben a barátnődet! Annyira helyes, annyira okos, annyira erős az a lány!

Pau: Meglesz.

 

Júlia összeszedi magát valamennyire. Az arcán ijedtség. A telefonját keresgéli a zsebében.

 

Gloria: Na de gyerünk, csináljuk! Jól félbeszakítottalak benneteket. Jó régóta vársz rám, Ricard, igaz? Nagyon utálsz?

Gloria: Téged csak imádni lehet, Gloria!

Gloria: Te vagy a legjobb rendező, akivel valaha találkoztam! Egyetlen apró hibád van csak... nem kellene, hogy így agyondicsérj, mert még a végén elbízom magam, és akkor mihez kezdesz velem? Az öntudatom beteríti majd az egész színpadot, nem fogod tudni levakarni róla! Na, de csináljuk, tényleg, hol tartottatok?

Ricard: A fényeknél. Harmadik jelenet, a monológ vége. Pau, rendben voltak a fények?

Pau: Igen, rendben volt minden!

Ricard: Jól van, Gloria, akkor folytassuk onnan, amikor a gumiabroncsoknál vagy. A patkány monológjától.

Gloria: Rendben, persze.

Ricard: Akkor legalább megnézzük az ellenfényt, amiről Pau beszélt.

Pau: Oké!

 

A színésznő felmászik a gumiabroncsokra, hogy belekezdjen a patkány monológjába. Megcsörren Pau telefonja, Júlia hívja.

 

Gloria: „Mint egy csapdába csalt, éhes patkány, aki csak akkor találja meg a labirintusból kivezető utat, amikor már az éhhalál fenyegeti...”

 

Pau a jelenet közepén félrevonul, felveszi a telefont.

 

Pau: Igen?

 

Gloria: „Az igazán jó ötletek a legmeredekebb helyzetekben jutnak csak eszünkbe.”

Júlia: Pau? Pau... Itt volt a pszichológus és azt mondta, mivel már az ötödik hónapban vagyok, meg kell szülnöm...

Pau: Tessék?

Gloria: „Végső elkeseredésünkben.”

Júlia: Meg kell szülnöm!

Gloria: Amikor már nincs hova menekülni. A legkilátástalanabb helyzetekben egyszer csak minden kitisztul és érzed, hogy minden egyes sejted az életre vágyik, élni akar.”

Júlia: Hogy látni fogjuk...

Gloria: „Döbbenetes érzés, olyan, mintha egy kísértettel kellene harcba szállnod.”

Júlia: Elképzelni sem tudom. Úgy érzem, mintha kelepcébe kerültem volna.

Színésznő és Júlia: „Mintha csapdába csaltak volna...”

Júlia: Nincs kiút, nincs merre tovább, se előre, se hátra. Bárcsak foghatnám magam és elmehetnék innen, bárcsak faképnél hagyhatnálak benneteket! Bárcsak úgy tehetnék, mintha mi sem történt volna! De a terhes hasam elől nem menekülhetek el!

 

Júlia a színésznőre néz.

 

Gloria: Falba ütközöl, a kísértetek a nyomodban. Nincs mit tenni, nincs más választás, mint megállni, szembefordulni, a szemükbe nézni. Miért nem tetted?

Pau: Júlia, édesem... megyek már!

 

Leteszik a telefont. Pau és Ricard suttogva beszélnek. A színésznő folytatja a monológot, nem hallja őket.

 

Gloria: „Egy kivert kutya évekig is kihúzza egyedül a pusztaságban, még akkor is, ha nem tudja, meddig kell kibírnia...”

Pau: Ricard!

Ricard: Tessék?

Gloria: „De ha puskát fognak rá...”

Pau: Mennem kell!

Ricard: Persze, menj csak!

 

Pau elrohan. Júliához megy a kórházba.

 

Gloria: „Akkor hirtelen feleszmél és menekülni kezd, ahogy csak bír!”

Júlia: Ez az! Ekkor történt!

 

Mindenki abbahagyja, amit addig csinált, és Júlia felé fordul.

 

Júlia 2: Na végre...

Júlia: Ekkor történt, már emlékszem! Amikor a pszichológus azt mondta, hogy látni fogom. Hogy meg kell szülnöm és látni fogom. Ez volt az a pillanat, amikor először láttam az árnyat.

 

Júlia feláll, megmutatja a helyet, ahol először látta az árnyat. Mindenki odafordul.

 

Júlia 2: Biztos vagy benne?

Júlia: Igen!!! Ebből az irányból jött, és aztán elbújt ott a sarokban.

Júlia 2: Csak azt akarta, hogy észrevedd, találkozni akart veled.

Júlia: De hát mit kellett volna tennem? Mit tehettem volna? Féltem! Te nem féltél volna a helyemben egy halott gyerek látványától? És nem csak egy akármilyen gyerek, a saját gyereked!

Júlia 2: És? Megnézted?

Júlia: Féltem, hogy olyasmit fogok látni, amit soha többé nem tudok majd elfelejteni. Most pedig bármit megadnék érte, hogy legyen bennem egy kép, legyen egy arc, amire emlékezhetek. Hogy ne csak egy testtelen árny legyen.