Metróállomás

azok a beton villanypóznák
valójában a folyómederben lebegő
levágott farönkök
hiszed-e
sas ide sose száll,
bár mindenféle nyúlbőr sapkák
mutatkoznak az úton
hiszed-e
az éjszaka közepén csak a kecskék
özönlik el nyájba verődve a várost
neonfénytől tarkára festve
hiszed-e

Ne kérdezd a korunkat

a tudatlanság erdejében
a rét repülőszőnyegén közelítettük meg az eget

ahogy elfoglaltunk egy bizonyos lakást,
úgy elfoglaltuk az igazságot is
a város hálózatába tévedt kocsi
felmászik a betonszakadékon
kábelekkel gúzsba kötött házak közt
az éj egy idegen levelét hozza
a lépcsőház elernyedt
csapdába ejtett kőoroszlánok
közös gazdáink

ne kérdezd a korunkat
álomba merülünk, mint halak a hűtőházban
a műfogsort pohárba rakjuk
elválik tőlünk árnyékunk
újból lemetsszük
a ruhaujjból kinövő száraz ágakat
egy-egy szál kifakadt
vérvörös ajak