Visszatértek a nagy seggű méhek, spiccesen, részegen a naptól,
vastag kamáslijuk tele virágporral. Ma is egész éjjel fent voltam,
így a nappal sárga órái furcsának, hallucinogénnek tűnnek.
A környék fűnyíróktól és lüke kutyáktól hemzseg,
meg azoktól, akik toldozzák-foldozzák, amit tönkretett a tél.
Amin nem tudom magam túltenni, valami egészen egyszerű:
mégis hogy tud a pitypang termőfeje szemlátomást egyetlen
éjszaka alatt kinőni? A szomszéd lenyírja a füvet, és bumm,
reggelre százával sorakoznak a pitypangok, nyílegyenesen,
büszkén, mint a macskák, jóval a gondosan manikűrözött gyep
zöld kései fölött. Egyeseknek biztos böki a csőrét,
hogy egy virág ennyire agyafúrt legyen, hogy képes
aszexuálisan szaporodni, létrehozni önmaga tökéletes másait,
bumm, egy újabb én, bumm, egy újabb én. Nem tehetek róla –
én ennek az üldözött láncfűnek drukkolok,
ami olyan túlbuzgón sokszorosítja önmagát, hogy
úgy tűnik, maga alá gyűri a tájat. Még a neve is, amit a francia
dent de lionból fordítottak, azt jelenti: oroszlánfog. Zabolátlan!
Egy olyan kor szülötte, ami állhatatosságot követel,
hogy újrateremtsük legszívósabb énünket,
míg mindenki más alszik.