Szemlesütve (James Joyce és a szifilisz stigmája, 2. rész)

A James Joyce nemi betegségének szakirodalmát körüljárni hivatott előző cikkem leadásakor még nem találkoztam a kérdéskör első számú szakértőjének egy megfontolandó intelmével. A Joyce-specialista Kevin Birmingham egy témájába vágó kultúrorvostani monográfia ismertetését ezzel a felütéssel kezdi: aki Joyce szifilisz-fertőzése után kezd nyomozni, „orvostörténeti aknamezőre téved”.[1] Ez részben abból ered, hogy 

Joyce gyógykezelésének releváns dokumentumai nem maradtak fenn,

így a kutakodó be kell, hogy érje az író levelezésében és a kortársak beszámolóiban felbukkanó szakszerűtlen tünetleírásokkal. A veszélyes bizonytalanságok másik oka, hogy a szifiliszre utaló tünetek történetileg instabilak és távolról sem egyértelműek: a megjelenési formáira jellemző „patoplaszticitás” nyomán nem véletlenül kapta a vérbaj a „nagy imitátor” ragadványnevet. Joyce-szal kapcsolatban pedig nem csupán a releváns dokumentáció hiánya, meg a vérbaj próteuszi alakváltásai miatt minősül a szifilisz kérdése „érzékeny témának”.[2] Az óvatos hallgatás, a tudományos köntösbe öltöztetett bagatellizálás mögött nagyon is érthető lelki és politikai érzékenységek, adott esetben egzisztenciális érdekek húzódhatnak meg.

Az Amerikában 1933-ig, Angliában 1937-ig betiltott Ulysses kiadásának hányatott sorsa és a kritikai fogadtatás kezdeti – nálunk nemcsak kezdeti – ellentmondásossága önmagában is elgondolkodtathatja az író rajongóit. Az, hogy

Szerb Antal a maga neofrivol, Takács Ferenc megfogalmazásában „ellensznobisztikus” stílusában „blöffnek” minősítette a Joyce-oeuvre egészét,

 tán kevésbé meglepő,[3] mint hogy Ezra Pound, a kihívóan „nehéz” modernista irodalom legfőbb korabeli propagálója és művelője, Joyce baráti támogatója, a készülő Finnegan ébredésébe belelátott „bonyodalmas körülményeskedést”  csak akkor lett volna hajlandó végigkövetni, ha a készülő mű legalábbis túlvilági revelációval vagy a kankó (!) új gyógymódjával szolgálna.[4]

És akkor nem beszéltünk a vulgár- (és kevésbé vulgár) marxizmus kritikusainak elítélő, olykor gyalázkodó megnyilatkozásairól. A sztálini kultúrpolitika nemzetközi kiszolgálóinak egyike, a német Karl Radek a szovjet írók első, 1934-as kongresszusán Joyce műveit nemes egyszerűséggel mikroszkópon át lefilmezett trágyadombnak titulálta.[5] Nálunk Lukács és követői még a hatvanas-hetvenes években is jó esetben dekadensnek, rosszabb napjaikon a burzsoázia bomlástermékeinek minősítették Joyce írásait.[6] Lukácsistáink még nem olvashatták a hetvenes évek közepétől kezdve nagyjából húszéves időközönként angolul megjelenő – e cikk első részében bemutatott – „leleplezéseket” Joyce vélt nemi betegségéről. Pedig, ha hithű sztálinistáink és poszt-sztálinistáink hallottak volna Joyce „romlottságának” e kézzelfogható formájáról, nyilván nem haboztak volna a szexuális eltévelyedések részletezésében „kéjelgő” Joyce „bűnlajstromát” egy további tétellel, a szifilisz posztumusz diagnózisával gyarapítani. Valahogy úgy, ahogy feltételezett ellenségeikkel szemben jártak el a legvadabb kritikusnál is sokkal veszélyesebb hatalommal rendelkező gazdáik, akik gyakran a vérbaj szándékos terjesztésének koholt vádjával küldték halálba az osztályidegeneket és az értelmiségi elhajlókat a „nagy tisztogatások” idején.[7]

A nemi betegségek és konkrétan a szifilisz démonizálásában azonban nem a sztálinistákat illeti a történeti elsőség. A vérbaj eredetének tisztázatlansága (az orvostörténészek többsége szerint Kolumbusz hajóstársai hurcolták be az óvilágba, de az európai kialakulás hipotézise is fel-felbukkan) senkit sem zavart abban, hogy másnak, az „idegennek” tulajdonítsák a kór megjelenését. Ahogy a Dögvészkalauz című kötet egyik társszerzője, Kanász Viktor megállapítja,

a „bűnbakképzés és az ismeretlentől való félelem” érhető tetten abban, ahogy a németek és az angolok mellett mi is a franciákról neveztük el a bujakórt (vö. francúz nyavalya vagy szimplán franc), miközben a franciák a szifiliszt nápolyi, az oroszok pedig – ki hinné? – lengyel, míg a lengyelek maguk – mi másnak? –  német betegségnek titulálták.[8]

E kölcsönös „kedveskedés” mögött ugyanaz a megbélyegző szándék húzódik meg, mint amit a sztálini tisztogatókat is talán megihlető történelmi előkép jelez: a korabeli suttogó propaganda szerint „a kegyvesztett Thomas Wolsey bíboros fertőzte meg a fülén keresztül” VIII. Henrik „angol királyt, amikor tanácsait súgva adta neki”.[9] Persze az efféle hisztériakeltésben leginkább érdekelt hatalmasságok maguk sem élveztek immunitást a betegség-stigmatizációval szemben. Lenin és Hitler neve éppúgy felbukkan a szifiliszgyanús történelmi személyiségek között, mint a korábbi és későbbi időszakok egy sor további híres-hírhedt alakja, köztük Rettegett Iván, Napóleon, Al Capone vagy Idi Amin Dada.[10] Ilyen társaságban látni kedvenceinket még akkor sem kellemes, ha ugyanebben a kórban szenved(het)tek az irodalom- és a művészettörténet olyan óriásai is, mint Beethoven, Tolsztoj, Nietzsche, Maupassant, vagy Oscar Wilde,[11] zseniális honfitársaink közül pedig legalábbis Munkácsy Mihály és Ady Endre. A bajor származású, katolikus és konzervatív festőművész éppúgy nem kerülhette el a kortársait megtizedelő nyavalyát, ahogy a nyakas kálvinistaként is progresszív költő sem menekülhetett.

A századfordulóra epidemikus méreteket öltő nemi betegség rendkívüli elterjedtsége mellett két emblematikus mozzanat kapcsolja Munkácsyt és Adyt ír származású sorstársukhoz. Több mint puszta kuriózum a tény, hogy

a fiatal Joyce egyik első publikált írásában Munkácsy Krisztus-trilógiájának a Dublinban is kiállított darabját, az Ecce Homót elemezte a maga koraérett éleslátásával.

 Mint Gula Marianna megállapítja, a festményt Munkácsy több neves kritikusa is a Kálvária-sorozat leggyengébb darabjának tekinti. Hogy miért? Mert a festmény ábrázolta kép „»lehangoló, szívet facsaró látvány«-ában »a bomlott, ernyedt energiák végső lobbanása«” mutatkozik meg – idézi Gula Bálint Aladár 1924-es írását.[12] Ennek okát a festő életrajzírója, Végvári Lajos később abban vélte azonosítani, hogy a szifiliszes festőn ekkorra már teljesen elhatalmasodott az idegbaj. A neves filozófus-művészettörténész, Fülep Lajos még sarkosabban fogalmazott: szerinte a festmény egyenesen „katasztrófa”.[13] Az ifjú Joyce értékelése mindezzel szöges ellentétben áll – az alkalmi műítészt valósággal lenyűgözte az Ecce Homo. Joyce elemzésében az újszövetségi téma megszokott, statikus megjelenítéseivel ellentétben Munkácsy képe a maga dinamikus drámaiságában adja vissza a bibliai jelenetet. A másik ok pedig az, hogy az önmagát magányos, a bárgyú tömeg fölött a messziségbe tekintő Krisztus-alakkal azonosító Joyce valami olyasmit sejtett meg, ami a beteg és öregedő magyar művésszel rokonította. Az ifjú Joyce ráérzett, hogy az Ecce Homo „Munkácsy növekvő fájdalmas elszigeteltségének a portréja, a szenvedő ember és művész benső önarcképe”.[14]

Ami az Ady-párhuzamot illeti, nem biztos, hogy a szifilisz – Ady esetében bizonyított, Joyce-nál inkább csak feltételezésen alapuló – vélelme sarkallta Takács Ferenc ír kollégáját, hogy magyar pályatársát arra biztassa, ne csak W. B. Yeatshez, hanem James Joyce-hoz is hasonlítsa Ady Endre pályaívét.[15] Akárhogy is, a biográfiai egybeesések esetlegességein – a fertőzés pontos körülményeinek bizonytalanságain, a szimptómák hasonlóságain, a gyógykezelésben részt vevő orvosok presztízsén – túlmutató analógiák is elgondolkodtathatják a fogantatás- és recepciótörténet iránt érdeklődő olvasót.

Az Ady szellemi hagyatékát féltékenyen őrző Móricz Zsigmond egy 1930-as, szenvedélyes írása hangvételében meglepő hasonlóságokat mutat a Pokolba a szifilisszel (Thrust Syphilis Down To Hell) című Joyce-apológia szerzőjének indulatos reakcióival.[16] Igaz, míg J. B. Lyons doktor visszautasított minden, a néhai honfitárs, Joyce emlékét „beszennyező”, vérbajjal kapcsolatos teóriát, addig Móricz nem vonta kétségbe az egykori jóbarát szifiliszére vonatkozó diagnózist. Ám ahogy Joyce-szal kapcsolatban Lyons doktornak, úgy Móricznak is minden oka megvolt, hogy határozottan visszautasítsa az Ady költészetét pusztán kórtünetnek feltüntető, áltudományos okfejtéseket – nevezetesen, „hogy a zseni a szifilisz aberrációja” lenne. Ugyanakkor minden jószándéka ellenére Móricz mintha túllőtt volna a célon. Az orvostudomány és a medicinatörténet mai állása – valamint az Adyra vonatkozó életrajzi kutatások – fényében az író-barát tévesen állította, hogy a költőnek „volt egy időben ez a betegsége, de kigyógyították belőle.”[17] Nemhogy az Ady halála után évtizedekkel elérhetővé vált penicillines gyógymódban nem részesülhetett a költő, de még arról sincs tudomásunk, hogy az 1909-ben bevezetett és a betegség tüneteit nagy hatékonysággal elnyomó Salvarsant szedte volna. Móricz jóhiszemű tévedésénél fontosabb viszont az, amiben igaza volt, és ami lényegében Joyce-ra is vonatkoztatható. Nevezetesen, hogy az Ady-életmű – és tegyük hozzá, a Joyce-oeuvre is – ha tünet is, nem kór-, hanem kortünet.

Ami a mai értelmezést illeti, az Ady betegségeinek kórtörténetét feltáró kutató szavai Joyce-ra is érvényesek. Mint Kovalovszky Miklós megállapítja, Ady „hívei és rajongói közül sokan maguk is hajlandók voltak összefüggést látni a lues [szifilisz] és a zsenialitás közt, ellenségei pedig verseinek »érthetetlenségét« a vérbajnak tulajdonították.”[18] Csak remélni lehet, hogy az itt romantizáló, ott démonizáló zsenifelfogás már a múlté, és nem nehéz belátni Ady kora korlátain túltekintő, bölcs megállapításának igazát: „ez a betegség nem gyalázóbb, mint bármelyik is.”[19] Ám ha nem akarunk mindenestül eltekinteni a szifilisznek a műgenezisben játszott szerepétől, fogadjuk el a következtetést: Ady „testi-lelki gyötrelmeiből versgyöngyök születtek.”[20] Ahogy ezt a cikk első részében bemutatott kultúrorvostani kutatók, Kathleen Ferris és Kevin Birmingham kimutatták: mindez James Joyce-ról is elmondható. Joyce a mi Adynkhoz, vagy Proust idősebb pályatársához, a vérbajos Alphonse Daudet-hez hasonlóan „a fájdalmat költészetté alakította át”.[21]

*

Jegyzetek:

[1] Kevin Birmingham: “Zois in Nighttown…”. Review. James Joyce Quarterly, 51.4, 2014, 715-719., 715.

[2] Uo.

[3] Takács Ferenc: A ​hérosz és a kultusz: James Joyce. Bp: L’Harmattan, 2013.  91-92.

[4] Ezra Pound 1926-ban Joyce-hoz írt leveléből. Forrest Read (szerk.): Pound/Joyce. New York, New Directions, 1967. 228.

[5] A részletekért ld. Goldmann Márta: James Joyce kritikai fogadtatása Magyarországon. Bp., Akadémiai, 2005. 66-72.

[6] A lukácsisták Joyce-kritikájához lásd Goldmann: i.m., 125-132.

[7] Orvos barátja tipikus esetére tér ki Arthur Koestler A bukott isten című írásában: „szabotázzsal vádolták, hogy betegeibe szifiliszt fecskendezett”. Folytatásos önéletrajz. Szerkesztette Bojtár Endre. Bp., Osiris-Századvég, 1994. 166.

[8] Kanász Viktor. „»Ez a betegség azonban nem más, mint állandó haldoklás«: Szifilisz a kora újkorban.” Czefner Dóra, Fedeles Tamás szerk. Dögvészkalauz. Pécs-Bp., PTKE-Kronosz, 2021. 75-94. Itt: 81.

[9] Kanász 86-7.

[10] Leninről lásd V. Lerner, Y. Finkelstein és E. Witztum: „The enigma of Lenin’s (1870–1924) malady”. European Journal of Neurology, 2004/11, 371–376. Tolsztojról, Nietzschéről, Maupassant-ról és másokról lásd Deborah Hayden: Pox: Genius, Madness, and the Mysteries of Syphilis. New York, Basic Books, 2003. passim.

[11] Hayden: i.m. passim.

[12] Idézi Gula Marianna: „»Önlelke könyvében olvasva«”: James Joyce Munkácsy Mihály Ecce Homójáról.”  Kalligram, XVII. 2008. jún.

[13] Idézi Gula (i.m.)

[14] Gula: i.m.

[15] W. J. McCormack: „Előszó”. 7-10, in: Takács: i.m., 10.

[16] Lyons Joyce-vonatkozású irásaihoz lásd e cikk első részét.

[17] Móricz Zsigmond: „Mai Napok – Ady”. Nyugat, 1930. 21. sz.

[18] Kovalovszky Miklós: „Tehetség és betegség – Ady patográfiájához”. Orvostörténeti közlemények, 1975. 103-126. 73-74. sz.  114.

[19] Idézi Kovalovszky (i.m., 111.)

[20] Kovalovszky: i.m., 110.

[21] Proust-ot idézi Hayden (i.m., 311.)