1749_VERS_26_11_13.jpg

Miklavž Komelj : A vonal

Napfény eleven heve kapcsolót perzsel.
A történésekhez semmi köze.
Csak én lehetek, nem az, kit eleven holtnak véltek,
holt tetem.
„Meg sem szólal már …
csupán pár suttogás rebben el ajkán …”
Hallik Áton hangja.
Egyre lélegzem.
Andok. Oly magashegyi levegő,
hogy szinte lehetetlen belélegeznem.
Az Andok címének rejtélye.
„Felszínre bukkan, mint a parafa…”
Nox portentis gravida.
A törött műanyagdarabok
ősrégi templomok. Fekete templomok.
                              Egyúttal.

A törött szvasztika daraboknak
semmi köze a szvasztikához.
A Nap heve.
Búcsú Jeruzsálemben.
Vasko Popa Jeruzsálemben azt mondta
Tomaž Šalamunnak: »Tomikám, ím itt a haldoklás.«
Ez volt végső üzenete, amit neki mondott. Ő
pedig ezt metaforának vélte,
mintha ezzel azt akarta volna mondani: a szíve fájdalma
Jugoszlávia pusztulása,
ő pedig testileg haldokolt
egy daganat miatt.
Akit elevenen holtnak véltetek,
nálatok is élőbb. Szüntelen. Örökre.
Egy tappancs vérző nyoma nem
tűnhet el csak úgy a hóban.
A hó eltűnhet.
A tappancs vérző nyoma nem
tűnhet el benne.
Midőn női létem levedlettem,
megpillantottam Parsifal-valóm.
Egyszerre lélegzem
vele, a holtnak vélttel.
Nem ő a holt. Csak én haldoklom.
„Különben mindig mások
a haldoklók.” (Marcel Duchamp.)
„Az én, az mindig valaki más.” (Arthur Rimbaud.)
Igyekszem mosolyt csalni arcomra. Ugyanakkor lélegzem.
Szelet lélegzem.
A hang eget fényez.
Ha lábam száraz levéltakarót érint,
akkor száraz levéltakaró hangja hallik.
A hang eget hántol.
Mily magashegyi levegő.
A levegőtől. Aki egyszer már nekiállt vonalat vonni
a város talaján, sohasem hagyhatja abba e
vonalvonást. Ellenben a levél,
amit elsöprő erejével a szél
lendít a lenge légbe, szemeim elől
elillan. Ellenben, aki egyszer már
nekiállt vonalat vonni,
a vonalvonást sohasem hagyhatja abba.
Ábrándoktól mentesen. Abban a pillanatban, mikor
valaki leírja, hogy már csak azért létezik, hogyha
haldoklik, homlokára kezét helyezze majd egy
barátja
, az tudhatta,
hogy ilyen barát nem létezik.
»Égbolt, hol volt, hol nem volt!«
A fákkal benőtt
út mentén
egy lányka szalad, feketében,
haja arany.
Hajszála leng, libben.
A sötétben egyre erőteljesebb a szél.
Hangot hallok: „Balzsam.”
Oly dolgokat hallok, mintha a talaj mentén
dörgölné őket a szél. Ellenben, aki egyszer
már vonalat vont talajon,
sohasem hagyhatta abba e vonalvonást.
A halott én vagyok, nem ő.
Ezt akár ő is
elmondhatná.
„Ne szóljon már a szád…”
A házfalon – mellette elhaladván – ez áll:
„Vízbe ugrás” –
és rajta egy rajz, mely egy pitagoraszi alakra
emlékeztet, mint aki éppen a vízbe szökell,
egy sírhalmon, amit a paestumi múzeumban
láttam kiállítva. Egy műanyagzacskó,
a szél libbentette elibém,
a levegőben egy medúzára
hasonlít.
Légzik.
Lélegzik.
Tere egyre tágul,
majd szűkül.
Egyenletesen
lélegzik.
Ha feltámad majd a szél, susog.
Megfordul. Egy cédula van
ráragasztva, ezzel a felirattal:
HAGYMA.
Amikor igyekszem lehántani
a feliratot róla, szétszakad.
Az ifjú Párka azt suttogja nekem, hogy ahol
felnőtt, az ottaniak minden műanyag-
zacskót félre raktak.
A feliraton egy dátum: '14. 12. 23.
És az időpont, mely azt mutatja, hogy valaki
percekkel ezelőtt hagyhatta el.
A fák gyökerei
szétzúzták a talapzatot.
Ez nem az ifjú Párka lehetett.
A hagymának misztikus a jelentése,
midőn e rétegeket dörgölöm lefele.
Egy csecsemő karja
áldását adja
a járókelőkre.
Mennyi időbe telhetett e hajszálak növekedése,
hogy ebben a szélben így loboghatnak!
A cirkuszi plakát
teljesen fakóvá vált.
Hiszen egyetlen egy kérdést
sem tettem fel.
Egy felirat: „A végtelenségnek vége.”
Ami hazugság.
Most itt vagyok.
Egy alig látható fényt látok
a plafonon, ami sokkal kijjebb van,
mint én, aki odakint állok.
Aki egyszer már vonalat vont,
aki egyszer már talajon vont vonalat,
sohasem hagyhatja abba
e vonalvonást.
Egy festő
kezet ráz velem, majd azt mondja,
hogy negyvenöt évet ment vissza az időben.
»A csontvázak látványa: beteges dolog.
A vastagbelek látása, az
visszataszító. Számomra pedig ez
a szépség maga.« Veszek egy ecsetet.
»Itt rejtőztem el«,
szólt az ifjú Párka.
Az esti úton két kutya
lélegzik. Egyszerre.
Ahol a vén Szibillával
játszadozott, ott most Egyiptom található.
A festő így szól: »Még csak most látom, hogy teste –«
A mondat nem fejeződik be,
mint ahogy az élet sem fejeződhet be.
Mint ahogy fenyőfáit érinthettem.
A senkiék.
Kezembe veszem az aulában heverő Arany Legendát,
ahol a levegő egy kiáltástól rezgett: „Merre vagy?”
»Christophe était chanéen;
il avait une taille gigantesque,
un aspect terrible
et douce coudées de haut.«
A ház ajtaja elé lépek, ahol éltem.
Zárva, nem hallik senki válasza.
Az
Andokban.
Sokkal elevenebb, mint bárki más, aki
életben maradhat. Mert életben lenni nem
azt jelenti: életben is maradni.
Mert életben lenni nem azt jelenti:
maradni.
Aki vont már egyszer vonalat,
sosem hagyta abba annak vonását.
Most itt vagyok.
A mennyezet kissé fényesebb,
mint előtte.
Ugyanis odakinn sokkal sötétebb lett.
Nem.
A mennyezet kissé fényesebb,
mint előtte.
Itt vagyok. Mellette.
Aki egyszer már vont vonalat talajra,
sohasem hagyhatja abba annak vonását.
Ezt lélegzem eközben. Midőn a mennyezeten fekszem.
Mint egy alig kivehető fény visszfénye.
Kisebbedett,
majd növekedett.
Lélegzik.
Lélegzik.
Egyre.
Egyre.

*

A fordító jegyzetei:

A költő e versben Ljubljana utcáit járja, miközben elhalad a haldokló Tomaž Šalamun háza előtt; ővele diskurál, és őrá, valamint a Vonalvonás-talány című korai versére tesz utalásokat. Šalamun tüdőrákban halt meg, halálos ágyán egyre nehezebben és lassabban lélegzett. A vers eredeti címe: Črta.

Nox portentis gravida: Hugo von Hofmannstahl versének címe, jelentése: Baljós jelekkel terhes éjszaka.

Christophe était chanéen …:
„Kristóf kánaáni volt, óriási
termetű, félelmetes külsejű,
és tizenkét könyök magasságú.”
(Jacobus de Voragine: Legenda Aurea, Madas Edit fordítása)

A Festő: Jakov Brdar (Livno, 1949) szlovén szobrász.

Andok címének rejtélye: Šalamun Andok című kötetét 2012-ben írta az olaszországi Santa Maddalena alkotóházban - 2014-ben fejezte be, de csak poszthumusz jelent meg a Reggel c. gyűjteményes kötetben (2018) a többi 4 hátrahagyott kötetével együtt.

Különben mindig mások a haldoklók: Marcel Duchamp sírfelirata (D’ailleurs, c’est toujours les autres qui meurent).

Az én, az mindig valaki más: idézet Arthur Rimbaud-tól (Car je est un autre – Mert ÉN – az mindig valaki más - Somlyó György fordításában)

Ósdi dal
Csak
azért létezem,
hogyha
haldoklom,
homlokomra
kezét helyezze majd
egy barátom.

(in: Tomaž Šalamun: Maszkok, 1980. Lukács Zsolt fordítása)

'14. 12. 23. – Tomaž Šalamun halálának napja.

Ez is érdekelheti

Tomaž Šalamun: Vonalvonás-talány

A szlovén költő versét Lukács Zsolt fordításában közöljük.

Tomaž Šalamun (1941-2014) Lukács Zsolt (1971) 2026. 10. 11.

Miklavž Komelj: Vergilius Brindisiben

A szlovén költő versét Lukács Zsolt fordításában közöljük.

Miklavž Komelj (1973) Lukács Zsolt (1971) 2025. 07. 21.