Mihai Eminescu: Töprengésem, képzelgésem

Töprengésem, képzelgésem
Többszázezer lapra véstem.
Ifjúságom hajnalpírja
Életkönyvem teleírja.

Ezt az ösvényt más ne járja:
Elmém hibák hűs mocsárja.
Sűrű éjbe csal, hogy űzzem,
Álmom álságos és hűtlen.

Céltalanul, tudatlanul
Képzelet formát nem tanul.
Eltűnt sötét gondolatban
Sétálván a sánta dallam.

Képzeletem, mi úgy játszott,
Emésztik most lázas lángok.
Szabtam hát rá úri kelmét,
Rejtse el az üres elmét.

És most úgy büszkélkedik ott,
Mint a pompás piramisok:
Hegy gyomrában komor kősír,
Kopott falán szentkép fölsír.

Két tömött sorban incseleg
Oszlopfőkön a szfinx-sereg.
Azt hihetnéd, túl a falon
Hever egy holt birodalom.

Belépsz: lépcsők, sötét csarnok.
Sejtésed sincs, mi jár majd ott.
Alvó királyt talál fáklyád,
S magányból font szarkofágját.