Meghozták az Évek

Vége a találgatásnak: a 2022-es irodalmi Nobel-díjat Annie Ernaux nyerte el. A 82 esztendős francia írónő jelentősége vitán felül áll, így a Svéd Akadémia döntését csupán másodsorban teszi érdekessé az, hogy Salman Rushdie-nak idén sem jutott Nobel-díj.

A rég kialakult gyakorlatnak megfelelően most is szolidan kiterjedt, ám egyszersmind igen lelkes találgatás előzte meg az irodalmi Nobel-díjas személyének kihirdetését. Igaz, a fogadóirodák és a sajtóorgánumok által folytatott tippverseny – ugyancsak hagyományos jelleggel – idén is szűkített névsorokkal zajlott, hiszen listáikra kizárólag olyan írók kerülhettek fel, akikről már hallottak a bukmékerek és az internetes újságírók, márpedig könnyen belátható, hogy az említettek által kumulált kollektív bölcsesség nem öleli fel a jelenkori világirodalom egészét. Most mindenesetre egyszerre ismerhetjük el az ilyen-olyan közösségi találgatások megalapozottságát – és hiábavalóságát. Merthogy a most Nobel-díjjal elismert Annie Ernaux neve immár évek óta ott szerepel e lajstromokon, ám

az interkontinentális göngyölített tippmix legnyilvánvalóbb favoritja nem ő, hanem Salman Rushdie volt.

S mivel Rushdie neve ez alkalommal is említetlenül maradt a stockholmi bejelentés során, így nehéz elkerülni azt a vélelmet, hogy a döntéshozókra a jelek szerint életművének jelentékenysége és a Khomeini-féle fatva után az író ellen megkísérelt merénylet ténye sem gyakorolt érdemi hatást.

Ám mindez korántsem jelenti azt, hogy a Nobel-díj idei odaítélése nélkülözte volna az „ügy” jelleget, elvégre Annie Ernaux több műve, így kiválólag frissen megfilmesített műve, a 2000-ben megjelentetett L’Événement az abortusz, illetve női test feletti önrendelkezés témáját (is) tárgyalja. Márpedig az amerikai Legfelsőbb Bíróság nyári döntése óta ez a témakör az Atlanti-óceán mindkét oldalán erőteljesen jelen van az irodalmi nyilvánosságban. S ez a tény még azzal együtt is jó eséllyel a döntési szempontok közé sorolható, hogy a svédek szokásukhoz híven ezúttal is leszögezték: „mi az irodalomra és az irodalmi minőségre koncentrálunk”.

Nem vitás, Annie Ernaux személyét és munkásságát így is méltán találta meg e díj. Az idős írónőt, aki saját műfaját „valahová az irodalom, a szociológia és a történelem közé” helyezi, most a hivatalos megfogalmazás szerint „azért a bátorságért és sebészi pontosságért” jutalmazták, „amellyel feltárja a személyes emlékezet gyökereit, elidegenedéseit és kollektív korlátjait”. A normandiai születésű Ernaux szépírói pályafutása 1974-ben egy önéletrajzi regénnyel indult (Les Armoires vides), és az autobiografikus jelleg utóbb is erősen és következetesen meghatározó, habár nem kizárólagos jellegzetessége és ismertetőjele maradt működésének: legyen szó akár viszonyról vagy házasságról, de éppígy illegális abortuszról vagy elhunyt édesanyja Alzheimer-kórjáról. Ám műveit sohasem tekinti memoároknak, s másokat is eltanácsol ettől a kategorizálástól. Ahogyan egy 2019-es interjújában fogalmazott: „egykori szavakból és érzésekből újjáteremteni és újjáépíteni valamit” – egyértelműen irodalmi tett. S ehhez még hozzátette: „Egy regényíró dolga az, hogy elmondja az igazat. Néha nem tudom, hogy milyen igazságot is keresek, de mindig az igazság az, amit keresek.”

Ernaux művei a nyolcvanas évek óta eljutnak hozzánk is, hiszen negyedik (kis)regénye, az apjához fűződő kapcsolatáról beszélő, 1983-as La Place (Az árulás) már két év múltán megjelent a Nagyvilág hasábjain. A bőbeszédűségtől és minden más visszaemlékezői szertelenségtől tartózkodó stílusa már akkor is említést érdemelt, s hogy ez a szándékoltan visszafogott, ám az őszinteségtől és kegyetlen (ön)leleplezéstől mégsem ment’, s mellesleg nem egykönnyen magyarítható elbeszélői technika tartós írói ismertetőjegye, arról Ernaux nagyszerű fordítója, Lőrinszky Ildikó épp itt, az 1749.hu oldalán fogalmazott ekképpen, a 2016-os Mémoire de fille és a 2008-as Les Années, vagyis az itthon 2020-ban kiadott Lánytörténet és a 2021-es Évek kapcsán:

„Annie Ernaux narrátora szerényebb, visszafogottabb, az írónő kifejezetten kerüli az egyes szám első személy használatát,

a Lánytörténetben helyenként egy mondaton belül vált egyes szám elsőről harmadik személyre.

 A szándékosan szikár stílus és személytelen hang miatt a szövegben a nevek helyett sokszor csak személyes névmások szerepelnek, és tudjuk, milyen fejtörés elé állíthatja a magyar fordítót még egy látszólag könnyű szöveg is, ha a forrásnyelvben gyakori az általános névmás, és vannak nyelvtani nemek. A Les Années például az „on” használatával gyakran lebegteti a mondatokat a „mi” és az „ők” között. Ezt a magyarban ritkán lehet megoldani, sokszor kénytelen választani az ember.”