Lord George Gordon Byron: A zord Loch na Garr

Mit nekem, ti tarka tájak, rózsaligetek!
Én a hó alatt szunnyadó sziklákhoz vágyom,
A pompakedvelők csodálnak tán titeket,
De én a szabadság, szerelem szent hegyét csodálom.
Előttem, Kaledónia, kedvesek fehérlő csúcsaid,
Bár köröttük az elemek háborúja dúl,
S bár nincsenek csobogó, tiszta forrásaid,
Érted, zord Loch na Garr, szívem lángra gyúl.

Ó, arra haladtak gyermeki lépteim:
Fejemen, hátamon egyaránt skótkocka,
Merengtem rég halott klánfők nagy tettein,
Fenyős tisztáson nap mint nap bolyongva.
S amott időztem, míg végül helyet cserélt
A ragyogó sarkcsillag, s a hanyatló napsugár,
S a hőstörténetektől, mit sok lakója mesélt,
Nem tűnt zordnak a zord Loch na Garr.

Halottak árnyai, vajon hangotok hallom,
Ha éjtrázón sóhajt az a viharos szél?
Bizony a hős lelkek szállnak szélszárnyakon,
És Felföldjük láttán szavuk ujjongva kél.
S amíg a hegy körül a köd szüntelen hízik,
A tél felügyel dermesztő fagyhintaján,
Amott atyáim alakját felhők körítik,
Majd megpihennek a zord Loch na Garr oldalán.

Hát nem sejtettétek, Ti átokvert hősök,
Hogy a szerencsecsillag nem ragyog rátok,
S hogy véretek vedelni vágyik majd Culloden,
S a sors előre megfonta kudarckoronátok?
Most boldogan szunnyadtok a Halál ölén,
Hisz Braemar nyugalmat ádva barlangjába zár,
S ha harci dal kel ismét a dudások hangszerén,
Hőstetteidtől visszhangzik a zord Loch na Garr.

Elteltek az évek, majd újabbak telnek,
Amíg megállhatok ismét a lábaidnál,
Híján vagy zöldellő virágnak, réteknek,
De a szívemnek kedvesebb is Albionnál.
Anglia színpompás bájaid szelídek,
Nekem, aki e távoli hegyeken jár,
Ezért hát, én pompás, vad bércekért epedek,
Csak érted, ó, hatalmas és zord Loch na Garr.

*

A vers eredeti címe: Lachin y Gair.