Beszél majd az utókor

Vannak irodalmi héroszok, akiket koronként még úgy is újra felfedeznek, hogy mindaközben egy pillanatra sem voltak elfeledve. Ilyen nagyság például és kiválólag George Gordon, Byron hatodik bárója, a romantika és egyszersmind a Napóleon bukását követő évtized címszereplője, akire ilyesformán idén sem csupán az a kronológiai esetlegesség irányítja a figyelmünket, hogy 200 éve érte a halál a görögországi Meszolóngiban (vagy másként Missolonghiban). Hiszen 

ma talán minden korábbinál fogékonyabban közelíthetünk ehhez a botrányokban gazdag életű, művészként és magánemberként is többszörösen határsértő, fluid szexualitású és fogyatékkal élő irodalomtörténeti alakhoz.

Úgy tetszik, ennek bizonysága az a most megjelent életrajz, amelyben az Amerikai Byron Társaság elnökeként is tevékeny Andrew Stauffer oly szerteágazó és hangját tekintve is oly változatos levelezésén keresztül próbálja megragadni a Byron-jelenséget. Byron: A Life in Ten Letters – ez a címe a Cambridge University Press gondozásában megjelent kötetnek, amelynek fejezetei egy-egy Byron-levélből kiindulva mutatják fel a személyiség és az életút valamely újabb érdekes és érdemi mozzanatát. Már a levelek címzettjei is jelzik a sokszínűséget, merthogy a kamasz Byron énekét zongorán kísérő Elizabeth Bridget Pigot csakúgy ott szerepel ezek sorában, mint a költő olasz szeretője, Guiccioli grófné, vagy a görögök szabadságharcáért ugyancsak lelkesedő barát és útitárs, John Cam Hobhouse és a pályatárs, az ír Anakreón, Thomas Moore. Az egyik fejezet címében pedig ott lelhetjük a gótikus regény szerzőjeként megdicsőülő politikusfeleség, Lady Caroline Lamb Byronra adott, vészesen találó jellemzését: „mad, bad, and dangerous to know”. S habár Byront a mai olvasó könnyen elsőrendű másodosztályú költőnek vélheti, a lord életéből kitetsző zsenialitás a jelek szerint még az így ítélő recenzenseket is lenyűgözheti Stauffer könyve olvastán.

*

Ha a költői nagyságot el-elvitatják is Byrontól, ám a korára és az utókorára gyakorolt hatását igazán nem szokás eldisputálni tőle. Ami a működésével kifejtett hatást illeti, a múlt hétfőn 85 esztendős korában elhunyt Jan Assmann jelentősége is vitán felül áll, s ezt éppenséggel az is bizonyítja, hogy e rovatban megemlékezünk a haláláról. Hiszen Assmann nem volt szépíró, sőt voltaképp még irodalmár sem: 1976-tól a tavalyi visszavonulásáig az egyiptológia professzora volt a heidelbergi egyetemen. Csakhogy termékeny és egyszersmind megtermékenyítő hatású gondolkodó lévén, a vallástörténet, azon belül is a monoteizmus eredetének kutatójaként, de szintúgy mint a kulturális emlékezet elemzője és „az irodalmi kommunikáció archeológusa” is rendkívüli hatást gyakorolt korára – és alkalmasint az utókorára is. Ez még akkor is így lesz, ha egyébiránt épp Assmann emelte egyik alaptételévé a felismerést, miszerint: 

„az ember természetes alaptulajdonságai inkább a felejtés, mintsem az emlékezés jegyeit mutatják,

és hogy igazából az emlékezés, a múlt iránti érdeklődés, valamint a múlt kutatásának és feldolgozásának ténye szorul magyarázatra”. Most mindenesetre társadalomtudósok, irodalmárok és A varázsfuvola színpadra állításának, azazhogy megfejtésének feladatával szembesülő operarendezők búcsúzhatnak megrendüléssel és hálával a német tudóstól.  

*

Az utókor értékelésében persze gyakorta adódnak meglepő, előre korántsem kalkulálható mozzanatok, fel- és leértékelések egyaránt. Vegyük például a jelentős és egyúttal jelentős hatású argentin író, Juan José Saer esetét! Ő még 1968-ban Franciaországba költözött, és ott is halt meg 2005-ben, ám a francia közeg bizony nemigen ismerte fel a jelentőségét, jóllehet Latin-Amerikában úgy tartották és tartják számon mindmáig Saert mint a Borges utáni avantgárd (la vanguardia postborgiana) egyik főalakját. Választott második hazájának szoba-hőmérsékletű reakciója persze még így sem mérhető össze az argentin szerző magyarországi ismeretlenségével, amit jól érzékeltethet a tény, hogy csekély számú hazai folyóiratközlései egyikében (A fikció fogalma, Nagyvilág 2001/5) neve mellett ez áll: spanyol író. Ám visszatérve a franciákhoz, Saer szerény (el)ismertsége egy darabig holtában sem változott, mígnem a Tripode kiadó alapítója, Frédéric Martin jószerint véletlenül, egy fordítói díj kapcsán fel nem fedezte magának az író egyik regényét. Az 1983-as El Entenado című regényt ugyanis még 1987-ben az a Laure Bataillon fordította le franciára, akinek a nevét azóta jelentős elismerés, az idegen nyelvű szerzők és fordítóik számára évről évre odaítélt Prix Laure-Bataillon viseli. A díj körül kiadóként 2014 táján épp érdekelt 

Martin mondhatni rácuppant a valós 16. századi eseményeken alapuló, a dél-amerikai őslakosok és a spanyol hódítók összecsapásának egy különös epizódját továbbmesélő regényre,

és nemcsak újra megjelentette a franciául a L'Ancêtre címet viselő románt, de egész kis Saer-sorozatot indított, amely ma már hat kötetre terjed. A széria most februárban a könyvesboltokba került legújabb darabja, a L’Occasion (spanyol címén: La ocasión) és az ahhoz hasonlóan ugyancsak a 19. századi Argentínában játszódó, immár második kiadásban megjelenő regény, a Les Nuages (spanyol címén: Las nubes) pedig immár valóságos franciaországi Saer-reneszánszot jelez, mely benyomást néhány napja a Libération hétvégi melléklete majd’ három oldalas anyaggal tett csak még markánsabbá.