John Keats két verse

Mikor nyomaszt...

Mikor nyomaszt, túl korán múlok el
     S termésemből a tarlón is marad,
Könyv-tornyom nincs telve még betűkkel,
     Nem gyűjti hombár mind a magvakat;
Mikor a csillagarcú éjszakán
     Égi románc felhő árnyát veti,
S eszembe jut, nem érem meg talán,
     Hogy bűvös tükröt tarthassak neki;
S ha érzem, múló szépség leánya!,
     Hogy tovatűnsz, s elvész a szerelem
Íze, s gondtalan tündér-varázsa; –
     Akkor ott állok, és töprenkedem,
A nagyvilág partján, egyszál magam.
Szerelem, Hír nincs már. A semmi van.

A szonettről

Ha nyelvünk minden ríme lánc csupán,
     S mint Andromédát, oly bilincsbe ver
A szonettforma, édes bár, de kín,
Lássuk csak, béklyó-e vagy több talán.
     Ha lábad megkötős szandált visel,
Mint verslábain a líra teszi,
Vizsgáljuk meg, a ritmus és a rím
Minden szótagban nyer-e vagy netán
     Veszít: a jó fül figyelmet terel.
Oly fukar hévvel számolj szótagot,
     Mint lajstromba kincsét Midász veszi,
     Hervadt babért ne hordjon a Múzsa;
S bár ez röptét tán megfékezi,
     Saját koszorúja köti gúzsba.

*

A versek eredeti címe:  When I have Fears ...; On the Sonnet