Keats, jöjj velem! (John Keats: Utolsó szonett)

John Keats:

Utolsó szonett (részlet)

"Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök –
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik"

(Szabó Lőrinc fordítása)

A teljes fordítás itt olvasható.

Ha nagyon nem akaródzik megértenem valamit, lásd mi miért történik?, hogy lehet, hogy?, olyankor elbeszélgetek magammal, mint egy gyerekkel. Mégis mit akarok Keatstől?

– Hogy mondjon nekem valamit. Beszéljen hozzám!

– Miért pont ő?

– Csak egy példa. Nem fér a fejembe, hogy lehetséges, hogy semmit nem jelentenek számomra a huszadik század előtt írt versek. Valaki, akinek ennyire az irodalom az élete…

– A könyvek. Nem az irodalom.

– Ezzel mit akarsz mondani?

– Hogy a kisajátítás az életed. Az életen túlívelő kötődés. A történetek. Nem a költészet és nem az irodalom. Zrínyit sem olvastál. Az Odüsszeiában is csak a történet érdekelt. A Bibliában is csak a sztori.

– Költőként akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy Keats ne jelentsen katarzist. De általában egy versszakot sem bírok nyugodtan végigolvasni. Ó, a csalogány, ó ékezetek hiánya, ti híven érzékeltetők, mit sejtek, oly édes az, a szélsúgta fák, Hádes és Sappho és nagybetűs szavak és megszólított fennkölt fenevadak, és oh, a mondanivaló mint kókkadoz!

– Ugyan már. Miért, szerinted miről kellett volna írnia Keatsnek?

– Hogyan lehetséges, hogy nem jutott eszébe, eszükbe másról írni, mint a különféle elragadtatásaikról?

– Te is azokról írsz, csak a sajátjaidról. Tudod a fő kérdésről, ami tanulmányozandó, ami számodra is érdekes, hogy miként alakult ki ez a világszemlélet, milyen gondolkodási irányzatok alakították a romantika felfogását stb. A teljesség iránti vágy, az önkifejezés szabadsága – ezek a témák elvileg hozzád is közel állnak, nem?

– De miért mindenről csak eszmékben, eszményítve, ókori filozófusok és istenségek példáján keresztül tud beszélni?! Miért van az, hogy száz meg száz éven át a költészet nem más, mint a műveltség fitogtatása?

– Az zavar, hogy te magad már nem tudsz lelkesedni az eszmékért, igaz? Pedig emlékszel, valaha Shelley-t és Keatset is fennhangon szavaltál, ringatózva, mint törpeegér a búzaszáron! És egész verseket tanultál meg kívülről, és azt érezted: holmi örökkévaló lelki közösséghez tartozol. Most meg két sor után elveszted a fonalat, felkiáltójelről kötőjelre ugrálsz, és átléped a szavakat.

– Igenis kínosnak érzem, ma már a versek nagyon nagy részét kínosnak érzem. Talán akkoriban is csak megjátszottam magam, nem tudom. Beleéltem magam egy szerepbe. Meg akartam rendülni a költészettől. Otthon és az iskolában is azt mondták, hogy ez az emberi. Ilyesmit jelent lelket hordozni. De élni teljesen más.

– Te feláldoznád az életed a szabadságért?

– Dehogy. A szerelemért esetleg. Vagy a gyerekemért, persze. Gondolkodás nélkül elé ugranék, és felfognám a testemmel Voldemort átkát. De egy eszméért vagy nemzetért? Egyetlen ember az egyetlen királyság, ami nem megy veszendőbe. Ami a legkülönösebb, hogy a dilettánsnak csúfolt versek mondanivalója és hangvétele lényegében megegyezik a nagy romantikus mesterekével. Most akkor vagy van létjogosultsága mindenféle irodalmi megszólalásnak, vagy a költészet valóban, mint ahogy mindig is sejtettem, a leggyengébb művészeti forma. Ha könnyekig megindít Bach, Beethoven zenéje, ha letaglóz egy etruszk sírszobor vagy Uccello festménye, hogy hagyhat ennyire hidegen – hagyján, hogy Berzsenyi –, de valljuk be: Rimbaud is?

– Csak a saját sikertelenséged palástolod ezzel a megvetéssel. Nem tudod, akarod hinni, hogy fontos a költészet, mert úgy érződik, a tied nem az.

– Tegyek egy próbát mégis?

– Tegyünk, igen! De ne azt a halálosat válaszd, a When I have fearst, az túl könnyű lenne.

– Nézzük az Utolsó szonettet, az a Jane Campion-film miatt is nagyot ment, buzgón idézik, megosztják…

– Jó. De olvasd, fennhangon, szenvedéllyel, és ne röhögj!

[…]

– Nem, ez nekem nem megy. Ne haragudj, nekem ez semmit sem jelent. Ez csak a szokásos. Keats nem mond semmit nekem.

– Még az jutott eszembe, hogy ez nem Tóth Árpád hibája?

– Ezt Szabó Lőrinc fordította.

– Tudod, hogy értem.

(Sóhaj. Néma gyötrődés.)

– Mit akarsz te egyáltalán Keatstől? Szeretnél olyan költő lenni, aki szabadidejében Dantét olvas, mi? De te cica rongybabákat varrsz, és a verstől is csak azt várod, hogy megtaláljon. Na és?

– Na és! Keatsnek fontosnak kéne lennie! Törődnöm kéne Keatsszel!

– Eleget gyötrődtél miatta, az is valami. Egyébként neki is az volt a legfőbb becsvágya, hogy nagy költő legyen, mert úgy gondolta, azok a legnagyobb emberek. Ő is csak közéjük akart tartozni. Tudod, azokhoz, akiket az érzékenységük megfoszt a kiegyensúlyozott, boldog vagy akár nyugodt élettől, de akiket cserébe Isten a nyelvével mosdat.

– Legyen elég a tudat, hogy élt valaha?

– Most már legyen elég.

– Egyébként érdekes, hogy minél többet gondolok rá részvéttel, annál inkább megszeretem. Akárhányszor újra elolvasom ezt a verset, mindig jobban megérint.

– Magadat tapogatod.

– De látod, ugye, végre azt a remegő kis csillagot, a sugárzó tekintetet Fanny Brawne lélekző melegén?

– Látom, látom.

– Azért ez kedves.

– És szép, ugye?