Csak most került kezembe Gabriel García Márquez (Gabo) könyve 1957-es ká-európai utazásáról – Utazás Kelet-Európában. Magvető, 2020. Gabo rendes latin-amerikai értelmiségiként balos, mint állat, nem véletlenül dönt úgy, hogy elindul a Vasfüggönyön túlra, ami az ő korában példátlan merészségnek számított, ugyanakkor a két félperiféria – Ká-Európa és Latin-Amerika – sokféle hasonlóságot is mutat ebben a korban, leginkább ritmikailag. Korábban ebből a kötetből csak a Nagy Imrés részt olvastam a Nagyvilágban, a teljes könyv teljesebb kép Márquez korai világlátásáról és annak módosulásairól.

„Muchos años después, frente al pelotón de fusilamiento, el coronel Aureliano Buendía había de recordar aquella tarde remota en que su padre lo llevó a conocer el hielo” – („Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”). Erős első mondat, egyike a legjobbaknak (in: Cien años de soledad – Száz év magány). A trópusi ember hajdani jégtelensége a mai olvasók zömét jelentő mérsékelt égöviek számára egzotikus. Erre mondja a ma legjelentősebb irodalmi lelete, Roberto Bolaño, mintegy kesztyűként kifordítva, a trópusiak exoticájáról: „mi az egzotikum? Egy szegény, de boldog hely. Németország egzotikus? Igen. Mi benne az egzotikus? A sörcsarnokok, az utcai étkezdék és a koncentrációs táborok romjai.” Két-három-négy évtizede mindenki Márquezért (Cortazárért, Borgesért) rajongott, a mágikus realizmus volt a kor szava, a csodák tényvilága, értelmezhetetlen dolgok kolibrifüttyben, esőerdőben, formállogikailag magyarázhatatlan groteszk paradoxban, katonai puccsban, a déli hemiszféra másként törő fényében. Mára ez némileg változott. A Boom, a spanyol-amerikai irodalom szárnyalása boomer dolog lett – jól mintázza ezt egy szakirányú magyar tanulmánykötet borítója is, ahol egy rajzon Márquezt ökölvívó ringben kiüti Bolaño – aki mindig a mágikus realizmus meghaladójaként gondolt magára –, sokan szeretik a zsánert ma is, de az in, a hip, a cool, a menő már máshol van.

1957-ben, harmincévesen Gabo még a mágikus realizmuson innen volt – önidézet: „régóta emészt, hogy az iberoamerikai mágikus realizmus botanikai kérdés, bázisdrog kérdése (...) azon is tűnődöm, hogy az első nyomorult spanyol, aki ötszáz éve szembesült a pszilocibingomba felhasználásával, vajon mire gondolt” – nos, Gabót az NDK-ban ez nem fenyegette, ott, az alkoholon kívül maximum orvosok juthattak stikában morfinhoz. Ez a riportkönyv „valójában egy esetlegességben gazdag lumpolástörténet, melyben egy teljes mértékben felkészületlen, nincstelen, de rettentő kíváncsi latin-amerikai igyekszik a lehető legtöbbet magába szívni abból a másik valóságból, melynek elmélete annyira tetszett neki” (Zelei Dávid: Kádár elefántjai). Ekkor Gabo indulásként próbálkozott a tényirodalommal – oknyomozásnak nevezni persze hozzá nem értő dőreség, nevezzük szubjektív riportnak –, bár megfárasztotta, „napi huszonnégy óra újságírástól úgy elmegy az ember józan esze, hogy szó szerint érti a metaforákat”. Tartott tőle, hogy a Vasfüggönynél az „oroszok legéppuskázzák”, majd mikor DDR-határőrrel találkozott, megállapítja, hogy pont olyan, mint a filmeken a nácik. A határőr nem tudja kiejteni a szülőfalu, Aracataca nevét, lehet, ezért váltott írásművészetében a könnyebben kiejthető Macondóra, elcsudálkozik keleten a nyugati kancellárt, Konrad Adenauert gúnyoló plakátokon, és megállapítja, hogy a Reichsbahn (ká-német birodalmi vasút) Utasellátóját Mitropának hívják, amiben (Mitteleuropa) évtizedekkel később Milan Kundera a „Közép-Európa idea” egyetlen tárgyiasulását látta meg a hidegháború hetvenes évekre eső korszakában. Cikóriaízű kávékat hörpöl, a még a Fal előtti Berlin nyugati felén a Ku’damm felperzselt evangélikus templomában látja meg Európa egyetlen nyomát – ott, ahol a palotanegyedi Krúdy utca szülötte, George Tabori nemzetközi színházzseni Mozart Szöktetés a szerájból c. operáját rendezte meg 2002-ben egy estére (két másik előadás volt még: az Oranienburgerstrasse-i zsinagógában és egy külvárosi mecsetben) –, de Gabónak nincs területi és korszakos nosztalgiája: sem a belle époque K.u.K., sem a Poroszország szó nem szerepel művében. Kelet-Németország 1957-ben még csak négy évvel volt túl a kelet-berlini munkásfelkelésen, de Gabo erről sem tesz említést. West Berlin „nem város, hanem laboratórium”, ezt később, a Fal tudathasadékának idején oly popkulturális ikonok is felfedezték, mint David Bowie, Iggy Pop, majd Nick Cave. „... ha kitör egy új háború, Berlin húsz percig fog talpon maradni. De ha nem tör ki, akkor ötven, vagy száz éven belül, amikorra egyik rendszer felülkerekedik a másikon, a két Berlin eggyé válik.” (Megtörtént.) Kolumbiához hasonlítgatja vizsgálódásának tárgyát, a gyér közvilágítás Bogotá déli részeinek hangulatát idézi meg, másutt banánföldek jutnak az eszébe, ami a pomerániai tájak ismeretében meglepő gondolat, különös érzékenysége van arra, hogy a kommunista esztrád ezidőtájt roppant fogékony a latin-amerikai dallamokra, de ez nekünk, Ákos Stefi művészete ismerőinek (Marijuana chachacha) meglepetést éppen nem okoz, meg is mondja: „a környezethez ópium illett volna, de mi konyakot rendeltünk”. Jó tíz-tizenöt évvel korát megelőzve tehát Gabo már villantott a gonzo zsurnalizmus értékeiből. Egy ká-német vendéglátóipari egységben – nekem a sassnitzi Seemannsheim jutott eszembe későbbről –, mely „nem bordély, hanem állami szórakozóhely”, a táncparketten „az alkoholmámortól alélt férfiak és nők lassú és fantáziátlan szexjeleneteket produkáltak. (...) Ehhez hasonlót Saint-Germain-des-Prés-ben se láttam, ahol az egzisztencializmus olyan műsor, melyet nyaranta rendeznek meg a turistáknak”. A reálisan létező Gabo a „szocialista Németországban” a szomorúságot, a kisemmizettséget látja meg, és azt, hogy „Hitler elpusztította a jó kommunistákat”, és az emberek hajlandóak egy vasárnap délutánt azzal tölteni, hogy limonádéért állnak sorba.

Csehszlovákiát, illetve Prágát nyugati országnak, nyugati városnak látja szerzőnk, hol a „nejlonharisnya kincset ér”, papnak öltözött káderekkel, „Mynszenki bíborost” emlegeti; aki, jól detektálhatóan Mindszenty József és Stefan Wyszyński kortárs lengyel prímás nászából született. Gabo Bad Schandaunál lépi át a határt, mint írja: „nálam már szakmai ártalom, hogy megpróbálok hasonlóságot találni az európai dolgok és az én kolumbiai falvaim között”. Itt is „a Los Panchos bolerói, mexikói mambók és corridók” bűvölik el, a magas csehszlovák életszínvonal, ám a nők lábujjhegyén lyukas a nejlonharisnya, ugyanakkor a cseh vezetők Moszkva leghűségesebb politikusai, amit aligha vitathatunk annak ismeretében, hogy a csehszlovák Rákosi, Klement Gottwald Sztálin temetésén hűlt meg, s halálozott el az ott szerzett tüdőgyulladásban. A cseh katonák beöltözött civileknek tűnnek, hogy ez számára meglepő, az Jaroslav Hašek és a Švejk sajnálatos nem-ismeretét tükrözi, a helyi vasútban viszont előre felfedezi Menzelt, az ő nem kicsit ellenőrzött vonatait és az egész csehszlovák újhullám világát legalább fél évtizeddel megszületése előtt. García Márquez lazán kezelt tényei ellenére ká-európai éleslátása olykor Hans Magnus Enzensberger Ach, Europa c. majd három évtizeddel későbbi útikönyve letapogatásainak érzékenységét tükrözik, melynek magyar részlete a 80-as években szamizdatként is megjelent.

Az az időszak Gabo látogatásának ideje, mikor a poznańi felkelés sikeres volt, a lengyel film nagy menete kezdődött, és a korszakot szépen festi fekete-fehérben Paweł Pawlikowski is a Hidegháború c. filmjében. Gabo lengyelországi látogatása idején az ország a Władysław Gomułka-féle „nemzeti kommunizmus” időszakát élte, már Wajda Márványembere után és még bőven Wajda Vasembere előtt. Akkor vagyunk, mikor Zbigniew Cybulski (a „szocialista James Dean”) főszereplésével a Popiół i diament (Hamu és gyémánt) forog, és lesz egy év múlva az egész „szoctábor” ellenzéki mozija, mely az AK és az AL (a háborúban a londoni kormány által támogatott Honi Hadsereg és a Sztálin által kreált Népi Hadsereg - Armia Krajowa és Armia Ludowa – már a szovjet felszabadítás/megszállás utáni, 1946-os utóvédharcait teszi a tárgylemezre vizsgálódásának kandi górcsöve alá. Van egy idősebb amerikai jóismerősöm, Loren Jenkinsnek hívják. Pulitzer-díjas újságíró, az 1982-es libanoni háborúról tudósított a díjért a The Washington Postnak. Mesélte, kisgyerek volt a háború után, apja volt egy ideig az amerikai nagykövet Varsóban, kérdeztem, milyen volt, azt mondta, csak egyszer volt, egy napot, annyira szét volt lőve a város, hogy a papa Svájcból nagykövetkedett Lengyelországban. Tizenkét évvel a háború befejezése után Varsó Gabónak is „lidércnyomásos látomás”, de itt is felkapja a fejét a dél-amerikai ritmusokra, ami olyan nála, mint az 1936-ban Ars Scribendit, ironikus újságírástankönyvi esszét író Zsolt Bélának a „magyar” jelző, és nemzetközi események kapcsán a feltételezett magyarországi kapcsolódások kötelező használata. Nagy nemzeti dráma Lengyelország, nagy katasztrófák utáni túlélési próba. Dacos arccal viselt mélyszegénység, szálfaegyenes tartás és gyász. „A gettó helyén üres és csupasz tér terül el, lesikálva, mint egy hentespult.” A fiatalok forronganak, hisztérikusabban, mint Nyugat-Európában, aktuálisan épp azért, mert a Po Prostu c. újságot betiltotta a kormány. Gabo egyetért azzal, hogy az ország „francia kulturális gyarmat”, majd megemlíti találkozását egy magyar káderrel és egy lengyel kollégájával: „egy lengyel kommunista ezzel borult egy magyar kommunista nyakába: ’El vagyunk ragadtatva a magyar nép csodálatos októberi forradalmától.’ A magyarnak elzöldült a feje a dühtől. ’Nem forradalom volt – tiltakozott – hanem ellenforradalom, amely a reakciósok fegyvereivel zajlott.’” Láthatjuk tehát, hogy a lengyel kolléga korát megelőzve Bill Lomax angol szociológus tézisét hangoztatja, miszerint az 1937-es barcelonai anarcho-trockista felkelés után, és mindmáig, a magyar ’56 volt Európa „utolsó szocialista forradalma” (vö.: munkástanácsok), míg a Kádár-káder a mai magyar jobber értelmezést tolta (antikommunista nacionalizmusból táplálkozó szabadságharc). A lengyel káder álláspontjában nyilván népének az az ősi és megingathatatlan meggyőződése is benne van, hogy „az oroszok mindenre képesek”, míg a magyar kolléga talán előre látta 2009 hazai jobbos fordulatát a ruszofília irányába. Auschwitzba is ellátogat Gabo – Claude Lanzmann Shoa c. filmje előtt vagyunk, senki nem hívja még Holocaustnak a Holocaustot, „tudományos alapozottságú német tömeggyilkosságnak” hívják – nyegle mondatokat is megenged magának szerzőnk: „a krematórium kezelői (az elgázosítás alatt - vba) pókereztek, mint ahogy a hölgyek szoktak kanasztázni, miközben várják, hogy megsüljön a csirke”. Kísérőnője az emlékhelyen fotót mutat neki: „megnéztem: meghatározhatatlan nemű személy, kopaszra nyírt fejjel, szigorú tekintettel nézett a kamerába. – Férfi vagy nő? – kérdeztem. Ana nem nézett rám. Szelíden az ajtó felé húzott. – Férfi – felelte. – Az apukám.”

Moszkva és a VIT! Nahát! Gabo nem olyan, mint a huszonévvel korábbi Moszkva-utazók, baloldali értelmiségiek, mint André Gide vagy Arthur Koestler, Illyés Gyula vagy Steven Spender, nem a Nyugat – vagy a Köztes-Európa – embere, nincs benne kényszerű akarás, hogy elfogadja a kommunizmus Jeruzsálemét, nem is „tatár fővárosnak” látja, mint bő századdal korábban de Custine márki vagy az „orosz világ” (ruszkij mir) más kritikus utazói. Az „olvadás” Moszkváját járja – ez Ilja Ehrenburg szava volt a XX. Kongresszus és Hruscsov titkos, desztalinizáló beszéde utáni a Szovjetunióról – ahová „53 hideg nyara” után visszatértek a Gulag-töltelékek, hamarosan Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa is megjelenik majd a „legendás” Novij Mirben, de Sztálin még vígan hűsöl a Mauzóleumban Lenin mellett. „Én nem egy olyan Szovjetuniót akartam megismerni, amely berakott hajjal várja a látogatót. Az országokat, ugyanúgy, mint a nőket, akkor kell megismerni, amikor reggel épp csak kibújtak az ágyból.” De Gabo mégis olyan, mint a nyugati baloldali értelmiségiek a Szovjetunióban, mint a montázselméletből jól ismert Kulesov-effekt névadója, Lev Kulesov száz év előtti filmje, a Mr. West kalandjai a bolsevikok országában címszereplője. Gabót lenyűgözik a távlatok, messzeségek, méretek („22 400 000 négyzetkilométer egyetlen Coca-Cola reklám nélkül”), rácsudálkozik a cirill írásra, mely olyan, „mintha a feliratokból darabokban hullana ki a betű”, szerinte Európa „legkényelmesebb vasúti kocsijai” jellemzik a hatalmas országot, és „falusi hangulat, a vidékies szűkösség, ami megszüntette a kolumbiai falvaktól a tízórás időeltolódást”. Hogy olykor pizsamában járnak az emberek az utcán, és az oroszok „a cukrászművészet minden leleményét az építészetben valósítják meg”. Állítja, hogy Moszkvában a polgárháború után befogadott gyerekek miatt a spanyol a második legismertebb nyelv, hogy a szovjet főváros valójában a legnagyobb falu a világon, ahol „valamilyen katasztrófa rettenetében remegő baljós falvak” között halad a vonat. Az épületeket „mintha géppel hímezték volna” („fullasztó cukrászépítészet”) – „első holdraszállásamkor éreztem volna ilyet”. Nagyító alatt érzi magát, a létezést a méret és a mennyiség határozza meg, kolosszális méretek, kolosszális mennyiség. Ahol Sztálin még mindig békésen heverhet Lenin mellett bebalzsamozva, előttük az ünnepélyen háromezer tornász vesz részt. Ugyanakkor, ha az Egyesült Államokra esik a szó, akkor „szörnyű kisebbségi érzés” mutatkozik, pedig ez az első szovjet műhold kora, mikor Amerikát is egy pillanatra elkapta az ún. szputnyiksokk. Különleges időszakban járt Moszkvában, az ún. Világifjúsági Találkozó idején, és ez „kétségtelenül megakadályozott a valóság megismerésében”. Gabo szakmai ártalma, amire büszkül, hogy érdeklik az emberek, akik már tudják, hogy Sztálin gonosztevő volt, és fejből idézgetik Hruscsovot, akikkel tud franciául beszélni, azok anyázzák a le moustachu-t (a bajszost), aki az orosz történelem „legvérengzőbb, leggonoszabb és legnagyravágyóbb” figurája volt (pedig a verseny erős Rettegett Ivántól Leninig és Putyinig). Némely megjegyzésében a korai Le Carrét (Az ember, aki bejött a hidegről) idézi az állambiztonsági munkáról megalkotott elképzeléseiben, a „színházi embereket, írókat, neves művészeket Sztálin agyonlövette”, a Gorkij azért „krumpliszínház”, mert művészei már a föld alatt vannak. Gabriel García Márquez lényeglátóan állítja, hogy a szovjet és orosz történelmet az ott és akkor még ki nem adott Franz Kafka tudta volna a legjobban megírni – illetve valójában meg is írta. „Sztálin egy olyan esztétika alapjait vetette meg, amelyet a marxista kritikusok – köztük a magyar Lukács György – kezdenek lebontani”, hiszen Sztálin Eisensteint formalizmussal vádolta, Dosztojevszkijre pedig rásütötte, hogy reakciós. Elmeditál a Mauzóleumban megszemlélt Sztálinon: „Nem olyan, mint egy medve. Egy nyugodt természetű ember, egy jó barát, akinek még némi humorérzéke is van. A teste jól megtermett, de könnyed, a szőrzete finom, és a bajsza csak egy kicsit sztálini. A legnagyobb hatást kezének finomsága tette rám, vékony és áttetsző körmeivel. Nőies keze volt.”

Ahogy most Márquez magyarországi futamait olvasom, gyengéden találkozom egy fiatalemberrel, aki voltam, és úgy volt, hogy majd 1956 külföldi visszhangjáról és jelentőségéről eszmetörténészkedem a PhD-ért. (Nem ezt dobta végül a gép.) Gabo downplayer, kicsinyli a forradalom szellemi és egyéb hatását, de nem az apoteózis embere. Azzal kezd, hogy összekeveri Újpestet Kisújszállással. Kádár „Budapesttől százhúsz kilométerre, az újpesti (sic!) futballpályán hatezer paraszt előtt beszédet mondott a szocialista alkotmány évfordulóján. Én is ott voltam Kádár mellett a tribünön” – ugyanis a moszkvai VIT szervezőbizottsága elintézte, hogy nemzetközi baloldali küldöttség érkezhessen Magyarországra, miközben „Budapesten hadiállapot van, következésképpen tilos fényképezni”, és a külföldit felfegyverzett „tolmácsok” tucatjai kísérik, akik közül jó, ha egy olyan, aki nem csak magyarul beszél. Gyér a közvilágítás, feszült a hangulat, mikor betérnek egy templomba, ott egy vénasszony kolbászt eszik, de a tolmácsok kitessékelik. „Bár a nyugati sajtó nagy lármát csapott a budapesti események körül, én magam nem hittem, hogy ilyen rettenetes a kár”, nincs ép középületi homlokzat, „a budapestiek négy nap négy éjjel onnan harcoltak a szovjet tankok ellen, a szovjetek nyolcvanezer embert küldtek a felkelés eltiprására. Ám hősies volt az ellenállás. A gyerekek is kimentek az utcákra, felmásztak a tankokra, és égő benzinespalackot dobtak bele. A hivatalos tájékoztatás szerint ötezer halott és húszezer sebesült volt, ám a károk nagysága láttán az a benyomása az embernek, hogy sokkal több volt az áldozat. A Szovjetunió nem adott tájékoztatást a veszteségéről.” Nagy Imre szerepét igyekszik körbejárni, de megítélésében bizonytalan. Gabo a lottózókra figyel fel, meg a zálogházakra, ahogy mondja, ez a Kádár-rezsim egyetlen bevételi forrása, a forradalom kitörésének dátumát is elvéti, október 28-ra teszi, „az országban uralkodó látszólagos nyugalom ellenére a felkelés lángja még ég”. Rendszerkritikus feliratokat lát, „zárt körű, fülledt levegőjű, füstös kocsmákban hatalmas korsókból issza a sört a törzsközönség, miközben folyamatos géppuskaropogás hallatszik – tudniillik ilyennek hallatszik a magyarul folyó beszélgetés”. Gabo prostituáltakkal is ismerkedik, „még sehol nem láttam a budapestinél lehangolóbb, megrázóbb és ügyetlenebb prostitúciót”, mélabús cigányzenében mondja el a kurva, hogy jól szituált egyetemista volt, kommunista, aztán meg ez lett. Kádár azt mondja neki, hogy tudja, „nagyon kevesen szeretik a kormányomat”, s fellángol benne a szeretetéhség, „míg nem találkoztam Kádárral, nem nagyon tudtam, milyen is lehet egy hatalomra kerülő igazi munkás (...) aki úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dobál az elefántoknak”. Az ávósokat a sárga cipővel azonosítja, és – szerinte – októberben az összes „sárga cipős embert meglincselték”, aminek ellentmond a tapasztalat, hogy akkor ugyan kik vezették volna a Magvető és a Corvina kiadókat a későbbiekben. Gabo sajnos a pesti proletariátust nem a munkástanácsokkal, melyekről láthatólag tudomása sincs, hanem a pufajkásokkal azonosítja, ami öreg hiba. „Amikor a búcsúesten a szálloda éttermében elmondtam az egyik kommunista vezetőnek, hogy milyen nyersen és nyíltan fogom ezt a riportot megírni, kissé zavarba jött, majd eltűnődött. – Súlyos kárt fog okozni nekünk – mondta. – De talán majd segít, hogy leszálljunk a magas lóról.” Ki lehetett a vacsorapartner: Kádár nem, őt ismerte. Apró? Dögei? Esetleg Biszku Béla vagy Münnich Ferenc? Marosán? Vagy már Aczél?

A kötetzáró írásában Gabriel García Márquez a távolból reagál Nagy Imre kivégzésének hírére. Ekkor már hatezer tankot és kétszázezer szovjet katonát lát november 4-re, és őszinte a megrendülése a hír hallatán. „A jelenlegi vaskezű, népszerűtlen rezsim Nagy kivégzésénél kedvezőtlenebb dolgot nem is tudott volna kitalálni.” Pedig az akkori propaganda minden hangszórójából áradt a Nagy Imre ellenes uszítás. „A Margitsziget békés parkjában, ahol egy vonószenekar éjfélig játszotta a mambókat és guarachákat, folyton szól a hangszórókból a trópusi zene, de azt is meg-megszakítják a Nagy elleni jelszavak. (...) Egy Rákóczi úti moziban egyik este Buñuel filmjét, az Elhagyottakat (Los olvidados) játszották, de előtte betettek egy propagandaképet. Nagy Imre karikatúrája volt: a képen hatalmas pocakja volt, és épp egy jókora kolbászt igyekezett lenyomni a torkán. Alatta felirat: ’A kapitalizmus’.” Gabo Hruscsovot ezúttal már Sztálinhoz hasonlítja, Gomułka neki a lengyel Nagy Imre, csak őt nem végezték ki, mint a forradalom miniszterelnökét. Akit – szemben Aureliano Buendía ezredessel, akinek még volt módja a gyerekkori jégnézésen mélázni a kivégzőosztag előtt – nem lelőtték, hanem felakasztották, összedrótozott kézzel lábbal, arccal a földnek jeltelenül eltemettek, és csak 31 évvel később ástak ki, de az már egy másik történet.

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában. Fordította Scholz László és Székács Vera. Bp., Magvető, 2020. 172 oldal, 3324 Ft