Kevés régiót találni a Kolumbusz utáni Európában, ahol olyan kis helyen ennyi eszme, műfaj, katona, pénz és a velük járó bliss és erőszak sűrűsödött volna össze, mint Németalföldön. A dúsgazdag burgundi állam a Habsburgok váratlan betoppanásával és a reformáció kibontakozásával a végletek világává és véres csatatérré változott. Északon éppen a glóbusz leghatékonyabb gazdaságává lőtte ki magát a protestáns vezetésű Hollandia. Délen a felkelés elfojtása és az ellenreformáció eredményezett egy egészen más dinamikájú társadalmi és gazdasági kísérletet, ami egyébként meglepően hasonlított a magyarországihoz.[1]

„Semmi sem viccesebb, mint komolyan venni a tréfát” – írta Rotterdami Erasmus, Németalföld egyik leghíresebb szülötte, és ezt Arisztotelésztől Freudon és Bahtyinon át Foucault-ig és Lévi-Straussig sokan megpróbálták. A humorkutatásnak ma saját nemzetközi társaságai, folyóiratai és bibliográfiái vannak. Hogyan változott a tréfa és a viccek természete az idők során, különösképpen Dél-Németalföldön a középkor végétől, az udvari és városi bolondok időszakától a kemény cenzúrán át a modernitás felé? Erről ejtünk néhány szót.[2] Vigyázat, szókimondó szövegek!

Sokkoló végtermékek és pokoli hanghatások

A korban az anyagcsere produktumai mint a humor forrásai jóval elterjedtebbek voltak művelt körökben, mint manapság. A flamandok egyébként is híresek voltak az étvágyukról, és a közvéleményt minden érdekelte, függetlenül attól, hogy az események a tápcsatorna melyik végén zajlottak. A Németalföldön született V. Károly német-római császárról szóló anekdotagyűjtemények elemei a mai napig élnek a folklórban és a gyerekmesékben. A korban az egyik legnagyobb nevetést kiváltó vicc bizonyosan az volt, amikor az uralkodó 1540-ben Genttől Brüsszel felé tartva egy részeg falusival találkozott. Az évezredes toposz (a paraszt persze nem ismerte fel a császárt) akkor kapta a csavart, amikor Károly fényt kért tőle a sötét úton. A részeg fazon adott neki egy lámpást, és kérte, hogy tartsa, mert vizelnie kell. Miközben pisilt, fingott egy öblöset (eenen raesenden wint), hozzátéve, hogy amikor pisil, rá szokott jönni a szarás (dat met het pissen hy gemeenelyk kakten).[3] Mindezt a nyomtatványok grafikusan is megörökítették.

I. Károly talán az egyetlen Habsburg uralkodó, akinek az emléke már a korban megszépült – a dinasztiát még évszázadokig gyűlölték. A legjobb példa erre a belgák nemzeti hőslegendája, a Thyl Ulenspiegel, amelyet (többek között) Szabó Lőrinc és Illyés Gyula fordított magyarra, és amely a tizenkilencedik század végén valósággal nemzetteremtő hatást váltott ki Belgiumban. A kópé és mulattató, szabadságharcos Thylt (akit valójában Németországból importált az irodalom) hasonlították idehaza már Lúdas Matyihoz, Rózsa Sándorhoz és Dózsa Györgyhöz is, 2017-ben pedig a legnépszerűbb német író, Daniel Kehlmann írt róla könyvet (magyarul 2018 óta olvasható Tyll címen). A könyv éppen az V. Károly halálát követő fél évszázadot foglalja össze, és jelentős része nem más, mint a formálódó belga népet elnyomó spanyol Habsburg-uralom természetének és rémtetteinek erősen túlzó összefoglalása. Magát Thylt is megkínozza az inkvizíció, apját máglyán égetik el. Még ebből a bestsellerből sem maradhatott ki egy-két meredek tréfa: a kender helyett szándékosan a mustárosfazékba szaró Thyl szó szerint felkavaró csínytevésével egy ősrégi motívumot játszik újra.[4]

A császárból azért nem lett népi hős, mint a szintén humoros Mátyás királyból, de a humanista vagy épp populáris műfajok, mint a facetia, a schwank vagy a jest és társaik az ő személyéből is ihletet merítettek.[5] A nyitott tartományt pedig nemcsak a német, de a francia hatások is elárasztották, legyen az a Guzsalyok evangéliuma (Les Evangiles des Quenouilles) vagy François Rabelais, a reneszánsz íróóriás könyvei.

Gyorstalpaló: hogyan cenzúrázzunk nevetést?

Claude Lévi-Strauss francia antropológus írta, hogy a civilizáció akkor kezdődik, amikor a nevetést először visszafojtják (le rire réprimé), és bár ő ezt a civilizációkra általában értette, a minimum, amit a tizenhatodik század második felétől a határozott Habsburg-restauráció után várhatnánk, hogy a humor szabadsága erősen csorbul. Már csak azért is, mert ha hihetünk Bahtyinnak és a Max Weber-i varázstalanításnak (Entzauberung), akkor a tizenhetedik századra már amúgy sem sok maradt Európában a középkor gyermeki, bolondos, népi humorából. Ez azonban, némileg meglepő módon, nem egészen így történt.

Pedig a katolikusok bosszúját táplálta, hogy a felkelés során a protestánsok (ahogy egész Európában) a gúny legváltozatosabb formáit vetették be a vallásháborúk során pamfletekben, grafikus ábrázolásokban, korabeli graffitiken és szóban egyaránt. Jellemzően a hívő és Isten közötti közvetítőket figurázták ki, az áldozóostyától Máriáig, és 1566-os képrombolásuk (Beeldenstorm) is erős nyomot hagyott az emlékezetben, akárcsak az, hogy egyes körmeneteken a reformerek vizelést imitáltak, nemtetszésüket kifejezendő. A hódító spanyolokat szalonnának (spekken), a papokat jobb esetben papagájnak (papegaai), rosszabb esetben majomnak csúfolták, vagy épp azon gúnyolódtak, hogy még az Oszmán Birodalomban is nagyobb a keresztények vallásszabadsága, mint Németalföldön. Súlyos esetek még a tizenhetedik században is előfordultak: Bruggében 1619-ben egy Jan Claus nevű asztalostól hangoztak el a következő mondatok: „...minden, amit csináltok, csak babona. Szarok a Mária-szoborra. Azt gondolom, hogy a feleségem épp olyan jó, mint Mária.”[6]

Ez természetesen nem maradhatott így tovább. A tizenhatodik század második felére fokozatosan indexre kerültek az anekdotáskötetek, a Rabelais-összes és a német Ulenspiegel (Eulenspiegel) is. A szerzetesrendi szabályzatok és zsinatok idővel lényegében betiltották a nevetést és a mókázást az intézményeikben. A „Rabelais módjára írni” külön, egyházellenes kifejezéssé alakult a frankofón flandriaiak szótárában (rabelaiserie). Még ártatlannak tűnő bábjátékok vezetőit is boszorkánysággal vádolták, ha tiszteletlenül ábrázolták a szenteket. Erasmus a tizenötödik–tizenhatodik század fordulóján alkotott, és akkor még szabadon leírhatta: „Mintha bizony az egyháznak lennének veszedelmesebb ellenségei, mint az istentelen pápák, akik hagyják, hogy Krisztus néma feledésbe merüljön...”[7]

A fentiek ellenére az antiklerikális és trágár humor egyaránt erősen fennmaradt a tizenhetedik századi Belgiumban is. Ezt táplálta, hogy a katolikusok ellentámadásba lendültek a protestánsok ellen. Pontosan tisztában voltak az anekdoták és a nevetés gyógyító jellegével. A gyűjteményekben a szereplők között itt-ott lecserélték az egyházi rendbelieket világi urakra, és kivágták a viccek egy részét. Olykor még a műfaj nevét (clucht) is példázatokra váltották. A gúnyolódást saját maguknak is tűrniük kellett, mert az ellenreformáció idején megnőtt a politikai hatalmuk és státusuk, ezzel arányosan pedig a nép, az istenadta nép céltáblájának mérete is megnőtt. A Habsburg-Németalföldön kívüli országokban pedig tovább bombázták őket: a titkos vezeklés során nőkkel análisan fajtalankodó, az apácákat vizelés közben vizslató jezsuita képe a tizennyolcadik századig visszatérő motívum.[8]

Nem véletlen, hogy az egyik legjelentősebb katolikus németalföldi író, aki egyben Európa egyik első, modern értelemben vett újságírója volt, saját vicckönyvet jelentetett meg Antwerpenben, 1620-ban. Az Angliából menekült Richard Verstegen (Rowlands) Az elme köszörűköve (Den Wet-Steen des Verstants) című műve nem volt különösebben visszafogott: felszarvazott férjek és meztelen mellek is helyet kaptak benne. A már említett, V. Károlyról szóló anekdotagyűjtemény pedig a tizenhetedik század végén is igen népszerű volt. Ezekbe a katolikus, „rendszerhű” kollekciókba francia, német, olasz, és spanyol viccek kerültek, és rengeteg kiadást megéltek.

Végül, de nem utolsósorban: erős középkori keresztény hagyományai voltak a szolid, játékos szellemességnek (eutrapelia) és a keresztény sztoicizmusnak is (az utóbbi egyik legismertebb németalföldi képviselője Erycius Puteanus volt). És hát a helyiek a természetüknek sem tudtak parancsolni: a flamand kereskedők, akik a spanyol és portugál világbirodalmak minden szegletébe eljutottak, szerte a glóbuszon híresek voltak a csípős nyelvükről.

A gender vajon mi?

A viccekben és tréfás összeállításokban garmadával megjelenő női szereplők jelenségét gyors legyintéssel elintézhetnénk azzal, hogy azok a korban általános nőgyűlölet megjelenési formái. Akár azért, mert a korabeli testnedvelmélet (a sors fintora, hogy ennek a neve: humorizmus) hajlamosabbá tette őket a zabolátlan és kontrollálatlan nevetésre, akár azért, mert ösztöneiknek és bűnös természetüknek nem tudván ellenállni, újra és újra nevetséges helyzetekbe kerülnek. Ennek tudhatnánk be, hogy a Guzsalyok evangéliumában a nők obszcén vicceket mesélnek, és hogy a Gerard Spelman-féle Kellemes és vidám hírek gyűjteményében (Recueil des plaisantes et facetieuses nouvelles) papok szeretnek parasztlányokba, hölgyek csábítanak el férfiakat mosolyukkal és tréfáikkal, a szeretők pedig a szex után mesélnek vicceket – és többnyire a nők kezdeményeznek.

Egy anekdotában például friss házasok: egy félszemű férfi és egy nő beszélgetnek. A férfi most tudta meg, hogy a felesége nem volt szűz, amikor hozzáment. A nő válaszul azt feleli, hogy viszont a férfi félszemű. Azaz így már kvittek. Igen, de ezt az ellenségeim tették velem – így a férfi. Velem meg a barátaim – feleli az asszony.[9] A férfinak lehetett szexuális tapasztalata a házasság előtt, a nőnek viszont nem, ez pedig mindkettejük becsületét, köztiszteletben álló voltát befolyásolta.

Verberckmoes viszont amellett érvel, hogy épp ellenkezőleg: a források tanúsága szerint a nők a férfiaknál érettebben kezelhették az élet megpróbáltatásait, és a kor éppen annak a tanúja, hogy a nők súlya és respektje emelkedett.[10]

Már Rotterdami Erasmus esetében is megoszlanak a vélemények ezzel kapcsolatban. Súlyosan mizogin megjegyzései teljesen megfeleltethetők kora elvárásainak, egyes mai kritikusai pedig amellett kardoskodnak, hogy nagyon is a nők társadalmi súlyának növekedése mellett állt, például azt vallotta, hogy ugyanolyan oktatást kell kapniuk, mint a férfiaknak. Tudjuk, minden történelmi hasonlat és párhuzam erősen sántíthat, de Erasmus szövegei emlékeztetnek minket az amerikai rapper, Eminem dalszövegeire. Utóbbi nem átall bennük kisebbségeket (így a melegeket) becsmérelni, ám saját bevallása szerint csak egy tanult és általánosan forgatott (és mi hozzátesszük: talán egyes hallgatók által elvárt) (réteg)szókincset használ, neki esze ágában sincs diszkriminálni őket. Magának Erasmusnak a nőket sorozatban alacsonyabb értékűnek mutató sorai is mennyire gyökeresen más értelmet kapnak, amikor (mint maga is kifejti) ráébredünk, hogy maró társadalomkritikájának szimbolikus alkotója, Balgaság maga is nő.[11]

Márpedig ez a nő néhol felülkerekedik a lekezelő, paternalista férfin: egy történetben a férj megtiltja a feleségének, hogy bármit csináljon, hacsak írásba nem adja neki. Egy vásári mulatság után azonban a férfi vizesárokba esik, és a nő nem segít neki, mondván, haza kell mennie az írásos utasításokért. A férj kénytelen-kelletlen meggondolja magát.[12] Egy következő sztoriban a pap azt mondja a szolgálójának, hogy a nők nem emberi lények, hanem állatok. Az asszony mérges lesz, és belekakál a másik csizmájába. Mikor az megpróbálja felvenni, bepiszkítja a lábát vele, és emberi ürüléknek gondolja a masszát. A nőnek sem kell több: ez a végső bizonyítéka annak, hogy ő igenis ember, vita lezárva.[13]

A jezsuita Joannes David szólásgyűjteményének különlegessége, hogy a bal oldalt a férfinak, a jobb oldalt a nőnek kell olvasnia – a legtöbb poént pedig az utóbbi részeken sütik el. Egy áhítatos könyv (Duyfkens ende Willemynkens pelgrimagie, 1627) a lány testvérpár, Duyfkens és Willemynkens spirituális zarándoklatát mutatja be, anekdotaszerűen mesélve el a két teljesen ellentétes személyiség kalandjait. A már a szereplők nevével programot adó kötetben a Jézus-követő Duytkennel („kis galamb”) szemben Willemynken („a saját akaratomat követem”) a saját útját járja, a vágyait követi, és mindig megjárja, néha kifejezetten mulatságos vagy megalázó módon.

Verberckmoes úgy látja, hogy a tizenhatodik–tizenhetedik században a házastársak becsületét érintő ügyekben átkerült a hangsúly a nő felelősségéről a férjére, és ennek bizonyítékát abban (is) felfedezni véli, hogy egyre több az anekdota a felszarvazott férjekről, akiket a feleségük amúgy is mindig könnyen megvezet. Továbbá a nők jobban rá voltak kényszerülve, hogy az ösztönös, vad nevetést és a civilizált szellemességet ötvözzék, kontrollálják, és egymással szemben is ellensúlyozzák, egyben a saját javukra fordítsák mint kommunikációs eszközt.

Nevetve meghalni

Magának a nevetésnek számos válfaja volt, és a németalföldi emberek a jelek szerint mindegyik válfaját megőrizték, a harsány, testet megrázó kacagástól a szolid félmosolyig. Óvatosnak kellett lenni, hiszen Jézus például (a Biblia tanúsága szerint) sohasem nevetett – igaz, erre is születtek magyarázatok. A valóság Németalföldön is felülírta az elméletet, a jezsuiták maguk is rabelais-i eszközökhöz nyúltak. A flamand misztikus Maria Petyt pedig  nemcsak elnevette, de el is sírta magát a gyerekek gúnyolódásán (jön a Szent, adjatok neki helyet: siet de Heylighe komt daer, maeckt haer plaetse) [14] Kérdezhetnénk: kicsúfolva lenni közelebb visz Istenhez? Hiszen Jézust magát is kigúnyolták.

Ami biztos: az együttélés a két véglettel, azaz a harsány röhögésekkel, trágárságokkal és a nevetés tudatos elfojtásával vagy megjátszásával a tizennyolcadik század elejére mindkét nemnek egyre jobban ment.

*

Jegyzetek:

[1] Monostori Tibor: Egy félreértett kapcsolattörténet? Németalföld és Magyarország a 16–17. században. Újkor.hu, [Online]. Újkor.hu, 2020. 09. 05. http://ujkor.hu/content/egy-felreertett-kapcsolattortenet-nemetalfold-es-magyarorszag-16-17-szazadban [2020. 11. 20.]

[2] A téma legjobb összefoglalása, amelyből mi is ihletet merítettünk, és amelynek számos hivatkozását és forrását a cikk megírása során alaposabban megnéztük: Verberckmoes, Johan: Laughter, Jestbooks and Society in the Spanish Netherlands. London: Palgrave Macmillan, 1999.

[3] De heerelycke ende vrolycke daeden van keyser Carel den V. Brussel: Ludovicus de Wainne, 1674. p. 81–82. o.

[4] Coster, Charles, de: Thyl Ulenspiegel. Budapest: Európa, 1985. XLVII. fej., p. 115–116.

[5] Gyenis Vilmos: Galeotto és a hazai humanista facetia. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 78. évf. 6. sz., p. 688–696.; Mann Lajos: A svankról. In: Holmi, 2002. 14. évf. 5. sz. p. 657–660.; Békés Enikő: Mátyás, a rex facetus. A szellemes uralkodó ábrázolása Galeotto Marzio művében. In: Ókor, 2008. 7. évf. 4. sz. p. 52–55.

[6] Verberckmoes, Laughter, i. m., p. 127–128.

[7] Rotterdami Erasmus: A Balgaság dicsérete. Budapest: Európa, 1987. LIX. fej., p. 163.

[8] Jacob, Margaret C.: The Materialist World of Pornography. In: Lynn Hunt (ed.): The Invention of Pornography, 1500–1800: Obscenity and the Origins of Modernity. New York: Zone Books, 1993. p. 157–202., p. 194.

[9] Verberckmoes, Laughter, i. m., p. 160.

[10] A témához lásd még Korhonen, Anu: Laughter, Sex, and Violence: Constructing Gender in Early Modern English Jestbooks. In: Anna Foka and Jonas Liliequist (eds): Laughter, Humor, and the (Un)making of Gender: Historical and Cultural Perspectives. New York: Palgrave Macmillan, 2015. p. 133–149. Korhonen szintén a házas férfi státusának és a patriarkális tekintélyelvűség részbeni, de azért a korabeli keretek között maradó újratárgyalását látja ezekben a viccekben. Lásd még Natalie Zemon Davis munkásságát.

[11] Erasmus, A Balgaság, i. m., XVII. fej., p. 75.

[12] Het tooneel der leerlycke ende vermaeckelycke historien. Brussel: Jan de Grieck, s. a. p. 10–11.

[13] Verberckmoes, Laughter, i. m., p. 166.

[14] Maria Petyt: Het leven van Maria Petyt (1623–1677).  J. R. A. Merlier (ed.). Zutphen: W. J. Thieme & Cie, 1976. p. 119.