Nehéz ma újat mondani egy olyan regényről, amely mind a mai napig meghatározó szerepet tölt be az irodalom és az egyetemes kultúra történetében. Dosztojevszkij születésének kétszázadik évfordulóján vajon az 1866-ban publikált epikus műre gondolunk-e? Vagy annak fordításaira? Lehet-e egyenlőségjelet tenni a forrásnyelvi szöveg és annak magyarítása, a regény és annak adaptációi között? Amennyiben igen, hol állhatunk meg? Filológusként engem többek között az is érdekel, hogy milyen tudományos munkák születtek róla, a XXI. században élő, nyitott szemmel járó emberként pedig az is foglalkoztat, hogy mit kezdjünk a regénynek a manapság virágzó mémkultúrára kifejtett hatásával. Hol húzódnak  a Bűn és bűnhődés határai?

Annyit biztosan tudunk, hogy Dosztojevszkij klasszikusának létrejöttét hagyományosan az 1865 és 1866 közötti intervallumra szokás tenni. Először 1866-ban jelent meg több részletben a Russzkij vesztnyik című folyóirat hasábjain, melyet a XIX. század második felének egyik legmeghatározóbb irodalmi és közéleti sajtóorgánumaként tartottak számon a kor Oroszországában.

Forrás: Bali-Farkas Péter

A képen az a lapszám látható, amelyben a regény (illetve annak egy korai változata) először látott napvilágot. A tartalomjegyzékben ez szerepel: „III. Bűn és bűnhődés. Regény. Első rész. F. M. Dosztojevszkijtől.”. Itt tölthető le egy pdf-fájl, amely tartalmazza a Bűn és bűnhődés összes, a Russzkij vesztniykben közölt részletét digitálisan helyreállított változatban. Természetesen semmi nem érhet a papír érintésének nyomába, mégis abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy olyan formában olvashatjuk a klasszikussá vált sorokat, ahogyan Dosztojevszkij kortársai is tették, XIX. századi, nyelvreform előtti tipográfiával.

Forrás: Bali-Farkas Péter

Ezen a képen egy emléktábla és egy dombormű látható annak a háznak a falán, amelynek emeletén Raszkolnyikov bérleménye található. A regénybeli Pétervár tere topográfiai pontossággal megfeleltethető a valódi városénak. Ma akár vezetett túrákon is megismerhetjük a regény ikonikus jeleneteinek helyszíneit.

A regényben keverednek az író korábbi töredékei (a Marmeladov-család történetszálának kidolgozását a szerző már 1864-ben elkezdte egy akkor még külön kisregényként induló írásban), az édesanyjáról szóló visszaemlékezései (Katyerina Ivanovna, Marmeladov feleségének alakja sokak szerint az író édesanyjára vezethető vissza), a munkaszolgálattal kapcsolatos benyomásai (az Epilógus leírásai személyes élményeken alapszanak), mindennapi életének tapasztalatai, valamint pszichológiai és filozófiai természetű gondolatai.

Ez utóbbiak hatása alatt mondhatta Nietzsche, hogy „Dosztojevszkij az egyetlen pszichológus, akitől még volna mit tanulnia”. Hozzá kell tenni persze, hogy Fjodor Mihajlovics minden hasonló megjegyzést elutasított, magát olyan embernek nevezte, aki „az emberi lélek mélységeivel” akar foglalkozni. Nota bene, amikor Nietzsche és Dosztojevszkij ezeket a gondolataikat feljegyezték, a pszichológia mint diszciplína még meglehetősen gyerekcipőben járt. Dosztojevszkij műveinek fordításai, a nagy elődök (Puskin, Gogol) mukáival ellentétben, már a szerző életében napvilágot láttak (többek között) angol, francia, német nyelven, így a Bűn és bűnhődés is hamar szinte bárki számára elérhetővé vált. Dosztojevszkij regényét a nála alig húsz évvel fiatalabb német filozófus-filológus az anyanyelvén olvashatta. Nietzschén kívül persze említhetnénk Kafkát, Camus-t is, a sort azonban elkezdeni is kár, befejezni szinte lehetetlen.

Dosztojevszkij kis és nagyepikáját már a XIX. században elkezdték magyarra is fordítani. A Bűn és bűnhődés első elterjedt fordítása hazánkban Raszkolnyikov címmel a kárpátaljai ruszin származású Szabó Endre tolmácsolásában jelent meg 1888-ban. Nem vitatható Szabó Endre magyarításának hitelessége, mégis a mai olvasónak furcsán fest az a megközelítés, amelynek, a kor divatjának megfelelően, a szerzőn kívül a regényhősök is áldozatul estek. A századforduló magyar olvasója így ismerkedhetett meg „Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor” „Luzsin Petrovics Péter”, „Puskapor, Petrovics Ilya” és „Marmeladova Szemjonovna Zsófia” nevű szereplőivel.

A hivatalos álláspont szerint a ma mindenki számára ismert cím és a hozzá tartozó, a sorban második fordítás Görög Imrétől származik, feleségétől G. Beke Margittól pedig ez utóbbi módosított, javított kiadása, melyet ma a legeltelterjedtebb fordításként (Görög–G. Beke) tartunk számon. Ez a verzió szerepel a MEK-en is, így kerülhetett be számos magyar középiskola tanmenetébe. A kanonikusnak mondható Görög–G. Beke magyarítás után következett Vári Erzsébet fordítása 2004-ben, végül Soproni Andrásé (hosszas szerkesztőségi küzdelmek után) 2015-ben. Orosz alapszakos tanulmányimból magam is úgy emlékeztem, hogy a Bűn és bűnhődés cím csak a XX. század második fele környékén terjedt el, a Görög Imre-féle fordítás elkészültekor. Ugyanez szerepel a Soproni Andrással készült interjúban és Hetényi Zsuzsa 2009-es, a Holmiban megjelent cikkében. Ezek a megállapítások némelyest ellentétben állnak a könyvespolcomon kitüntetett helyen ácsorgó, legnagyobb jóindulattal is kissé viseltesnek nevezhető kiadás első oldalával 1911-ből, melyen a „Bűn és bünhödés” (sic!) szerepel Szabó Endre fordításában. Bárkitől is származzon ez a cím, feltételezem, a magyar köztudatba már olyan mélyen beépült, hogy akkor sem fog változni, ha még további öt fordítás születik belőle.

Forrás: Bali-Farkas Péter

Mint láthatjuk, a Bűn és bűnhődés, valamint Dosztojevszkij egyéb írásainak fordítása nagyon korán megkezdődött hazánkban, egy kicsinek számító irodalmi nyelv esetén öt fordítás világszinten is ritkaságszámba megy.

A Bűn és bűnhődés tehát valódi klasszikusnak számít. Ebből következik, hogy a természetes nyelvekre történő fordítás után hamar megkezdődhetett a regény átültetése a kultúra más jelrendszereire. Ilyen jelrendszerek alatt érthetjük a színház-, majd a filmművészetet, a képzőművészetet. A színházi és filmes adaptációk egy része kikereshető az interneten, ezek felsorolására így nem is vállalkoznék. A Bűn és bűnhődéshez számos illusztráció készült többek között az író kortársától, Nyikolaj Karazintól, vagy a budapesti születésű Repin-tanítványtól, később a szovjet művészeti akadémiai tagságig eljutó Igor Grabartól.

Forrás: Wikipédia

(Grabar: Marmeladov halála, 1894.)

Dosztojevszkijnek ez a regénye mélyen gyökerezik az európai kultúratörténetben, kezdve a szinte végtelen számú bibliai utalástól a szerző által nagyra tartott Dickenst idéző, a nagyváros problémáit fejtegető társadalmi korrajzokkal való rokonságig. A Bűn és bűnhődés bibliai reminiszcenciáinak vizsgálata nagy hagyománnyal rendelkezik. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a szerző életművében és magánéletében is központi szerepet töltött be a Szentírás, valamint annak rendszeres és értő olvasása. Ahogy Borisz Tyihomirov írja a Bűn és bűnhődést tárgyaló monográfiája bevezetőjében, „Dosztojevszkij nagyregényei a középkor irodalmához közelíthetők, bár az író kései munkásságában [nagyepika] a metafizikai háttér alapvetően személyes természetű: minden esetben a szereplők személyes apokalipsziséről, személyes örökkévalóságról, saját paradicsomról, üdvözülésről és saját pokolról beszélhetünk”. Talán ezért is alakulhatott ki, hogy Dosztojevszkij nagyregényeit szokás a nagy ötkönyvnek nevezni, amely a (héber és keresztény) Biblia első nagy egységének, Mózes öt könyvének megnevezésére emlékeztet. Dosztojevszkij írásművészete olyan világértelmezést kínál, amely minden olvasó számára befogadható és feldolgozható formában mutatja be az emberi lélek legmélyén zajló folyamatokat. Archaikus mintázatok fedezhetők fel benne, amelyekre Vlagyimir Toporov tudományos munkái hívják fel a figyelmet, ugyanakkor a kor esztétikájának és emberfelfogásának szempontjából újszerűnek hatott.

Dosztojevszkij finom szociális és pszichológiai érzékkel alkotta meg a Bűn és bűnhődés főhősét, akinek nevébe beleszőtte mindazt a megkettőződést, meghasadtságot, amely az egész regény szövegén végigvonul. Raszkolnyikov egyszerre hordozza nevében a szétzúz (расколоть) igét, a szakadást, meghasadást (раскол), valamint az ez utóbbi szóval rokon, az orosz történelemből ismert (orosz) egyházszakadást, a társadalom perifériájára szorult közösség azon tagjainak a megnevezését, akiket, többek között, raszkolnyikoknak (раскольники) neveztek. Látható tehát, hogy ha csak a főszereplő nevét vesszük figyelembe, akkor is milyen sokrétű kompozícióval van dolgunk. Hasonlóan bonyolult névadási technika figyelhető meg a többi szereplő esetében is. Az orosz irodalomban, külön kiemelve a nagy elődként emlegetett Gogol munkásságát, a beszédes nevek használata nem példanélküli. Luszin vezetékneve például a tócsa (лужа) szóval rokon, Razumihiné pedig az ész, elme (разум) jelentését hordozza magában. A műben ezek a jelentésrétegek úgy értelmezhetők, hogy Luzsin egy olyan tócsával azonosítható, amelybe Raszkolnyikov húga süllyedhet a férfival kötött kényszerházassága esetén. Razumihin egyik legjellemzőbb vonása pedig az, hogy mindig igyekszik barátját, a folyton töprengő és kétségek között gyötrődő főhőst a józan ész mezeire terelni. A Dosztojevszkij-regényekben szereplő névadás problematikájáról egész könyvtárakat betöltő szakmunkák születtek nevesebbnél nevesebb irodalomkutatók tollából.

Ha már a szakmunkákkal megtöltött könyvtáraknál járunk, megemlítendő, hogy az irodalomtudomány szempontjából talán az egyik leglényegesebb e regény esetében az ún. küszöb-kronotoposz (Mihail Bahtyin). Dosztojevszkij regénye a küszöbök, határátlépések sorozatával írható le. Raszkolnyikov képletesen szólva végig egy küszöbön áll meghasadt, vagy meghasadni készülő lelkületével, személyisége végpontjai között hol erre, hol arra billenve. Erre utal az orosz cím első tagja is, amely rokon az átlépés jelentéskörével. A küszöb-helyzet vonatkozásában újra megemlítendő az a meghasadtság, amit már említettem a szereplő beszédes neve kapcsán.

Nemcsak Raszkolnyikov, de a női főszereplőnek tekinthető Szonya Marmeladova alakja is hasonló határátlépésekkel írható le. Raszkolnyikov és Szonya ugyanolyan mértékben átlépik a küszöböt, az emberi élet szentségének küszöbét annak érdekében, hogy a számukra legfontosabbakat megmentsék, azok életét jobbá, de legalább elviselhetőbbé tegyék. Kettejük között a lényegi különbség az, hogy amíg Raszkolnyikov egy másik ember (az uzsorásasszony) feláldozásával kívánja elérni ezt a célt, addig Szonya saját magát teszi áldozattá. Az alig tizennyolcéves lány prostitúcióra kényszerül iszákos apja pénzszórása miatt. A család egyetlen keresőjeként Szonya az, aki megmenti apját, nevelőanyját és három kisebb féltestvérét az éhhaláltól.

A filozófiai, a képzőművészeti és a tudományos példák után egy kevésbé emelkedett, de annál érdekesebb szemelvény:

Forrás: Wikipédia

A képen egy megvásárolható, ruhára, vagy ajándéktárgyakra nyomtatható matrica látható, melyen Dosztojevszkij stilizált portréja, születésének és halálának évszáma, lent pedig az ikonikussá vált balta motívuma szerepel. A fenti felirat („Бери топор, руби хардкор!”) szabad fordításban: „Vedd a baltát és apríts/darálj!”. A felkiáltás eredetileg egy Krasznaja pleszeny (Vörös penész) nevű jaltai punk-rock banda egyik dalszövegéből származik. Így találkozik a magaskultúra és az underground olyan módon, ami még a gyilkosokat és utcalányokat a szentség szférájába emelő írónak is becsületére válna.

Úgy gondolom, hogy a Bűn és bűnhődés alatt ma azt a fentiekben részletezett kulturális jelenséget kell érteni, amely a regényen kívül a hozzá kapcsolódó összes adaptációt, fordítást, átiratot is magában foglalja.