Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológus, pedagógus szakember gazdag életművében nemcsak a szakterületéhez szorosan tartozó kérdésekkel foglalkozott (gyermeklélektan, szociálpszichológia, klinikai pszichológia, szociometria, pszichodráma), de szívesen elkalandozott az irodalom, a film vagy a képzőművészet területére is.[1] Sőt, életműve második felében a forradalomban való részvételéért börtönbe kerülő pszichológus 1963-as szabadulása után egyre többet foglalkozik a magyar és a világirodalmi klasszikusok lélektani feszültségének értelmezésével. Noha Mérei jóformán sohasem taníthatott egyetemen, az 1970-es években Szabolcsi Miklós meghívására lehetősége adódott irodalompszichológiai mondanivalójának előadására a pesti bölcsészkaron. Ezekből az előadásokból, illetve a más fórumokon elővezetett gondolatmeneteiből állt össze Forgács Péter szerkesztői munkájának köszönhetően az a kis kötet, melynek világirodalmi vonatkozásaira szeretnénk a következőkben kitérni.

A „Vett a füvektől édes illatot”. Művészetpszichológia című kötet előszavában Szabolcsi olyan baloldali entellektüelnek nevezi Méreit, aki szakterületén túl szenvedélyesen érdeklődött minden művészet iránt, jóllehet a gyűjteménybe felvett írások elsősorban irodalom- és filmpszichológiai tanulmányok.[2] Noha a korszakban közismert volt Mérei széles körű érdeklődése és műveltsége, tudományos munkáiban addig többnyire nem kapcsolódott össze a szakmai érdeklődés és a társművészetek iránti hevület.[3] Veres András azonban joggal mutat rá arra, hogy e kétfajta érzékenységnek az összekapcsolódása nem az 1970-es művészetpszichológiai vagy értékorientációs műelemzéseinél kezdődött, hanem a börtönben íródott Lélektani napló lapjain.[4]

„A Lélektani napló – írja Veres András – Mérei Ferenc bámulatosan széles irodalmi műveltségéről tanúskodik, a börtön magányában emlékezetből felidézett verssorok, regény- és drámarészletek szerzői között klasszikusok és modernek egyaránt nagy számban találhatók: Szophoklésztől, Platóntól, Shakespeare-től Rousseau-n, Dickensen, Dosztojevszkijen, Tolsztojon, Ibsenen és Baudelaire-en át Proustig, Gorkijig, Kafkáig, Joyce-ig, Cocteau-ig és Camus-ig, illetve Arany Jánostól Adyn és Radnótin át Weöresig ível a repertoár. […] Figyelemre méltó, hogy irodalmi és művészeti példatára mennyire független a korabeli magyar hivatalos kánontól.”[5]

Ahogy Szabolcsi bevezetőjéből is kitűnt, Méreit mindig a francia felvilágosodás és a racionalitás képviselőjének tüntették fel, s eddig az értelmezők nem igazán tudtak mit kezdeni a Törzs nevű baráti társaságában (Bálint Endre, Biró Gábor, Kelemen Imre, Lux László, Mérei Ferenc, Zsámboki Zoltán) testet öltő „primitív”, „természetes”, „irracionális, illetve az „érzéki” utáni vágyódással. Ezért is kiváltképpen érdekes, hogy Mérei maga hogyan számol el ezzel a látszólagos ellentmondással. A „Vett a füvektől édes illatot” szürrealizmus-tanulmánya éppen ezt a problematikát bontja ki.

„Hosszú ideig éltem Párizsban – írja –, a radikális szürrealizmussal egy városban, egy kerületben, gyakran egy kávéházban. Mégsem szerettem akkor és ott ezt az irányzatot. Zavart benne valami. Talán a nyugtalansága, a féktelensége. Talán szorongásmentes állásfoglalása. […] De talán még inkább elkülönített, hogy a szervezett társadalmi változásra vágytam, arra készültem. Fantáziámban zárt kötelékek rendezett soraiban meneteltem, hogy meghaljak a világmegváltásért, vagy inkább éljek a megváltott világban. Ehhez a plakátszerűen kombinált, harmonikus fantáziaképhez viszonyítva a szürrealizmushoz vonzódó barátaim mintha az anarchiát hirdették volna. Kusza, számomra megfoghatatlan szövegekért rajongtak; lenézték az egyetemet, amelyet én tiszteltem; kigúnyolták a logikai érvelést, amelyet tanultam, tanítottam. A gúny, a meghökkentés, a paródia a szürrealisták kedvelt harcmodora volt.”[6]

Mérei nemzedéki élménye és vágya az volt, hogy töröljék el, helyezzék hatályon kívül azokat a gondolati és viselkedési sablonokat, amelyek színre lépésük idején a társadalmi normákat keretezték. Talán rokonítható ez a beállítódás azzal, amit Michael Löwy ír az ifjú, a marxizmustól és a kommunista gondolattól fiatalon még idegenkedő Walter Benjaminról, aki szerint „a szürrealizmus semmiképp sem »írástudók újabb klikkjének« műve […]. A szürrealizmus jóval több »művészeti irányzatnál«: annak próbája, hogy a költészet szféráját belülről feszítsék szét a forradalmi jelentőségű mágikus kísérletek révén. Pontosabban látomásos mozgalom, amely egyszerre mélyen anarchista (tekintélyellenes) és a kommunizmussal való lehetséges összekapcsolódást is kutatja.”[7]

A tekintélyellenes beállítódása ellenére a francia kommunistáktól akkor cseppet sem idegenkedő Mérei és a forradalmiságot a költészetből kirobbantani remélő, de a kommunistákkal egyelőre távolságot tartó Benjamin között az lehet az analógia alapja, hogy a szürrealizmusban valamilyen atavisztikus erőt látnak.[8] Ám ezt a pszichológus csak retroaktív módon, az 1970-es években ismerte fel, hiszen a két háború közötti időszakban, párizsi emigrációja idején a nemzetközi hálózatként működő kommunista pártok rendje és – akkor vélt – hatóképessége kifejezetten vonzotta.

A két időtapasztalat között azonban különbség áll fenn, amennyiben lehet, hogy baloldali generációjuk egyes kliséket érvénytelenített, másokat azonban újratermelt, így konjunktív tapasztalati terük a tanítványok és az utódok nemzedékének sablonná merevedett.[9] Ezért revideálja az 1960–as, 1970-es években Mérei korábbi nézeteit a szürrealizmusról, melynek a logikát tudatosan figyelmen kívül hagyó szövegalkotási és reprezentációs eljárásait aufklärista beállítódásából fakadóan még nem szívelte párizsi tartózkodása idején. Jóllehet nem jelzi a tanulmányban, de ebben közrejátszhatott a csődöt mondott kommunista világmegváltás, a megváltott világ ígéretének kihunyása is; ez teszi érzékennyé az irracionális el- és befogadására. Mérei azonban a szürrealizmusban nemcsak esztétikát, hanem egyfajta életszemléleti kalauzt is lát. Olyan szempontrendszert, amely mintát ad az életvezetéshez: ennek középpontjában a klisékerülés és a polgári társadalom működéséhez szerinte elengedhetetlen képmutatás elutasítása áll.

Noha Mérei nem igazán köti össze a művészet felé történő szellemi tájékozódását a klinikai pszichológiával, ne felejtsük el, hogy Hermann Rorschach Psychodiagnostik című kötete sem tartja mellékesnek a művészeti produktumok vizsgálatát. A svájci pszichiáter egyik példája a festő Alfred Kubin A másik oldal. Fantasztikus regény című, 1909-ben napvilágot látott műve.[10] A regény korai recepciója ellenére sem vált közismertté hazánkban, noha Vajda Ernő nyomban szemlézte. Röviden arról szól, hogy a müncheni festő felkeresi régi barátját, Claus Paterát, aki időközben a Távol-Keletre költözött, s ott nagy vagyonra tett szert. Pénzügyi lehetőségeiből fakadóan utóbbi azonban azt is megtehette, hogy Álomország (Traumreich) névvel megalapítja sajátos belső renddel bíró birodalmát.

„Álomországot kőfal veszi körül. Fölötte szürke, ólmos az ég színe, nehéz felhőfátyol teríti körbe, még az átröppenő madár sem láthat oda be. A kapunál vámvizsgálat. Minden új dolgot kívül kell hagynod, csak azt viheted be magaddal, ami régi. Tüsszögő, re­csegő, rozsdás vicinális szállít Álomország fővárosába. Perlebe. […] Álomország törvényes rendje: az álom, az álom logikája, az álom logikátlansága. A pénznek nincs értéke és horribilis értéke van. Ék­szergyűjteményeket vásárolhatsz két garasért, ugyan­annyi pénzért félévre ellátják élelemmel a házad, de ezreket fizethetsz ki egy friss kifliért és egy évi fize­tésedbe kerül a kávéházban egy csésze pikoló. Ha va­lamit álmodsz: már meg is történt. Azt álmodtad, hogy a feleséged meghalt: másnap jön a temetési vállalkozó, anélkül, hogy értesítened kellett volna és a halottat fásultan kíséred ki az álomtemetőbe. Ha valaki azt álmodja rólad, hogy tartozol neki: reggel ellicitálják a vánkost a fejed alól.”[11]

Ebből a rövid idézetből is jól látható, hogy Kubin prózájában összecsúszik a vágyvilág és a valóságos társadalmi világ, s az elképzelt Álomországban (vagy egyenesen Álombirodalomban) olyan rend jön létre, melyben az álommunkában kifejezett vágy performatív értékkel bír. Amiről álmodunk, vagyis maga az álomanyag konstruálja a körülöttünk lévő társadalmi valóságot.[12] Nem a társadalmi normák által minduntalan szabályozott, akadályozott, gáncsolt világ áll tehát a középpontban, hanem az, hogy mi történne, ha az álom szinte korlátlan, ugyanakkor uralhatatlan, zabolátlan világa válna szabályozóvá.

Ugyanakkor Tatár Sándor rámutat, hogy Álomország elnyomó jellegű is lehet, amennyiben álmaink szemléletes része sokszor merül a feledés homályába. Így könnyen előfordulhat, hogy a megvalósult rend valójában nem is a bizonytalan, töredékesen fennmaradt álomanyagból származik, mely utóbb csak rémlik az álmodónak, hanem manipulált tömegpszichózis eredménye, amelyről aztán elhisszük, hogy valóban mi álmodtuk. Rokonítható ez a gondolatmenet azzal, amit Reinhart Koselleck a Harmadik Birodalom időszakának álommunkája kapcsán feltárt. Eszerint bármilyen valóságos is legyen, az álom anyaga mindig fikció, melynek szorongást keltő képzetárama nemegyszer Franz Kafka elbeszéléseivel rokonítható, s „nem arról szól, hogy mi történt, hanem arról, hogy mi az, ami megtörténhetne”.[13] A Harmadik Birodalom idején keletkezett két álomból kirajzolódó valószerűség (központi rendeletre eltűnnek a házak falai, illetve egy zsidó ügyvéd a kuka tetejére ül, nyakában a felirattal: „ha kell, átadom a helyem a papírnak”) olyan plasztikusan fejezi ki a külső valóság keltette szorongást, hogy szinte megelőlegezi a bukás katasztrófáját.

Ugyanígy, az Álomország élén álló Patera neve a latin pater, azaz apa szóra is utalhat, s nem alaptalanul juttathatja az olvasó eszébe a paternalista berendezkedésű rendszereket.[14] Látszólag hasonlóan spekulál Németh G. Béla is, mondván, a regénybeli Claus Patera a zsarnokság, a fasizmus előfutára is lehetne, de szerinte ez túlzottan referenciális értelmezés, mely leegyszerűsíti a mű pszichikai világképét. Az Amerikából érkező, a Patera elleni lázadást előkészítő, végül a zsarnok pusztulását okozó Hercules Bell arcában ugyanis a grafikus, a regény főhőse gyermekkori barátja, Patera arcát ismeri fel. Ez az eljárás pedig lehetetlenné teszi a referenciális olvasást, a leegyszerűsítő megfeleltetést, s inkább a valóság és az álom, a tudatos és a tudattalan, illetve Rorschach terminológiáját követve az extratenzív és az intro­verzív élménytípus (Erlebnistypus) dualitására utal.[15] A fiatalon elhunyt pszichiátriatörténész, Naamah Akavia még azt is kiemeli nagyszerű könyvében, hogy a lelkiállapot és az ábrázolási stílus fejlődése közötti összefüggést nem Rorschach, hanem maga a regény írója, Alfred Kubin tette egyértelművé.[16]

Mérei Ferenc példája egy még a párizsi időszakban hallott, Franciaországban máskülönben jól ismert történetet elevenít fel. Eszerint Ferdinand Cheval postás egyik nap álmában az apja hangját hallotta, mely azt mondta neki: „építs”. Miután azonban álmában „meglátta” az Eszményi palotát (palais idéal), a napi munkája során összegyűjtött kagylókból, kavicsokból és kövekből nekilátott a palota építésének a dél-francia Hautesrives-ben. Emiatt nevezi Mérei az Eszményi palotát „kavicsokból készült álomnak”, mely máskülönben ma már történelmi műemléknek (monument historique) számít.[17]

„Barátaim […] azt próbálták kidomborítani, hogy olyan életről van szó, amely álmok, víziók, sugallatok irányításával, tehát transzcendentális vezérléssel történik, az intrapszichikus állandóan jelen van, a tudatos és a nem tudatos egy művön dolgozik, a racionálisnak és a nem racionálisnak a határa elmosódik, és ebből a homogén, egynemű világból, a tudatosnak és a nem tudatosnak ebből a bonthatatlan kapcsolatából létrejön a mű, az alkotás, a művészi kreáció.”[18]

A történetnek nyilván azért is van mindmáig komoly visszhangja, mert Ferdinand Cheval a pszi-tudományok szempontjából feltehetően „őrültnek” minősülne. Ám szerencsére ahelyett, hogy elmegyógyintézetben, passzívan éldegélt volna, víziói megvalósításával belső vezérlésű, kreatív életet élt.[19] Mérei számára tehát a szürrealizmus a normalitás és az őrület tudományosan kijelölt határait is módosította, hajlamossá téve arra, hogy a tudományos egzaktság helyett a művészi megközelítés és látásmód eseti, feltáró jellegét is elfogadja. Ugyanezt a két – belső/külső, tudatos / nem tudatos, normális/deviáns – világ határán ide-oda járó művészt idézi meg számára Antonin Artaud alakja is. A mentális betegség és az alkotáskényszer egymást feltételező világában Mérei a fiatalkora óta bálványozott avantgárd eljárást véli felfedezni, amennyiben Artaud színháza is új módon próbálja felfogni a világot, s valami olyasmit szándékozik megmutatni, amit eddig még csak nem is sejtettünk.[20]

„Nietzsche bolondsága, van Gogh bolondsága, Artaud bolondsága – írja Michel Foucault – a műveikhez tartoznak, ugyanígy elválaszthatatlanul, de más módon. Az, hogy a modern világban gyakran látnak napvilágot olyan művek, amelyek a bolondságból törnek elő, bizonyára semmit sem bizonyít ennek a világnak az értelméről, ezeknek a műveknek a jelentéséről, vagy a való világ és az alkotásokat létrehozó művészek között létrejövő és megszűnő kapcsolatokról. Ezt a gyakoriságot azonban komolyan kell vennünk.”[21]

Ez az „új” azonban nem származhat kizárólag könyvekből, szüksége van a tapasztalás új formájára, a saját életből szublimált vágyak kifejezésére.

„A művészetek – így Artaud – korunkban egytől egyig hitelüket vesztik, és ezalól a színház sem kivétel. Sőt ma, amikor az emberi értékek is összekuszálódnak, semmibe vesznek, elkorcsosulnak, amikor szorongva és tétován latolgatjuk, mennyire szükséges egy-egy művészeti ág, mennyi az értéke egy-egy fajta szellemi tevékenységnek, valamennyi művészet közül alighanem a színház eszméje a legsebzettebb. […] Elképesztő, mennyire képtelenek vagyunk hinni, légvárakat építeni.”[22]

Ezen a ponton kapcsolja be Mérei az álom és a vágyteljesítés révén a freudi pszichoanalízist (melytől máskülönben hosszú ideig idegenkedett, de legalábbis távolságot tartott). Ha a szürrealizmus kiáltványából kiindulva a szürrealizmus valóban nem más, mint a lélek zavartalan működése, az értelem működésétől, előzetes esztétikai és társadalmi normáktól független törekvés, akkor logikusan merül fel az „álom” mélylélektani problematikája.[23] Vegyük azonban észre, hogy ez akkoriban korántsem csak a mélylélektan vagy a szürrealizmus képviselőit izgatta, hanem a pszichológia, a filozófia és a szociológia kutatóit is. Maurice Halbwachs épp ebben az időben tesz markáns különbséget az álom és az emlékezet között: míg utóbbit racionális eszközökkel elbeszélő formába öntött társas cselekvésnek tartja, addig a képekkel dolgozó álom „távolodik legmesszebb a társadalomtól. Ha az individuális pszichológia olyan terület után kutat, ahol a tudat teljes elszigeteltségben és önmagára utaltan működik, akkor a legtöbb eséllyel az álmodó emberben találhat rá.”[24]

Éppen ezért hasonlítja Halbwachs maga is az álombeli gondolkodást az elmebetegség bizonyos fajtáihoz, tudniillik a maga módján mindkettő eltér a társas-társadalmi konvenciókhoz viszonyuló ébrenléti gondolkodástól. Amikor 1865-ben Alfred Maury analógiát állapít meg az álom és az elmebetegség között, éppen abból indul ki, mint néhány évtizeddel később a szürrealisták. Nevezetesen abból, hogy mindkettő társadalmi léten kívüli helyzet, melyben a szubjektum szemszögéből „az emberek, a tárgyak és a szavak között olyan kapcsolatok jönnek létre, amelyeknek kizárólag az ő számára van értelmük. A valóságos világból kilépő, a fizikai törvényeket és társadalmi konvenciókat elfeledő álmodó az elmebeteghez hasonlóan belső monológot folytat.”[25]

Mérei azonban még a Durkheim-tanítvány Halbwachsnál is állhatatosabban tör lándzsát a „socius”, a társas-társadalmi mindenütt jelenlévő viszonyrendszere mellett, mivel azt mondja, hogy az „álom beletartozik a konkrét világba, igazi része az életnek, nemcsak áttételeiben, hanem önmagában is”.[26] Vagyis a társadalmon kívüli világ legfeljebb vágyteljesítés, illúzió, ideig-óráig tartó communitas, de lévén, hogy intézményesedésre képtelen, nem tud tartósan fennmaradni. Mérei számára Cheval vagy Artaud esete éppen azt nyomatékosítja, hogy a tudatos és a nem tudatos, a társadalmi és az azon kívüli szférái egymást feltételezik, a kettő tehát hermetikusan nem választható el egymástól.

Pszichológusként az érdekli, mi az álom jelentősége és szerepe a társadalmon belüli, ébrenléti állapothoz képest.[27] A mélylélektan úgy magyarázza az álom szerepét, hogy benne nyilvánul meg, tör felszínre az, amit az ébrenléti állapot társadalmi cenzúrája nem enged át; az álom tehát az elhárítás ellenfogalma. A szürrealizmus azonban az álom különféle változatait a vágy feszültségével, sebességével, intenzitásával jellemzi, s ennek hajkurászását, az „álomvadászatot” tartja kitüntetett céljának. Méreiből ilyenkor is kibújik a felvilágosodás hagyományához hű tudós, amikor úgy fogalmaz, hogy a modern lélektanban a „spontaneitásként leírt történés alig képzelhető el. A viselkedést meghatározó feszültségeknek hosszú előtörténetük lehet, s az önismereti munkával kibontható. A villámcsapásszerű »itt és most« élmények mögött rátalálunk az elfelejtett vágyak, rejtett fantáziák, jelképes víziók hosszú láncolatára. Amikor azt mondjuk: »spontán«, a tudatban hirtelen megjelenő indulatra gondolunk, sokáig elzárt vágyra, amely hirtelen lobban fel, és megmagyarázhatatlan emócióként, nyugtalanságként jelenik meg, felzaklat, nehéz indulatokba, érzelmi örvényekbe sodor.”[28]

Mérei azonban sosem fogadta el Jacob Lévy Morenónak a spontaneitás expresszív többletéhez kapcsolódó beállítódását.[29] Előbbi szerint ugyanis a kifejezés mindig többé-kevésbé konstruált, és korábban zárványként megmaradó élményroncsokból táplálkozik (még akkor is, ha nem tudunk róluk), de semmi esetre sem creatio ex nihilo, a semmiből keletkező, teremtő alkotás.[30] Az expresszionizmus lélektani vonatkozásainál is arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kifejezés zaklatottsága mélyén önismereti munkával találjunk rá ezekre az elzárt élménymaradványokra, melyek adott esetben könnyen lelki diszfunkcióhoz vezethetnek.

Veres András idézett tanulmánya pontosan fogalmaz, amikor Mérei Ferenc műelemzői attitűdjét körülírandó azt mondja, hogy a pszichológus számára az adott mű kiindulópont. Idevágó írásai nem irodalmi vagy esztétikai műelemzések, nem a regénypoétikát, a szöveg megformáltságát, retorikáját szem előtt tartó megközelítések, hanem az adott mű lélektani feszültségét hangsúlyozzák.[31] Mérei tehát nem esztétikai igénnyel lép fel (noha szinte kivétel nélkül remekműveket választ), de nem is a pszichológiai mondanivalójához illeszkedő példatárnak használja az irodalmi műveket vagy filmeket.[32]

Őt az az értelmezői többlet vezeti, melyet pszichológusi minősége belevihet az anyag analízisébe. Ily módon az irodalmi vagy mozgóképes műalkotás akarva-akaratlanul dokumentumként, viselkedésmódok, szerepek, indulatok, vágyak megtestesítőiként jelenik meg a szeme előtt. Ezért fogalmaz úgy a dokumentumjelleg kapcsán, hogy az elemzések középpontjában az epizód áll.

„Epizódokat, történésegységeket feldolgozhatunk úgy is, mintha önálló művek lennének, csakhogy ezeknek az adott műben sajátos funkciójuk van: kiemelik a fontosat, magyarázzák a mondanivalót, utalnak a rejtettre. Ha az irodalmi műben a leírásokból inkább az implikált életérzést olvashatjuk ki, az epizódokból talán a történés szövetét, élményanyagát, a cselekvés világát, amelyben az epizód lejátszódik, és amelybe belépünk.”[33]

Mérei arra is kitér, hogy a pszichoanalízis szinte mindig hajlamos volt az irodalmi műre mintegy ráolvasni saját paradigmatikus értelmezését. A mű maga másodlagossá vált, a módszer pedig túlzásokhoz vezetett, hiszen a mélylélektan túlterjeszkedő módon a mű létrejöttét és jelentését gyakran a szerző patográfiájából óhajtotta levezetni. Talán jól illusztrálja ennek megközelítését Karinthy Frigyes egyik ismert paródiája, mely a színek és egy gyermekkori emlék összefüggéséből „fejti fel” az illető gasztronómiai vonzalmát: „Szeretem a sárga bablevest. Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszichoanalízisével foglalkozik, szúróan nézett rám. – Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest? – Mert szeretem – mondtam őszintén. – Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kék hajú nővel viszonyod? […] Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond semmit: ez a pszichoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett szadizmus vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek szexuális okai vannak, s minden visszavezethető gyermekkori emlékekre. Neked gyermekkorodban egy kék hajú nővel volt viszonyod, és azért szereted a sárga bablevest.”[34]

Noha Mérei nagyon kedvelte Karinthy írásait, itt nem ezzel a passzussal, hanem Sigmund Freud egy jól ismert írásával támasztja alá a pszichoanalitikus megközelítés bírálatát. Az esszé Goethe gyermekkori emlékét egy analízis során tapasztalt analóg eseménnyel (tányértörés) hozza kapcsolatba, ám Freud nem a történet szemléletes részét, hanem a ki nem mondott, lappangó, rejtett, implicit jelentést igyekszik feltárni. Ez a megközelítés azonban a Lélektani napló álomértelmezésénél is zavarta Méreit, mert túl spekulatívnak tartotta.[35] Inkább egy olyan szociálpszichológiai jellegű műértelmezést pártolt, mely a viselkedési stratégia, a társadalmi reprezentáció és az értékdimenzió kihámozásában volt érdekelt. Jóllehet ebben az esetben az irodalom „csak” anyag, de még az ilyen kérdéseket firtató lélektani megközelítésnek is tiszteletben kell tartania az irodalmi szöveg szerveződésének elveit.[36] A pszichológus az ily módon keretezett irodalmi szöveghez rendeli hozzá azokat a lélektani segédfogalmakat, melyek segítik dekódolni, érthetővé tenni az irodalmi mű világában képződő feszültségeket, vágyakat, törekvéseket, érzelmeket, indulatokat és így tovább. Ekképpen a George Herbert Mead munkáiból átemelt szerep, a Kurt Lewintől adaptált, feszültségtöbbletet jelző felszólító jelleg, a G. W. Allporttól átemelt attitűd fogalmai alapozzák meg az irodalmi szöveg értékorientációinak szisztematikus értelmezését.[37]

Noha a „Vett a füvektől édes illatot” című gyűjtemény nem fogja át Mérei Ferenc teljes művészetpszichológiai munkásságát (kimarad az Irodalompszichológiai novellaelemzés című előadás szövege, illetve néhány megjelent, rövidebb filmelemzése), mégis keresztmetszetét adja annak, milyen sokrétű kapcsolat állhat fenn az irodalmi szöveg és a különböző lélektani megközelítések között.

*

Jegyzetek:

[1] Jelen írás egy hamarosan megjelenő életrajz egy fejezetének részlete, lásd K. Horváth Zsolt: Mérei Ferenc, 1909–1986. Budapest, Korall, 2021, megjelenés előtt.

[2] Szabolcsi Miklós: „Előszó”. In Mérei Ferenc: „Vett a füvektől édes illatot”. Művészetpszichológia. Budapest, Múzsák, 1986, 3–6.

[3] A kötet irodalom- és filmpszichológiai elemzéseket tartalmaz, de érdemes hozzátenni, hogy Mérei a képzőművészet iránt is komolyan érdeklődött. Rendkívül izgalmas bevezetőt írt Háy Ágnes egyik projektjéhez, lásd Mérei Ferenc: „A két nem”. In Háy Ágnes: Szex. 40 rajz – 40 drawings, Budapest, AB Független, 1984.

[4] Mérei Ferenc: Lélektani napló, I–IV. kötet. Budapest, Művelődéskutató Intézet, 1984–1986. Újabb kiadása: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Budapest, Osiris, 1998.

[5] Veres András: „Mérei Ferenc művészetlélektani munkássága”. In Borgos Anna – Erős Ferenc – Litván György (szerk.): Mérei élet–mű. Budapest, Új Mandátum, 2006, 211–241, itt: 212.

[6] Mérei Ferenc: „Szürrealizmus és mélylélektan”. In „Vett a füvektől édes illatot”, i. m., 9–32, itt: 9.

[7] Michael Löwy: „Az ifjú Benjamin”. Tett, 2021. június 21. Hálózati közlés: https://tett.merce.hu/2021/06/21/az-ifju-benjamin/. A fordítást módosítottam.

[8] Lásd Walter Benjamin: „A szürrealizmus. Az európai értelmiség utolsó pillanatfelvétele”. In Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége – avagy se vége, se hossza?. Budapest, Ikon, 1995, 303–319.

[9] A nemzedék és a tapasztalat összefüggésére lásd Mannheim Károly: „A nemzedékek problémája”. In Tudásszociológiai tanulmányok. Budapest, Osiris, 2000, 201–254.

[10] Az angol kiadást használtam, lásd Hermann Rorschach: Psychodiagnostics. A Diagnostic Test based on Perception. Bern, Hans Huber Verlag, 1951, 5. kiadás, 111–112; Alfred Kubin: A másik oldal. Fantasztikus regény. Budapest, Orpheusz, 2006.

[11] Vajda Ernő: „Álomország”. Élet, 2. évf., 1910/28, 56–57.

[12] Vö. Alfred Kubin: „Álomátélésemről”. Enigma, 3. évf., 1996/2, 83–85.

[13] Reinhart Koselleck: „Terror és álom. Módszertani megjegyzések a Harmadik Birodalom időtapasztalatához”. In Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest, Atlantisz, 2003, 321–344, itt: 329.

[14] Tatár Sándor: „Ellenvilág? Lehetséges világ? A létező világ egy »idegen« szemével”. Kalligram, 14. évf., 2005/11–12, 10–12.

[15] Németh G. Béla: „Egy Kafka-előd a fekete-sárga birodalom alkonyán”. Kritika, 8. évf., 1970/11, 32–34.

[16] Naamah Akavia: Subjectivity in Motion. Life, Art and Movement in the Work of Hemann Rorschach. London – New York, Routledge, 2013, 128–129. Kubin nőalakjaihoz lásd Gellér Katalin: „Álom és alkotás”. Thalassa, 15. évf., 2004/3, 41–55.

[17] A klinikai pszichológia szemszögéből tárgyalja Monique Bon: „Réalisation d’un rêve. Le Palais idéal du facteur Cheval”. Psychologie clinique, 2016/41, 109–121. Az esetnek máskülönben gazdag irodalma van, de itt nincs mód ennek még érintőleges bemutatására sem.

[18] Mérei: Szürrealizmus és mélylélektan, i. m., 13–14. Lásd még Mezei Árpád: A szürrealizmus, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó, 1962.

[19] Vö. André Breton – Paul Éluard: „Az őrület”. In Bajomi Lázár Endre (szerk.): A szürrealizmus. Budapest, Gondolat, 1968, 288–291.

[20] Vö. Georges Ribemont-Dessaignes: „Les limites de la connaissance”. In Odette Virmaux – Alain Virmaux: Artuad vivant. Paris, Nouvelles éditions Oswald, 1980, 119–122.

[21] Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest, Atlantisz, 2004, 735.

[22] Antonin Artaud: „Az Alfred Jarry Színház”. In Vinkó József (szerk.): A könyörtelen színház. Esszék, tanulmányok a színházról. Budapest, Gondolat, 1985, 47–49, itt: 47. (Kiemelés az eredetiben.)

[23] André Breton: „A szürrealizmus kiáltványa”. In A szürrealizmus, i. m., 149–178.

[24] Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei. Budapest, Atlantisz, 2018, 60. Lásd még Roger Caillois: L’incertitude qui vient des rêves. Paris, Gallimard, 1956.

[25] Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei, i. m., 32. Maury felfogásáról lásd Ian Dowbiggin: „Alfred Maury and the Politics of Unconscious in Nineteenth-Century France”. History of Psychiatry, 1. évf., 1990/3, 255–287.

[26] Mérei: Szürrealizmus és mélylélektan, i. m., 25. Ezt először börtöntanulmányában elemezte, lásd Mérei Ferenc: „Társkapcsolataink a manifeszt álomtartalomban”. In Gegesi Kiss Pál (főszerk.): Pszichológiai tanulmányok VIII. Budapest, Akadémiai, 1965, 49–69.

[27] Az álmok történetiségének szociálpszichológiai megközelítésére: Jacqueline Carroy: Nuits savantes. Une histoires des rêves, 1800–1945. Paris, EHESS, 2012.

[28] Mérei Ferenc: „Expresszivitás és lélektan”. In „Vett a füvektől édes illatot”, i. m., 33–52., itt: 38.

[29] Vö. Jacob Lévy Moreno: Who Shall Survive? A New Approach to the Problem of Human Interrelations. Washington D. C., Nervous and Mental Disease Publishing, 1934.

[30] Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata. Szociometriai értelmezés. Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1971, 146.

[31] Veres: Mérei Ferenc művészetlélektani munkássága, i. m., 217.

[32] Lásd S. Nagy Katalin: „Mérei Ferenc: »Vett a füvektől édes illatot”. Művészetpszichológia«. Jel–Kép, 8. évf., 1987/4, 192–193; Orlovszky Géza: „Mérei Ferenc: »Vett a füvektől édes illatot«. Művészetpszichológia. Nagyvilág, 34. évf., 1989/2, 298–299.

[33] Mérei Ferenc: „Bevezetés az irodalompszichológiába”. In „Vett a füvektől édes illatot”, i. m., 53–70, itt: 57.

[34] A módszer szellemes paródiáját adja Karinthy Frigyes: „Az idegorvosnál”. In Görbe tükör. Karcolatok, humoreszkek, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 131–133, itt: 131.

[35] Sigmund Freud: Egy gyermekkori emlék a Költészet és valóságból. Imágó Budapest, 2. évf., 2012/1, 97–104. Freud irodalompszichológiai értelmezésekor Mérei Marthe Robert francia irodalomtörténészre és pszichoanalitikusra hivatkozik leginkább, lásd Marthe Robert: D’Oedipe à Moïse. Freud et la conscience juive. Paris, Calmann-Lévy, 1974.

[36] Vö. Mérei: „Bevezetés az irodalompszichológiába”. In „Vett a füvektől édes illatot”, i. m., 65–66.

[37] Vö. Mérei Ferenc: „Az értékorientációs novellaelemzés néhány szociálpszichológiai premisszája”. In „Vett a füvektől édes illatot”, i. m., 117–144. Érdemes hozzátenni, hogy bírálatában Halász László az alaklélektan hatását véli a pszichológiai irányzatok közül a legerősebbnek. Halász László: „A mű egysége. Mérei Ferenc: »Vett a füvektől édes illatot«. Művészetpszichológia”. Pszichológia, 12. évf., 1992/2, 299–307.