A lengyelországi Wejherowóban született Dorota Masłowska mindössze tizenkilenc éves volt, mikor első s mindmáig legismertebb regénye megjelent. A címe: Wojna polsko-ruska pod flagą biało-czerwoną, magyarul Keresztes Gáspár fordításában: Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt. A könyv egy évvel az eredeti megjelenés után, 2003-ban látott napvilágot hazánkban az Európa Könyvkiadó gondozásában. Az úgynevezett létező szocializmus utáni hiány- és vadkapitalizmus generációs regénye. A fordításban alighanem sikerült megközelítőleg megragadni (nem tudok lengyelül, ezért korlátozott érvényű a megállapítás) az eredeti nyelven írott regiszter(eke)t: meglepő volt, hogy a fölhasznált magyarra konvertált szlengterminológia jó része máig, csaknem húsz évvel a magyar kiadás megjelenése után sem kopott meg. Hogy kicsit kapjatok a svungból, íme egy kis illusztráció:

„Mi a fasz van, töltsed már azt a kibaszott kólát, és fejezd be a rapid masztizást a kötényed alatt, mert Bivaly inni akar, bazmeg, mert ha nem, akkor bemegyek és segítek neked, azt pedig biztos nem szeretnéd. Amikor ezt mondja, rájövök, hogy igaza van, és van abban ráció, hogy ilyen kemény és durva az eladóval. Mert az az igazság, hogy abba a kólába bele van számolva legalább húsz grosz az ő munkájáért plusz a kedves kiszolgálásért, és nincs olyan, hogy most van nála olajcsere, azt’ ettől egyből vághatja a pofákat, hepciáskodhat, meg fél órán át, percenkénti egy grammot nyom a kólából, mint valami feminista, amikor én inni akarok. Szóval én is bedurvulok Gizdával együtt, és állunk ott ketten és üvöltözünk az üres pultnak: adjál már, te babiloni kurva, ne csináljál jeget Babilonnak, csak add már ide azt a kólát, mer ráúszítjuk a korcs gyerekeidre a kapitalistákat, akik először leharapják a kis praclijukat, majd a combikáikat, aztán meg a fütyülőjüket, és végül téged is szétharapdálnak, és lebénulva már nem fog ez neked ugyanilyen könnyen menni, felkúródsz a fellegekbe, és csinálhatod a csodákat, gyógyíthatod a hívőket kifele a hasmenésből.”[1]

A szöveg majdnem egészének beszélője a magyar fordításban Bivaly (angolul: Nails, lengyelül nem ellenőriztem) becenevű fiatal srác, saccra húszéves lehet. Politoxikomán, leginkább az amfetaminon van rajta, de jöhet bármi. Félrevezető volna világérzékelését és -látását nihilizmusnak nevezni: van ebben fatalizmus, hedonizmus, horribile dictu még aszketizmus is, hogy hamarosan témánknál legyünk. Inkább értéktúltelítettség, semmint értéknélküliség jellemzi. A konfliktusba keveredő drogok és értékek annak rendje és módja szerint szélsőségekig fokozzák, majd végső soron kioltják egymást. Ami pregnánsan jelenlevő (nemcsak az elbeszélő karakterében, hanem a többi, hasonló generációt képviselő alakban is), az a tökéletes morális immunitás. Meg sem rezzenti ezeknek a figuráknak a határait az etika kísértete. Alakjuk természetesen ezzel csak nyer. A következetesen végigvitt egyes szám első személyű elbeszélésmód egy cselekvés-nélküli cselekményt vezet elő. A végén pedig, spoiler következik, megtörténik a rendkívül elegáns dramaturgiai lépés is: a szerző bevonva magát, megtámadja önmagát, még ha nem is viszi kenyértörésre a hallucinatórikus lengyel-ruszki háborút. „The enemy, the enemy is me, the enemy’s enemy is me”.

Hogy találtam rá Dorotára? A Dorota nevű magyar zenekar révén. A zenekar tagjai így mesélik a sztorit egy angol nyelvű interjúban:

Somló Dávid: Amikor a Dorotát megalapítottuk, volt egy közös kedvenc könyvünk. Ez volt a Lengyel-ruszki háború a fehér-piros lobogó alatt Dorota Masłowskától; nézz utána. Vacilláltunk a zenekarnéven, Áron akkori barátnője, aki kölcsönadta nekünk a könyvet, jött az ötlettel: „Miért nem nevezitek el a bandát Dorotának?” Vicces módon három évvel később elindultunk egyetlen európai turnénkra, volt hat koncertünk három hét alatt, vagy valami ilyesmi, és Varsóban valaki fölvette a kapcsolatot Masłowskával, aki eljött a koncertünkre. A partnere ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el hozzájuk, és ne egy squatban aludjunk. Nem hinném, hogy Dorota odáig volt tőle, hogy részeg magyar zenészek legyenek nála, mindenesetre ott kötöttünk ki. A vége az lett, hogy áfonyavodkát vedeltünk hajnal négyig a konyhájukban, és totál tönkretettük az IKEA kanapéjukat, amikor megpróbáltuk franciaággyá konvertálni. Másnap arra ébredtünk, hogy Dorota Masłowska épp a lányát készíti iskolába. Ő meg: „Ezt nem hiszem el”.[2]

Porteleki Áron: Ugyancsak mókás volt, amikor egyszer kommunikáltunk, küldött nekünk egy szöveges üzenetet: „Ó, fantasztikus, hogy Dorotának hívnak benneteket, épp most írok egy könyvet, és a három főszereplő neve Dávid, Dániel és Áron”. Ledöbbentünk, de persze csak viccelt.[3]

Ez mind csak mellébeszélés volt eddig, nem a részükről, hanem a részemről. A valódi indok, amiért ez az írás készül, az, hogy fölhívjam a figyelmet az egyik legjobb magyar zenekarra, a Dorotára. A zenekar 2006 óta létezik, minden eddigi lemezük rendkívül bátor és figyelemre méltó. A FRIK-projekttel kétségkívül elvesztek a saját kalandozásukban, mely kalandozás leleménye az örökké érvényes krisztusi törvény: ha elveszíted magad, megtalálod magad. Ezúttal is érvényt nyert az evangéliumi törvény: a Solar the Monk című 2019-es lemez a Dorota valódi alakra találása. Tételei: rituálévázlatok. A ceremóniák (rosszabb szóval: koncertek) celebrálásához az úgynevezett közönség aktív részvétele szükséges. Ha a zenekar tagjai tapsolnak, nem visszatapsolsz, hanem velük tapsolsz. Ha uniszónóban kántálnak, velük kántálsz. Ha táncolnak veled, velük táncolsz. Benn vagy a körben. Nem megúszós közönségtempó. Azzal itt semmire sem mész.

A lemezcím egy félreértés eredménye: Somló Dávid félrehallotta a nevét egy bizonyos Szollár Domokosnak, egy benzintársaság akkori kommunikációs menedzserének. Szoláris félreértés. Van néhány ilyen. Például a Vacsorázin című tétel. Ezt nem kérdeztem tőlük, tehát lehet, hogy félreértettem, de tudjátok, van az a rész a Doors LA Woman című dalában, amikor a jó öreg sosem megöregedett Jim azt kántálja egyfeszt, hogy „mister mojo risin’”. Na tessék, vacsorázin. Dalszöveg-fordításomban (Solar the Monk I-II) igyekeztem félreérteni mindent, amit csak lehet.

Szolár a domonkos I

Szolár, Szolár a domonkos
Ott van mindig otthon

Nem megy be soha
Hiszen ki sem jött soha
Honnan szedte azt a rizst vajon?

Ha menhelyet talál
Kétszer ott sosem hál
Nem arat növényt
Megissza a fényt

Szolár, Szolár, Szolár a domonkos
A tél sosem három hónapot hoz

(meghallgató itt) 

Szolár a Domonkos 2.

Kövek kertjében
Szolár a domonkos
Két nap egyetlen fia
Ott van mindig otthon

Hol kelet nyugatra talál
Ott ül egyenes gerinccel
Nyomorú javak oltára
Nem hagy neki nyugtot
Az ellenség, az ellenség én vagyok. Az ellenség ellensége vagyok.
Van egy nap van egy nap
Amikor sohasem
Tisztul meg

A harmadik kar kinyúl
És elhív mindenkit
A forgó fa megáll
Domonkosd magad
Domonkosd magad

Az én szoláris asszociációm Stanisław Lem Solaris című regénye felé terelt. A Dorota bandcamp-ismertetőjében idézett reflexióból idézek: „Három zenész, akik úgy gondolják, hogy a zene hathatós eszköze a beszélt és írott kommunikáció fölülmúlásának…” A Solaris-ban minden az ember és nem-ember közötti kommunikáció meghiúsulása körül forog. A megfejthetetlen bolygólénnyel való kapcsolatteremtés végül is kudarcot vall, hiába bombázzák a tudattalanból lefordított sugarakkal a hatalmas óceánt, aki, Snaut némileg meggyőző föltételezése szerint nem más, mint egy kétségbeeső isten „csírája vagy palántája. Gyermeki ösztönei jócskán felülmúlják értelmét, és mindaz, amit szolarisztikai könyvtáraink tartalmaznak, egy csecsemő rúgkapálásának hosszú lajstroma…”[4] Nem sokkal előtte viszont Kelvin már a probléma elevenébe talál más aspektusból: a Solaris „olyan lény, aki fejlődése során elmulasztotta az istenné válás lehetőségét, mert túl hamar magába zárkózott. Ő csak remete, a Kozmosz remetéje, nem istene…”[5]

Szoláris domonkos.

*

Jegyzetek:

[1] Dorota Masłowska: Lengyel-ruszki háború a piros-fehér lobogó alatt. Ford.: Keresztes Gáspár. Európa, 2003. 148.

[2] https://shapeplatform.eu/2020/eastern-european-panel-block-romanticism-scam-letters-monks-an-interview-with-dorota

[3] Ugyanott.

[4] Stanisław Lem: Solaris. Ford.: Murányi Beatrix. In Stanisław Lem teljes science-fiction univerzuma I. Szukits, 2005. 291.

[5] Ugyanott.