Jacek Dukaj lengyel szerző neve nem ismeretlen a hazai science-fiction-olvasók körében. A Typotex 2012 és 2015 között három kötetét is kiadta (Extensa, Zuzanna és a világmindenség, Más dalok), 2021-ben pedig a Gabo jelentette meg az Érkezés a sötétségbe című regényt, melyből – amint arról a magyar kiadás borítója előzékenyen tájékoztatja az olvasót – a Netflix készített sorozatot Into the Night címmel.
Az Érkezés a sötétségbe posztapokaliptikus sci-fi, melynek alapszituációja szerint a nem túl távoli jövőben az emberiséget elpusztítja egy megmagyarázhatatlan és előreláthatatlan módon a csillagközi térből érkező sugárzás, mely órák leforgása alatt végigsöpör a bolygón. Néhány ezer ember azonban egy játékipari fejlesztés igénybevételével digitálisan lemásolja a tudatát, és feltölti a hálózatba. Így – bár a test elpusztul – a tudat továbbra is jelen van, illetve képes munkagépekre, drónokra és más, hálózatra kapcsolt gépekre tölteni magát, így végső soron hatást gyakorolhat a fizikai valóságra. Az apokalipszis a regény első néhány oldalán megtörténik, a szöveg nagyobb hányada azt kísérli meg bemutatni, hogyan igyekeznek a digitális tudatok újra civilizációvá szervezni magukat.
A háromszáz oldalas szöveg tipográfiája szokatlan: a páratlan oldalak tartalmazzák a főszöveget, míg a párosokon vagy a történethez kapcsolódó illusztrációk, magyarázó szövegek, vagy – igen gyakran – egyszerűen üresen maradt lapok kapnak helyet. Így a szöveg valójában jóval rövidebb, mint háromszáz oldal – ami nem tesz rosszat neki, az Érkezés a sötétségbe ugyanis minden erőfeszítés ellenére sem érdekes.
A szerző cyberpunkos elemekkel igyekszik feldobni a posztapokaliptikus zsáner jól ismert jellegzetességeit. Dukaj saját nyelvet próbál alkotni a transzformereknek – azoknak az „embereknek”, akik képesek voltak feltölteni a tudatukat a hálózatra, és ezzel digitális átalakuláson mentek keresztül –, ám törekvése eredményeképp olyan szókészlet jön létre, mely nem áll össze rendszerré az olvasóban, így aztán nem is működik saját zsargonként az olvasás közben, ráadásul nem is leleményes. E nyelv, illetve a transzformerek új kultúrájának reprezentációja is aránytalan. Az új nyelvi kifejezések száma magas, a transzformerek pedig számos frakcióba tömörülnek, melyek mindegyikének megvan a saját történetisége és ideológiai alapja, és amelyek bonyolult viszonyban állnak egymással. A páros oldalakon található magyarázó szövegek afféle szótári bejegyzésekként funkcionálnak, így látva el az olvasót a történet megértéséhez szükséges nyelvi-történeti információval. A magyarázó szövegek és a főszöveg viszonya soha nem válik kérdésessé – előbbi mindig csak támogatja a másodikat –, így a visszafogottan érdekes formai sajátosságon és az olvasás természetes ritmusát különösebb interpretációs cél nélkül megakasztó, bosszantó szakadozottságon kívül a magyarázatoknak nincs funkciójuk. Az illusztrációk alatt található néhány sornyi vendégszöveg vagy parafrázis ugyan becsatol olyan alapszövegeket az értelmezésbe, melyek nyilvánvaló hatással voltak a regényre – itt csak az X-Aktákat és a Neurománcot említeném –, ám ezek sem többek öncélú kikacsintásoknál.
A regény alaphelyzetéből számos egzisztenciális és ismeretelméleti kérdés adódik, melyek közül a szerző többet próbál körüljárni, mint amennyire ekkora terjedelemben képes lehet. Emiatt az olyan kérdések és párbeszédek, mint hogy mi teszi emberré az embert, vagy hogy voltaképpen mit is veszítettek el a transzformerek a feltöltés során az emberségükből, sutaságuk miatt nem vetődnek fel valódi kérdésekként az olvasóban. Az egyetlen kivétel a regény utolsó hányada – talán az utolsó húsz oldal –, ahol a szerző végre megtalálja azt a tónust és nyelvet, melyen az unalomig ismert kliséknél valamivel komolyabb gondolatokat is lehetségessé válik kimondani. (Érdekes adalék, hogy éppen ezen a részen válik a prózanyelv rendkívül lirizálttá.)
A kiadó a magyar kiadással egyébként vitán felül kitett magáért, a kötet gyönyörű, s ezt tovább színesíti a könyv utolsó harmadában található galéria Marcin Panasiuk lenyűgöző képeiből. Összességében azonban Dukaj regénye nem több, mint kissé izzadságszagú kísérlet arra, hogy valami nagyon menővel, művészivel és maradandóval szakítsa be a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom képzeletbeli asztalát.
Jacek Dukaj: Érkezés a sötétségbe. Fordította Mihályi Zsuzsa. Budapest, Gabo, 2021.
