Avagy a dialektus mint a megtört zeneiség szövete Domenico Brancale költészetében - Nagy Tímea kísérőtanulmánya az általa fordított olasz költő verseihez.
Reflexiók a dialektusok használatáról a költészetben
Amíg Pasolini Casarsai verseiben, a friuli dialektus használata (amelyet a költő nem ismer, de megtanul) egyrészt a hermetizmus irányvonalához kapcsolható, amennyiben elköteleződés a homályosság, és a kommunikáció megtagadásának maximuma mellett,[1] Giacinto Spagnoletti joggal nevezi ezt a dialektust “a vágyak nyelvének”, amely lehetővé teszi “a menekülést a bennünket körülölelő, de áthatolhatatlan titokba rejtett végtelenbe,”[2] “Casarsa szakrális mikrokozmoszának nyelve,”[3]amely nevén nevezi a vágy tárgyát, azt, akit a költő szelíden és szenvedélyesen szeret.[4]
Így értelmezhető a dialektushasználat Pasolini életművében legalább két instancia eredményeképp: egy abszolút nyelvről való álom és a Spagnoletti által “a vágyak nyelvéhez” kapcsolódó impulzushoz kapcsolhatóan.
A híres nyelvtudós, Gianfranco Contini, aki Pasolini munkássága mellett Giovanni Pascoli fonoszimbolikus dialektushasználatáról is értekezett, rámutat arra, hogy Pascoli és Pasolini nyelvhasználata is metaforikusnak mondható: törekvésük arra irányul, hogy rekonstruáljanak egy elvesztett, más(ik)világból való nyelvet (langue d’ailleurs), és annak felidéző erejét, amely hasonló a szimbolistákéhoz, és egészen más, mint a veristáké vagy a neorealistáké.
Contini megjegyzi, hogy Pascoli a dialektust többféleképpen is alkalmazza: egyrészt, mint “mescolanza di linguaggi locali”: egybeolvasztva több helyi nyelvet, amit Contini a “helyi nyelvek kavalkádjának” nevez, az Egyesült Államokból visszatérő emigráns Pascoli ugyanis olasz és amerikai keveréknyelvet beszél, a toszkán a saját fonetikájához igazított idegen szavakat magába olvasztja.
Máskor Pascoli, az első olasz-etióp háború apropóján sajátos, etiópiai kifejezéseket idéz fel költészetében, amelyek közül sok a tulajdonnév, ezen a szinten is elidegenítve a költészet nyelvét a mindennapi nyelvtől. Ez az a jelenség, amit Contini “color locale d’occasione”-nek nevez, e mellett a helyi szín mellett viszont Pascoli idősíkok színeit is használja, “colore temporale,” amikor a 13. századi népköltészet feltételezett hangnemére akar utalni: ilyenkor olyan nyelvi elemekhez folyamodik, amelyek nyilvánvalóan a bolognai, emiliai és Pó-völgyi visszhangokat társítják, amikor megidézik az archaikus 13. századi költészet nyelvezetét.[5]
Pascoli és Pasolini példája kis ízelítőt adhat - a teljesség igénye nélkül - abból, hogy mennyire árnyaltan és sokféleképpen viselkedhet a dialektus, mint anyag a költészetben. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az Olaszországban használatban lévő dialektusokat számba venni lehetetlen vállalkozás.
Ha a dialektusokat a Contini által megnevezett Pascoli életművében fellelhető sémák mentén vizsgáljuk, akkor egyenesen azt mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi dialektus, amennyiben - és itt Domenico Brancale lukániai dialektusban író költő-performert idézem - mindannyiunknak van egy saját dialektusa, “un dialetto dell’anima.” A dialektusok írott nyelvre való átültetése pedig egy egészen sajátos problémakört vonz maga után, az sem lehet túlzás, ha azt állítjuk, hogy ugyanaz a dialektus többféle írott formát is ölthet az irodalmi szövetben. A szicíliai Emma Dante színházi rendező-író még tovább megy, amikor egy interjúban azt mondja, hogy a palermitanót, a palermói dialektust elsősorban színészei teste beszéli, a dialektus ebben az összefüggésben egy újra feltalált és a színházi íráshoz igazított nyelv: nem egyszerű verbális eszköz, hanem a színészek fizikai kifejezőerejéhez hű elem.[6]
A mindennapi olasz nyelvi valóság a dialektusok, az irodalmi köznyelv, valamint a dialektális és kanonizált nyelvi kifejezésmódok gazdag szövedékéből áll, ebben az állandó keletkezési és fejlődési folyamatban mindennek előzménye és következménye van.[7] Az olasz költészet fogékonyságának a többnyelvűséghez organikus okai is vannak, amennyiben az olasz irodalmi nyelv részben mesterségesen létrehozott, illetve rögzített nyelvi kánon, amely a ténylegesen beszélt dialektusok fölött működik, mintegy azok áthidalására szolgál. Az olasz nyelvi tudatba mintha kódolva lenne a latinitás univerzális nyelvi karaktere: mindmáig az olasz kulturális identitás őrzi a legjobban a latinitás genetikus emlékét.[8]
Valójában minden kisebb, nagyobb település saját nyelvjárásának vannak olyan jellemzői, amelyek megkülönböztetik a szomszédos kisebb, nagyobb település nyelvjárásától. A nyelvjárások meghatározásakor általában régiókra, tartományokra vagy nagyvárosokra hivatkoznak, a valóságban azonban ezek nagyon tág és pontatlan megnevezések, mivel a különbségek gyakran olyan mértékűek, hogy még egy régión belül sem lehetséges a kölcsönös megértés, egymástól csupán néhány kilométernyi távolságra eső településeken.
Ráadásul az észak-, közép- és dél-olaszországi dialektusok hangzása is jelentősen eltérhet egymástól. E sokféleség egy része még attól is függ, hogy milyen nyelveket beszéltek az adott területen a latin nyelv elterjedése előtt.
Ha fel szeretnénk vázolni röviden az olasz nyelv történetét, akkor vissza kell ugranunk a XIV. századba, amikor a korszak nagy firenzei modelljei, maga Dante, Petrarca és Boccaccio után az irodalmi nyelv a toszkán felé fordul. A toszkán dialektust 1525-ben Pietro Bembo kodifikálja, ez lesz az összes olasz író hivatkozási nyelve, a választott példaképek Petrarca és Boccaccio.
Ez elkerülhetetlenül erős szakadékot hoz létre az élő, beszélt és az írott nyelv között: ha a művelt emberek többé-kevésbé elsajátíthatják a toszkán nyelvjárást, a munkásosztály mindig a dialektushoz, mint egyetlen kifejezési eszközhöz marad kötve. Ez nyilvánvalóan számos problémát vet fel az írók képzésével és nyelvével kapcsolatban, a sajátos identitás igénye és a firenzei nyelv elkerülhetetlen presztízse között.
Emiatt hiányos lenne az itáliai irodalomtörténetről való értekezésben nem megemlíteni Ruzzantét (Angelo Beolco, 1496-1542, a dialetto pavano művelője, amely a venetói dialektus egy archaikus változata volt), Giambattista Basilét (1566-1632, nápolyi dialektusban írt), Carlo Maria Maggit (1630-1699, milánói dialektus képviselője), Carlo Portát (1775-1821, úgyszintén milánói dialektusban írt, meg kell említenünk, hogy a milánói dialektus a lombard nyelvjárások közül a legkiváltságosabb ebben az időben), vagy Giuseppe Gioachino Bellit (1791-1863, a dialetto romanesco, a római dialektus művelője).
A nyelvi kérdés leküzdésének hosszú folyamatában Alessandro Manzoni nagyon fontos helyet foglal el. A jegyesek című regényében a korabeli művelt firenzeiek által beszélt nyelvről mintázza nyelvét, a tanulás és átírás folyamatán keresztül. Azzal, hogy egy élő, ténylegesen beszélt nyelvet választott modellnek, Manzoni megmutatta a kiutat a hagyomány “diktatúrájából.”
Ezeknek az erővonalaknak a vonzásában a 19. század utolsó harmadától különböző tényezők mentén egyre több író, költő és művész ismeri fel, hogy életük és a valóság változásainak nyelvi konzekvenciái is adódhatnak.[9] Azt mondhatjuk, hogy később, különösen az 1880-as és 1900-as években három fő erővonal bontakozik ki, amelyek “a hegemón nyelv” monokrómiáját problematizálják összességükben: az expresszionista (mint például a gli Scapigliati, egy milánói művészekből álló csoport mozgalmának képviselői, vagy Carlo Dossi, aki milánói dialektust használ, és Giovanni Faldella, aki torinói dialektusban ír); a verista vonal (Giovanni Verga, aki a szicíliai dialektust használja), és a metaforikus irány (az említett Giovanni Pascoli fonoszimbolikus dialektushasználata).
Domenico Brancale és a lukániai “santarcangelese”
Domenico Brancale költő-performer Scannaciucce című kötetében (Mesogea, 2019), lukániai dialektusban írt összegyűjtött versei olvashatóak, és ezek olasz fordításai. Brancale Sant’Arcangelo-ban, a dél-olasz Basilicata (Lukánia) régió egy kisvárosában született, az ott beszélt dialektus más, mint a szomszédos települések, Aliano, Senise és Tursi nyelvjárása.
Brancale lukániai, “santarcangelese” dialektusa annyira különböző az olasztól - és egyben a többi dialektustól - hogy a fordítás nélkülözhetetlen az olasz olvasó részére is. Amennyiben a dialektus elsősorban beszélt nyelv, nem túlzás azt állítani, hogy a fordítás hasznos, és mindenképpen érdekesnek bizonyulhat a lukániai dialektust ismerő - és használó - olvasók számára is.
Brancale elmondása szerint a fordulópontot Albino Pierro 2003-ban megjelent 39, tursitano dialektusban íródott versének német és olasz fordítása jelentette, amelyekhez Brancale készítette a jegyzeteket (Albino Pierro, Messer in der Sonne/Curtelle a lu sóue, CTL-Presse, Hamburg): a munkafolyamatban megtanulta saját dialektusát írott nyelvre átültetni.
Brancale számára a dialektus anyanyelv, a hang csontváza, a szavakba foglalt szóbeli saját határtalansága, mely a létezés csendjét védi: a szó születési joga. Az olasz ezzel szemben a visszafelé vezető út, amely a kimondásban teljesedik ki, az elérhetetlen fehérség, az elmulasztott vándorlás, “a másik idő - a jövőbeli te, a saját határaid - érintésének lehetősége.” A költő némán halad előre a szóban, és nem más, mint egy szobrász, aki teret és időt gyűjt a töredék köré, Giacometti semmiből faragott alakjai fejezik ki talán a legjobban, hogy milyen is ezt a mélységes, gondolat nélküli, afónikus hangot keresni: szobraiban ott vannak a költő léptei, magányának lehelete.
Említettük, hogy Pasolininek meg kell tanulnia a casarsai dialektust: Giorgio Luzzi megjegyzi, hogy ilyen esetekben megkomponált dialektusról beszélhetünk, amely Pasolini - és hozzá hasonlóan más, dialektusokat elsajátító költők esetében - egy másik szinten válik (érik) a költői nyelv szerves részévé.[10] Luzzi arról is értekezik, hogy kétségkívül vannak olyan dialektusok, amelyek hangzásukban előnyösebbnek hatnak, mint más nyelvjárások, emiatt több lehetőséget nyújtanak mint matéria. Ha a dialektus, mint egy meghatározott kultúrális identitás nyelvi megjelenülése természeténél fogva éppen emiatt ki is jelöli saját határait, azon is el kell gondolkodnunk, hogy egy dialektus mennyire marad önazonos költői nyelvbe való beágyazódásával, és mennyire elengedhetetlen, hogy költő és olvasó egyaránt tudatában legyen bizonyos kódoknak, amelyeket egy dialektus használhat.
Brancale szerint a dialektus az a vehikulum, amely a hangzó szó eredetéhez, alaptermészetéhez és preverbalitásához vezet vissza, mert minden artikulált szó végzetesen eltávolodik ettől az eredettől, kockáztatva a világgal való kapcsolat eltorzítását. Elménknek elkerülhetetlenül szüksége van a kimondott szóra, és arra, hogy a kimondott szót megpróbálja értelmezni. A szamár csuklásszerű hangja így válik egy ösztönös és természetes hang paradigmájává, amely képes különböző, soha nem hamisított vagy mesterkélt modulációkban kifejezni magát.
Az agávé (Brancale lukániai dialektusában scannaciucce) viszont olyan növény, amely egyszerre hordozza nevében a szamár nevét (ciucce) és kínját, amelynek az állat ki van téve, amikor megsebesíti az éles növény (scannatǝ). Így a szamárköltő, aki fáradtsággal és türelemmel hordozza terhét, az a lény, aki hangot ad a világ fájdalmának, gyakran nehéz és alattomos utakon járva, saját testén elszenvedve a vágásokat és botlásokat. A szamárbőgés egyben a primitív nyelvként felfogott és még mindig az eredetéhez közel álló dialektus. Szó sincs naivitásról vagy színlelt ösztönösségről, csak a nyelvvel való cselekvés teljes tudatosságáról.
Claude Royet-Journoud, Le nature indivisibili (Effigie Edizioni, Milánó, 2016) című könyvének záró jegyzetében Brancale a francia költő szavait idézi: “A fordításban a célnyelv az eredeti változat, és nem fordítva. A költészetnek teste van, egy recto, és egy verso: egy fizikai és egy szellemi tér, egy nyelven történő elbeszélés.” Pontosan ebben a formában mutatkoznak a L’ossario del sole és Scannaciucce kötetekben is a versek: bal oldalon a dialektusban írt eredeti, a verso oldalpáron Brancale olasz fordítása szerepel.
Kétségkívül nagyon izgalmas így olvasni Brancale Scannaciucce című verseskönyvét, amelyben a L’ossario del sole című kötetében szereplő, dialektusban írt versei is szerepelnek (Passigli, 2007). A kötetben néhány elsőként olaszul írt vers is szerepel, amelyek viszont nincsenek dialektusra átültetve, ami a költő elmondása szerint hamisítás lenne.
A kiáltás és a szó Brancale költészetének alapvető aktusait és valóságait képezik. A dialektus, amely talán ruganyosabb és ösztönösebb az olasznál, jobban birtokolja a kiáltás természetét, Brancale versei is mintha borotvapengék és nyílt sebek lennének, verskompozíciói hasonlóak a sanfelese-dialektust használó Assunta Finiguerra szövegeihez.
Brancale köteteiben a dialektus, bár szükségszerűen “írott”, nem akar más lenni, mint az eredeti írástudatlan állapot nyoma vagy tanúsága, a megtört zeneiség szövete. Brancale költészeti síkjai tendencionálisan szavalás és kevésbé a belső olvasás sugallatára rendeződnek a napégette, agyagos és kavicsos lukániai tájjá, melyet a költő gyermekkora óta ismer.[11]
*
Jegyzetek:
[1]Pier Paolo Pasolini, Il sogno del centauro. Incontri con Jean Duflot (1969-1975). In Saggi sulla politica e la società, op. cit. 1411. o.
[2]Pier Paolo Pasolini, « Volontà poetica e evoluzione della lingua », Il Stroligùt, n°. 2, április, 1946.
[3]Giacinto Spagnoletti, « Ma qual è la lingua della poesia ? », Poesia, A.VI, szeptember, 1993, és Francesca Cadel, La lingua dei desideri, Lecce, Manni, 2002, 19.
[4]Pier Paolo Pasolini, Poesia dialettale del Novecento. Il Friuli, dans Saggi sulla letteratura e sull’arte, op. cit, 856.
[5]Contini, Il linguaggio di Pascoli, Varianti e altra linguistica, Einaudi, 1970, 243.
[6]Lásd https://lavocedinewyork.com/arts/spettacolo/2017/11/18/emma-dante-corpi-e-silenzi-con-un-accento-siciliano/.
[7]Sallay Géza - Szkárosi Endre, Online barokk. Olasz költészet a 20. század második felében. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2012, 5.
[8]Szkárosi Endre, Mi az, hogy avantgárd - Írások az avantgárd hagyománytörténetéből. Magyar Műhely - Ráció, 2006, 40.
[9] Szkárosi, 36.
[10]Giorgio Luzzi, “Lingua, dialetti, esperienza.” Quaderni grigionitaliani 57, 1988.
[11]Domenico Brancale dialektushasználatával foglalkozó interjúk jegyzéke: https://www.succedeoggi.it/2017/01/dentro-la-parola/
https://www.parolespalancate.it/scenari-artistici-interviste/
https://www.thepoetmagazine.org/interview-with-domenico-brancale.
További, Brancale költészetének szentelt irodalom: Giorgio Delia, In partibus infidelium. Appunti su alcuni poeti in dialetto dell'Italia repubblicana. Rubbettino Editore, 2016, és L’Italia a pezzi. Antologia dei poeti italiani in dialetto e in altre lingue minoritarie tra Novecento e Duemila (a cura di Manuel Cohen, Valerio Cuccaroni, Rossella Renzi, Giuseppe Nava, Christian Sinicco).
